Nicolas Cage egy legenda. Már csak a személyisége és elképesztően rapszodikus karrierje miatt is. Főleg a 2010-es évektől kezdve ontja magából a pocsék filmeket és szerepeket, ám a közelmúltban mintha megtáltosodott volna. Persze a B és C kategóriás felbukkanások megmaradtak, de az elmúlt öt évben olyan egyedi és remek darabokban láthattuk, mint a Mandy, a Color out of Space, a Pig, vagy A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya.

A Renfieldben bár nem ő a főszereplő, de mindig is szerette volna megformálni Drakulát, most pedig lehetősége is nyílt erre Chris McKay akció-, illetve horror-komédiájában.

Renfield (Nicholas Hoult) generációk óta Drakula gróf (Nicolas Cage) szolgája. Elsősorban az a dolga, hogy áldozatokat vigyen mestere számára, ám hősünk kezdi ezt megelégelni, mégis inkább belenyugszik a dologba. Napjainkban a hírhedt vámpír éppen regenerálódik, famulusa azonban nem pihenhet. A gond csak az, hogy belecsöppen egy maffialeszámolásba és kénytelen közbelépni.

Chris McKay eddig a szuper Lego Batman filmet és a közepeske A holnap háborúját dirigálta, szerencsére most ez előbbi formáját hozta. A terápiás beszélgetéssel tarkított nyitányból kiderül milyen művel is állunk szemben. Nincs új a nap alatt, az alkotók nem akartak reformot végrehajtani, ám pont úgy nyúltak a klasszikus alapanyaghoz, hogy azon érződjön a frissesség.

Rögtön zseniálisan idézik meg a Lugosi Béla-féle 1931-es Drakulát, majd betekintést nyerünk a címszereplő nem épp hétköznapi mindennapjaiba. Már önmagában a modern világba átültetett, más perspektívájú Renfield sztori is megállna a lábán, de bekapcsolódik a maffia, a rendőr szál is. Ez lehet, sokaknak túl hangsúlyos lesz, de remekül kiegészíti egymást a két történet. Nem érződik alibizésnek, a cselekmény szerves részét képezi és a bosszúszomjas, szabadszájú rendőrnő is szimpatikus figura. Jól áll ez a változatosság az összképnek, mi több, a műfajok közt is ügyesen lavírozik. Tény, hogy kicsit több horrort elbírt volna, de az akció meglepően nagy teret kap és nem fogják vissza magukat.

Literszámra fröcsög a vér és szakadnak a végtagok, ahogy kell. A humor nem minden esetben talál be, de annyi a poén, hogy lehetetlen nem nevetni néhány helyen és ha az arányokat nézzük, még így is a pozitív irányba fordul a mérleg nyelve. Ami azonban a legnagyobb megrökönyödést okozta, az a komolyabb tartalmakhoz való nyúlás. Nem kell mélyenszántó gondolatokra és végtelenül komplex konklúzióra számtani, de helyenként igenis frappánsan beszél a társfüggésről és a toxikus kapcsolatokról a Renfield. Persze kezeljük helyén a dolgokat, szét lehet cincálni a logikát, az arányokat, a túlzott erőszakot vagy a borzalmas vágást, de McKay műve úgy képes tisztán szórakoztatni, hogy ezek ne legyenek túl szignifikánsak.

Nicholas Hoult és Awkwafina remek páros és jól hozzák a szerepeiket. Ahogy említettem, Nicolas Cage nem főszereplő, de minden jelenete arany. Hozza a szokásos formáját, túljátssza, ahogy kell, de nem lehet nem imádni, lubickol Drakulaként.

A Renfield olyasmi vonalon mozog, mint a Kokainmedve, vagy a Vérapó, mégis sokkal egységesebb, kiegyensúlyozottabb azoknál. Természetesen megvannak a határai, bőven akadnak hibái, kicsit ki is fullad a végére (pedig alig másfél órás), de kreatívan használja a műfaji elemeket. Elnagyolt, vérgőzös, vegytiszta móka, olyan színvonalú agyatlan szórakozás, ami manapság piszok ritka. Ez pedig néha marha jól tud esni.