Két lehetőség áll fenn. Vagy sarkon fordulsz (képletesen értve) és kifordulsz szépen a filmből már a film első tíz percét látva öncélúságot és baromságot kiáltva, vagy pedig az után a tíz perc után elismerően kezdesz el bólogatni gondolván, ennyire egyedi és eredeti dolgot régen láttál már. Mindkettőt meg lehet érteni.
Dan Kwan és Daniel Scheinert (művésznevükön: The Daniels) debütáló filmje egy fiatalember (Paul Dano) történetét meséli el, aki történetünk elején egy lakatlan szigeten próbál öngyilkosságot megkísérelni. Mikor a kötelet nyakába akasztja és éppen végrehajtaná a tettet, egy holttestet pillant meg a homokos parton. Kíváncsiságából vezérelve odarohan és megnézi esetleg tud-e segíteni, majd pár pillanat múlva azt látjuk, amint az öntudatlan, szellentő hullát szörfdeszkaként használva szeli a hullámokat.
A Swiss Army Man halott hőséhez hasonlatosan multifunkcionális alkotás, amely alkotás kiváló vizuális érzékkel és szellemes hangnemben beszél egyszerre a kapcsolatteremtés iránti sóvárgó vágyról, a társadalomnak való megfelelésről, félszegségről és persze barátságról. Hiába sorolható többé-kevésbé a monodráma alműfajába, a rendezőpáros nem nagyon hagyja lankadni a nézői figyelmet, amit hol az abszurd kiindulópont kiemelésével tartanak fenn, hol pedig olyan zseniális húzásokkal rukkolnak elő, mint a jópofa kis dalbetétek, vagy azok a szcénák, melyekben a Paul Dano partnerét tanítgatja, miként működik a társadalom és miként kell kommunikálni egy lánnyal.
A Swiss Army Man első ránézésre közönségesnek hathat és furcsaságát nézve túl könnyen adja magát, hogy öncélúsággal vádoljuk, de a különlegességekre fogékonyak minden bizonnyal értékelni fogják a film olykor bárdolatlan, de mégis emberi humorát, a mindent átható humánumát, a hatalmas szívét és magát a tényt, hogy Daniel Radcliffe képes volt elvállalni egy olyan szerepet, amit egy olyan hullaként kell végigjátszania, amely többet szellent, mint amennyit Adam Sandler filmjeiben hallhatunk. Ötletességét kár lenne elvitatni tőle, ahogy amellett sem lehet elmenni szó nélkül, hogy úgy beszél magányról és félénkségről, ahogyan kevesen tudnak. Őszintén, bravúros vizualitással és lehengerlő empátiával, amit nem kis részben köszönhetünk Paul Dano már-már kényelmetlenül hiteles játékának.
Fogalmunk sincs, hogy ezek után Danielsék mivel rukkolnak elő, de az biztos, hogy érdemes lesz rajtuk tartani a szemünket. Ilyen kreatív, tartalmas és fantáziadús rendező debüttel ritkán találkozunk, ráadásul az is biztos, hogy ez után a film után átértékelődik mindnyájunkban kicsit a fingáshoz való viszonyunk.