Ivan Reitman 1984-es Szellemirtókja az a film, ami nem az évek múltával, hanem ahogy a mozikba került, azon nyomban világszenzációvá vált, és szinte azonnal kultuszt is teremtett. Egy olyan klasszikusról beszélünk, ami mind a mai napig úgy és olyan módon szórakoztat, mint semmi más, emellett pedig olyan ihletettség és frissesség járja át minden pillanatát, ami miatt öröm újra és újra elővenni. Az 5 évvel későbbi folytatás ugyan már nem tudott hasonló magasságokba törni, ahogy az újdonság varázsa is megkopott már addigra, de talán sokak nevében mondhatom, hogy a második felvonást is hasonlóképp sírjuk vissza, ahogyan az eredetit. Főleg annak a Szellemirtóknak csúfolt kulturális merénylettel szemben, ami egyébként 2016-ban sosem jelent meg, pusztán egy kollektív rémálomként él mindannyiunk emlékezetében. Hollywood mindenesetre nem akarja nyugodni hagyni a legendás címet, így elkészült a fiatalosabbra vett, "strangerthingsesített" verzió, amely ugyan nem csak címében Szellemirtók, de ez már régen nem az eredeti filmek rajongóihoz szeretne szólni.

Mindenképp romantikus dolog, és valamelyest talán a Szellemirtók - Az örökség mellett is szólt előzetesen, hogy az eredeti alkotások rendezőjének fia, Jason Reitman vette át a stafétabotot apukától. Ahogy az sem elhanyagolható, hogy az ifjabbik Reitman filmográfiája eddig inkább a minőségre, mintsem a mennyiségre épített: olyan, kifejezetten remek és érdekes alkotásokat köszönhetünk neki, mint pl. a Köszönjük, hogy rágyújtott, a Juno, az Egek ura vagy éppen a Pszichoanyu. Más műfajú produkciók, nem kérdés, de jelen esetben is egy mondhatni újraértelmezésről beszélünk, hiszen Az örökség már távolról sem az a fajta tudományos, kifejezetten érett humorral operáló film, ami egykoron elődje volt. Egy ízig-vérig modern ifjúsági kalandfilmről beszélünk ugyanis, mely nem kérdés, hogy látszólag óriási tisztelettel van az elődök iránt, de annyi gyermekbetegséggel küszködik, hogy még azoknál sem fog garantáltan működni a recept, akik egyébként nyitottak a változásra.

A cselekmény olyannyira igyekszik közel maradni a '84-es klasszikushoz, hogy a főszerepbe a megboldogult Harold Ramis által megformált Dr. Egon Spengler családja - egész konkrétan lánya és unokái - léptek elő. Elég érdekes a felütés, hiszen lánya, Callie (Carrie Coon) látványosan és erőteljesen gyűlöli apját, amiért az családját és barátait hátra hagyva egy, az isten háta mögötti farmra költözött, hogy aztán rigolyáinak élhessen. A család azóta is küzd az adósságokkal, Egon halálát követően pedig maguk is a farmra tették át a székhelyüket, hátha javul a helyzetük, ehelyett viszont csak sokasodnak a problémák. A gyerekek, Phoebe (Mckenna Grace) és Trevor (Finn Wolfhard) aztán persze felfejtik a múlt szálait, és kiderül, hogy Egon nem kedvtelésből választotta a remete életet: óriási veszély fenyegeti világunkat. Csak a szokásos, végül is, hisz Hollywood nemigen tud elszakadni a jól bevált formulától, és ez a konfliktus önmagában épp annyira érdekes, mint amennyire hangzik: semennyire. Ami viszont mégis létjogosultságot adhat a cselekménynek, vagy épp magának a filmnek, az a klasszikusokba való beágyazottsága.

