Mire számíthatunk, ha váratlanul bepattan mögénk az autóba Nicolas Cage? Ez az a kérdés, amit szinte lehetetlen megválaszolni. Egyrészt, ki agyal ezen? Másrészt, legyünk őszinték, a dolog abszurditása ellenére mégis van az egészben valami rejtélyes és egyedi vonulat, ami megválaszolásért kiált.
A válaszlehetőségek mennyisége természetesen kimeríthetetlen, a Sympathy for the Devil pedig vette a bátorságot, és felkínált egy alternatívát az izraeli direktor, Yuval Adler (Betlehem, Titkok fogságában) tolmácsolásában.
Szerintem már lehet sejteni, hogy minek ülünk neki, ha adunk egy esélyt Adler filmjének. Tény, hogy az utóbbi néhány évben érkezett egy-két kifejezetten üdítő darab a "thespiantól" (A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya, Pig), melyekben jóval több kraft van, mint az elmúlt évtized ZS-kategóriás dobásaiban, de időről-időre felsejlenek még a kellemetlenebb emlékek Cage filmográfiájából.
Erre példa a Sympathy for the Devil, ami már a színész harmadik (!) filmje idén a Renfield és a The Old Way című western után. A történet két férfira fókuszál, a sofőrre, David Chamberlainre (Joel Kinnaman) és az Utasra (Cage), akinek a nevére nem derül fény. David éppen a szülés előtt álló feleségéhez siet a kórházba, amikor egy parkolóban beül a hátsó ülésére az Utas, aki rögtön fegyvert szegez rá és vezetésre kényszeríti. A váratlan vendégről idővel azonban kiderül, hogy nem egészen ok nélküli a látogatása.
Hasonló alapformulából építkezik például Michael Mann feszült thrillere is, a Collateral - A halál záloga, de most nem célom részletesen párhuzamba állítani őket egymással, miután ég és föld a kettő közti különbség. A Sympathy for the Devil csípett innen is, onnan is, Mann filmjén kívül bizonyos momentumai David Cronenberg Erőszakos múltjára emlékeztetnek, és mindezt megfűszerezte Adler Cage rage-ével, mely szintén nem újdonság a palettán.
Azonban még így is az Utas parádézása viszi el a hátán a filmet, elég csak a karakter bizarr nagymonológjaira és kiszámíthatatlan viselkedésére gondolni. Látszik, hogy Cage továbbra is remekül érzi magát ebben a szerepkörben, és ennek most kifejezetten örülhetünk mi is, mert így legalább a forgatókönyv alapvető gyengeségeiről ideig-óráig megfeledkezhetünk. Nehéz kiemelni egy konkrét elemet, hiszen mind a koncepció, mind a csavar egy ezerszer látott (és kiszámítható) sémát dolgoz fel.
Ami még dobhatott volna a filmélményen, az nem más, mint Kinnaman karakterének összetettebb kidolgozása, aki a hallgatag és túlélő üzemmódba kapcsolt szerepen túl nem sokat ad hozzá a cselekményhez. Ez különösen annak fényében tűnik ki igazán, hogy a partnere egy over-the-top alakítást nyújtó Nicolas Cage, aki legalább ripacskodásával árnyalja a banális fordulatokat és történetvezetést. Itt nem arról van szó, hogy Kinnaman figuráját is hasonló személyiségjegyekkel kell felruházni, pusztán csak hiányzott belőle a rejtély és az elbizonytalanítás, ami Cage karakterének motivációjára remek válasz lehetett volna (más a kontextus és az arányok is eltérőek voltak, de a Renfieldben például ezt remekül megoldották).
A film egyébként lendületes, nem húzza el feleslegesen a történetet, az akciók kellően véresek, sőt a zene olykor-olykor a feszültségteremtéshez is hozzá tud tenni. Ennek ellenére leszögezhetjük, hogy Cage őrjöngését leszámítva nem sok mindenre fogunk emlékezni belőle.
