Jason Reitman továbbra is próbál apja nyomdokaiban járni és életben tartani a Szellemirtókat, ám a természetfeletti lényeket megzabolázó csapat kalandjai nem tartogatnak túl sok újdonságot.
Gil Kenan rendező Reitmannal karöltve a Szellemirtók: A borzongás birodalma sztorijával visszatérnek az alapokhoz, a kísérletezés hiánya pedig igazából nem teszi kifejezetten rosszá a filmet, inkább az a bántó, amilyen szemérmetlenül próbálnak építeni a nosztalgiára és biztos bevételt generálni a jól bevált panelekkel.
A Szellemirtók új generációja, a Spenglerék - kiegészülve Garyvel (Paul Rudd) - küldetéseik során túl sok kárt tesznek a köztulajdonban, ezért a polgármester mindent elkövet, hogy beszüntesse a tevékenységüket. A család eszét, Phoebe-t (Mckenna Grace) parkoló pályára teszik, hogy kiskorú lévén nem a démonok üldözése lenne a feladata, ezért csendes magányában összebarátkozik a tinikísértettel, Melodyval (Emily Alyn Lind), aki nem tud átlépni a túlvilágra. A legnagyobb gondot azonban az évtizedek alatt megtelt szellemtároló és egy ősi, ártó istenség kiszabadulása jelenti, így az egykori és az új csapatnak közösen kell megakadályoznia, hogy egész New York jégbe boruljon.
Az alapkoncepció abszolút az 1984-es eredeti film történetét idézi, ami egyfajta hommage-ként is értelmezhető, a legyőzhetetlennek tűnő főellenség, Garraka körülírása pedig korrekt lett, csupán az a zavaró, milyen leplezetlenül dobálják egymásra a jól ismert kliséket. A legkisebb erőfeszítést sem érezni a magára hagyott Phoebe barátkozásra tett fals kísérletén, a családi egység megingásán, majd megerősödésén, az árulás-tematikán, meg persze a végső küzdelemnek sincs tétje, hiszen egyértelmű a happy end már a film legelején. A lustaság vagy a kiszámítható jegyeladások sikerreceptjének újra és újrafelhasználása a kidolgozatlanság csak egyik okának tűnik, a másik, amiért a kétórás játékidőbe se fér bele a figurák egyedi jellemábrázolása vagy háttérsztorija az az, hogy indokolatlanul sok karaktert próbálnak mozgatni. Adott a Spengler-család, kapunk egy főgonoszt, egy segítőt, egy viccesnek szánt megmentőt Nadeem (Kumail Nanjiani) képében, egy csapatnyi szellemkutatót és még egy sor másik mellékszereplőt, miközben feltűnik természetesen Bill Murray, Dan Aykroyd és Ernie Hudson is - utóbbiak nyilvánvalóan csak azért, hogy továbbra is eladható legyen a franchise, hiszen A borzongás birodalmában a legtöbb, amit tesznek, hogy megpróbálnak humorosak lenni és magukra öltik a régi egyenruhát.
Bizonyos szempontból azonban előny, hogy kevés időt tölt egy-egy színész a vásznon, ugyanis megkímélnek minket attól, hogy például Nanjiani kínosan nem vicces, sztereotip megmentőjét kelljen néznünk. Finn Wolfhard és Carrie Coon egy-egy teljesen elhanyagolható jelentben tűnik fel, vagyis nem hagyják őket kibontakozni, a mellékkarakterekből egyedül Paul Rudd hozza a szokásos formáját. Szerencse, hogy Mckenna Grace tehetséges fiatal, mivel őt tették meg központi karakterré, és ha nem lenne ilyen szétzilált a forgatókönyv, még igazán emlékezetes is lehetett volna.
Ha hozzám hasonlóan valakinek nincsenek elvárásai a filmmel kapcsolatban, akkor még így is eltelhet a játékidő hatalmas ásítozások nélkül, mivel az a kevés, amit az új epizód vállal, legalább dinamikusan van tálalva. Képileg nem kiemelkedő, de Garraka tisztességesen lett megalkotva, a sejtetéssel való felvezetése hatásos, még akkor is, ha jószerivel az ő felbukkanása szintén - a tét nélküli, gyorsan lerendezett befejezéssel - végső soron kihagyott ziccer. Illetve nemcsak a régi színészek részvétele jelenti a rajongók kiszolgálását, hanem a Ghostbuster című szám folyamatos megjelenése és a különféle, korábbi részekre tett referenciák. Ezek abszolút érthető húzások, csak már unalmasak, és megakadályozzák, hogy ahogy Az örökség, úgy A borzongás birodalma is önálló filmként megálljon a lábán.
A Szellemirtók még 40 évvel az eredeti film után is felcsigázza a közönséget, ez tiszta sor, cserébe azonban illene nekik adni valamit, amit új élményként elvihetnek magukkal a moziteremből. A film szentimentalizmusa viszont meggátolja, hogy különösebben haragudjunk rá, ugyanis a 2022-ben elhunyt Ivan Reitmannak lett dedikálva, így az érzelgősség szemüvegén keresztül nézve még a Hollywoodra oly jellemző család tematika erőltetett konfliktusai és feloldozó momentumai is megbocsáthatóak.
Hallgassatok meg egy másik véleményt is:
