Az X-Men: A kívülállók több szempontból is megelőzte a korát. Egyrészt bebizonyította a kritikusoknak és a közönségnek is már jóval Christopher Nolan előtt, hogy egy képregényadaptáció lehet egyszerre komolyan vehető, morális dilemmákat taglaló karakterdráma és szórakoztató, látványos blockbuster. Másrészt a korábbi képregényfeldolgozásokhoz képest nem volt egy kerek egész, számos konfliktus, történetszál (Farkas múltja, Mystique álcája, Magneto bebörtönzése) át lett tolva a folytatásra, ezáltal némileg hasonlított inkább egy sorozat pilotjára, ami beteaselte, hogy mindez egy nagyobb univerzum része. (Nesze neked Vasember!) Ha a film kudarcba fullad, akkor mindenképp van egy több szempontból lezáratlan mozink, de szerencsére nem csak a kritikusok imádták Bryan Singer moziját, hanem a nézők is vevők voltak rá és a 75 millió dolláros költségvetést sikerült majdhogynem megduplázni csak Észak-Amerikában, vagyis a Fox hülye lett volna nem berendelni a folytatást ugyanazzal a stábbal. Singer pedig élt is a lehetőséggel és a megnövekedett büdzsével és úgy sikerült egy majd minden értelemben jobb filmet készítenie, hogy a hangsúlyok teljesen máshova kerültek, a tempó megváltozott.

Érdemes itt is a nyitójelenetre vetni a szemünket és összehasonlítani az első rész auschwitzi szekvenciájával. Míg ott egy súlyos tragédiának, egy eredettörténetnek voltunk a szemtanúi, itt Árnyék fehér házi csörtéje nem csak egy új karakter pazar interpretálása egy már meglévő univerzumba, hanem egyben elképesztő nyitány is John Ottman fantasztikus Mozart átiratára. ("Dies Irae!" - Hell Yeah!) Singer remekül ért ahhoz, hogy egyből megragadja a közönségét és ez a még ma is szemtelenül látványosan megkoreografált, elképesztő kameramozgásokkal tarkított szekvencia nem csak azonnal berántja a nézőt, hanem egyszerre érzékelteti, hogy milyen sokszínű és elképesztő hatalommal is rendelkeznek a mutánsok, valamint hogy ez értelemszerűen milyen súlyos konfliktushoz is vezethet az emberekkel. Parádés!

De Singer és forgatókönyvírói, Dan Harris, Michael Dougherty és David Hayter ügyesen gördítették tovább az első rész cselekményét és mélyítették el konfliktusát, valamint karaktereit. (Küklopsz és vele együtt James Marsden most viszont még inkább hoppon maradt.) A film alapját az 1982-es God Loves, Man Kills című képregényfüzet adta, amelyben egy fanatikus vallási vezető, William Stryker elrabolja X professzort, és egy Cerebro-másolattal igyekszik kiirtani minden mutánst a Földön. Singerék számos változást eszközöltek a történeten, így lett Strykerből katonai vezető, egyben Logan múltjának kérdéseire a válasz, míg fiából, Jasonből - avagy a képregényekben Lángelméből - lobotomizált mutáns.

A konfliktusok elmélyítése a kitaszítottság, a másság kérdésében tovább erősödött, olyannyira, hogy azóta ezt egyik X-Men-filmnek sem sikerült megközelítenie (igaz, nem is feltétlenül próbálták). Stryker figurájában (Brian Cox a tőle megszokott maximalizmussal tölti meg élettel a szerepet) egyszerre ölt testet a homofóbia (képtelen fia másságán túllépni) és a zsidóüldözések szörnyű emléke. Utóbbi pedig máris indokolttá teszi Magnetoék bevonását a konfliktusba, akik ezúttal Mystique-kel szövetségesként vannak jelen, ami az első részben felvázolt nézőpontok újabb árnyalatainak a megismerésével és sokkalta feszültebb, izgalmasabb csapatdinamikával járnak együtt. Stryker tagadására pedig fájdalmasan rímel Bobby, azaz Jégember coming outja a családjának (a jelenet elkészítésében a szintén meleg Ian McKellen is részt vett), akik felteszik azt a bizonyos kulcskérdést, ami nem csupán a mutánsoknak, hanem sokszor a való életnek is szívszorító velejárói: "Nem lehetnél újra normális?"

Márpedig ezek a szereplők próbálják megtalálni a választ, hogy mi is számukra a normális, avagy, hogy kicsodák is ők. Logan a múltja által, Vadóc azzal, hogy igyekszik épkézláb kapcsolatot kialakítani Bobby-val, Jean Grey pedig próbál rájönni, hogy milyen változások is mennek végbe benne. És mindezt a külvilág agresszív, elutasító reakciója közepette, miközben Ciklon is kimutatja a foga (no meg a haja) fehérjét, ahogy az újdonsült, elfojtásoktól nem (de szeretettől) mentes Pyro is természetes válasz mindezen indokolatlan gyűlöletre. 

Singerék a megnövekedett költségvetést a lehető legjobban használták ki és az első rész test-test elleni küzdelmeit is sikerült izgalmasan, újszerűen tovább fokozniuk (Farkas harci balettja az iskolában, vagy nyers összecsapása Lady Deathstrike-kal remek), miközben Árnyék, Jean Grey, Ciklon, Pyro, avagy Magneto is kreatív erőfitogtatások közepette igazolja, hogy az emberek félelme nem egészen alaptalan. Mindazonáltal a nagyobb szereplőgárda, a több akció dagályosabb játékidővel is jár együtt (a film közel 30 perccel hosszabb elődjénél), ennél fogva a cselekmény néha leül, továbbá Küklopsz mellett Vadóc is jobban háttérbe szorul az előző részben betöltött kulcsszerepéhez képest.

De talán az X-Men 2-nek az a legfájdalmasabb hibája - és azt is már csak utólag látni -, hogy a továbbgördített sztoriszálak ezúttal is felvezetnek valami sokkal nagyobbat a fináléra, amit már Singeréknek nem volt alkalma érdemben befejezni, így a széria olyannyira a kisiklás szélére került, hogy onnan Singernek sikerült csak visszarántania majd egy évtizeddel később. Ez viszont már egy másik történet és nem változtat azon a tényen, hogy az X2-nek ott a helye minden idők legjobb folytatásai között.