Nem kérdés, hogy Az örökség hemzseg az apróbb easter eggektől kezdve a nagyobb utalásokig, de még a karakterekkel közösen archív felvételeket is nézhetünk az *igazi* Szellemirtókról, mely bármennyire is egyszerű húzás, mégis jót tesz a léleknek. Nosztalgiázásra is lesz bőven alkalmunk, ez pedig nyílt vállalása is volt a filmnek, amibe egyébként maga Dan Aykroyd is beleírt, aki már a világemlékezet óta szeretett volna összehozni egy valamilyen fajta folytatást az eredeti filmekhez. Az örökség pedig kétségtelenül egy ilyen utód lett, ami egész konkrétan, cselekményében is átadja a stafétabotot a fiatalabb generációnak, avagy hivatalosan is nyugdíjaztatja a legendás Murray-Aykroyd-Ramis-Hudson kvartettet - ennek módjáról a meglepetés érdekében nem mondanék többet. Arról viszont egyáltalán nem lettem meggyőzve, hogy ez lenne a jó irány a Szellemirtók jövőjét tekintve, ha egyáltalán szükség van bármilyen jövőre is. Nincsenek tévhiteim, hiszen azért a pénz az úr, de nézzük is meg, mi az, amire talán mégis lehetne építeni az elkövetkezendőkben, avagy mit lehetne egy az egyben kukázni a Szellemirtók - Az örökségből.

Úgy érzem, egy olyan ikonikus és máig imádott szereplőgárdával a hátunk mögött, mint Bill Murrayék csapata, az egyik legkritikusabb pontja egy új Szellemirtóknak, hogy milyen arcokat tud összerántani a történetben. A fiatalokból összetevődő, hangulatban és tartalmilag is totál más célközönségre tüzelő kalandfilm piszkosul nehéz helyzetbe hozta magát ilyen téren. Muszáj rögtön azzal a Finn Wolfharddal kezdenem, aki a Stranger Things-szel robbant be a köztudatba, de azóta se nagyon láthattuk másban. Nem véletlen, ugyanis ez a srác megdöbbentően pocsék színész még a korához mérten is. Mondom ezt úgy, hogy imádom a Netflix szériáját, beleértve Mike karakterét, Wolfhard azonban SEMMIT nem fejlődött színészileg a sorozat első évadja óta, de komolyan, semmit. Sőt, megkockáztatom, hogy amit ebben a filmben mutat, az magasan alulmúlja a Stranger Things bármely epizódjában nyújtott alakítását. Nyilván nem segített a helyzetén, hogy Trevor figurája (akinek nevét egyedül az IMDb-nek köszönhetően tudom) zérus, de még érdemi szerepe sincsen a cselekményben, viszont még így is rossz nézni Wolfhard szenvedését a vásznon. Nem szokásom így beleszállni színészekbe, hát még feltörekvő fiatalokba, de ez most itt kritikán aluli volt, és őszintén remélem, hogy nem látjuk viszont abban az esetleges folytatásban Wolfhardot, amire egyébként elég erőteljesen utalgatott Az örökség.

Carrie Coon és Paul Rudd, utóbbi a bohókás nyári tanár szerepében, nagyjából azt hozták, amit tőlük már korábban is láthattunk, Coon viszont egy egészen utálatos szerepből kellett, hogy dolgozzon. Említettem már, hogy furcsa volt a film Egon-ellenes felütése, főleg Ramis halálának fényében, ám a film érzelmi csúcspontja erőteljesen erre épített, és egyébként nem is csinálta rosszul, szóval ezt a részét aláírom. Ugyan Coon karakterével is lehetett együttérezni, mégsem jut túl sok pozitív az eszembe róla, ezzel együtt viszont van potenciál a figurában és annak árnyalásában egy folytatás során. Ruddot szeretjük, többnyire vicces volt, néhány kifejezetten jól sikerült poénnal, de úgy érzem eléggé kihasználatlan maradt, ami nagyrészt a kelleténél jóval bugyutább cselekménynek is betudható. Sajnos ilyen téren össze sem lehet hasonlítani Az örökséget az elődökkel, teljesen hiányzik az eredetiség és kreativitás Jason Reitman filmjének történetéből - ezt a részletekbe megbújó odafigyeléssel tudta valamelyest ellensúlyozni.

A szereplőgárdánál maradva szerencsére volt egy jól, és közel tökéletesre sikerült választás is. Mckenna Grace Phoebe szerepében pontosan azt hozta, amit egy ilyen ifjúsági Szellemirtók filmtől várna az ember, még úgy is, hogy a figurája amúgy nem sokban tért el a "szociálisan kifejletlen kocka" archetípustól. Az indokolatlan mennyiségű faviccet félretéve, Phoebe karaktere a rajongó gyermeket testesíti meg, aki egykoron a néző is volt, miközben a klasszikus filmek ikonikus Cadillacjét, vagy épp a brutál menő protonágyúkat néztük csodálkozva. Imádtam, ahogy a kislány felásta a múltat és ráeszmélt, ki is volt az ő nagyapja valójában. Nem tagadom, ebből a fajta romantikus nosztalgiázásból még többet is el tudtam volna nézni, mert magasan ezek a jelenetek működtek legjobban Reitman filmjében. Egyedül Mckenna Grace-en nem éreztem kegyeletsértésnek, amikor felvette azt a bizonyos overált, sőt, az egyre több szerepet kapó fiatal színésznő tényleg a legjobban elsült húzása volt a filmnek: aranyos, humoros, szerethető és esetenként kifejezetten badass volt, még úgy is, hogy előzetesen nagyon fiatalnak éreztem a karakterét még egy ilyen ifjúsági Szellemirtók filmhez is. De alaposan rám cáfolt, és azt is érdemes megjegyezni, hogy mind szerepét, mind vászonidejét tekintve ő volt a film valódi főhőse, pedig az előzetesek mintha Wolfhardot pozícionálták volna erre a szerepre - nagy szerencse, hogy végül nem így lett. Ha lesz folytatás, akkor Grace-re nyugodt szívvel építhetnek, az Egonnal való hasonlóságuk pedig plusz pont, nálam abszolút ült a dolog.

Említettem a kegyeletsértést: Az örökségnek voltak nagyon rizikós, néhol kellemetlen pillanatai. Ez legfőképp az ordító butaságokból és következetlenségekből adódtak (egy 12 éves kislány szinte pár perc után tökéletesen bánik az életveszélyes protonágyúval), de a film legnagyobb kudarca, hogy itt bizony nem állt össze új csapat, de még csak az alapja sem, amire lehetne építeni. Grace és Wolfhard mellett volt itt volt még a Fel!-ből a kisfiú… mármint egy Podcast nevű kissrác, akinek a túltolt humora velem éppenséggel összhangban volt, viszont rengeteg nézőt ki fog kergetni a világból, ez tuti. Mellette bemutatásra került még Trevor teljesen érdektelen és indokolatlan szerelmi szála révén egy női karakter is, akinek nem csak a nevére nem fogunk emlékezni már a film közben sem, de egy félmondatot képtelenek leszünk mondani a jelleméről, annyira jelentéktelen. Tehát van nekünk négy gyerkőcünk, akik közül kettőt azonnal kivághatnánk a cselekményből, és semmivel nem lenne kevesebb általa a film, erre az egyik jelenetben meg felveszik az ikonikus overálokat… komolyan? Tragédia, ami viszont megmenti Reitman rendezését ilyen téren, hogy úgy éreztem, mintha a film utána több ízben is utalt volna rá különböző eszközökkel, hogy "nana, a menő szerkó és a király kütyük miatt ti még nem lesztek azonnal Szellemirtók", de lehet, hogy ezt már csak én akartam belelátni.

A Szellemirtók - Az örökség alapjában véve egy tankönyvbe illően közepes ifjúsági kalandfilm, néhány, főleg az eredeti filmekhez mérten egészen méltatlan szegmenssel. A helyzet azért vicces, mert ennek az ellenkezője is elmondható: a műfaj hollywoodi sztenderdjeinél egy fokkal jobban sikerült alkotás lett Reitman filmje, amibe pár piszok jól megcsinált jelenet mellett a nagyöregeket is sikerült méltósággal, szépen elbúcsúztatni. Nagyon szerettem, ahogy a jól ismert eszközöket, a protonágyút vagy éppen a szellemcsapdát leporolták, meg volt ezeknek a jeleneteknek a hangulata, ahogyan a film látványvilágára sem lehet panaszkodni, sőt, az egyik legkiegyensúlyozottabb aspektusa ez Az örökségnek. Az utolsó negyedóra pedig a végtelenségig fogja megosztani a rajongókat, de úgy érzem, a jelenlegi reboot-hullámok közepette értékelnünk kell, ahogyan az új Szellemirtók film bánik az örökségével. Nem tartom kizártnak, hogy ez a fiatalosabb kiadás számos új rajongót szerezhet a szériának, ezzel együtt viszont az is biztos, hogy akik a zseniális eredeti film hangulatát, humorát és stílusát várják - bármilyen szinten is - az ifjabbik Reitman alkotásától, azoknak belekezdeni sem érdemes az új Szellemirtókba. A saját kategóriájában nézve egy kellemes kikapcsolódást nyújt a film, és hogy őszinte legyek, én még szeretni is tudtam a végére. Van potenciál egy még jobb folytatásban, de sürgősen szerezni kell néhány épkézláb fiatalt Mckenna Grace mellé.