Hirdetés

X-Men: A kívülállók - Kritika

|

A szuperhősfilmek újévezredbeli aranykorát elindító széria nyitódarabja még közel 20 év után is a zsáner egyik legjobbja.

Nem mintha el szeretném vitatni az MFU az elmúlt bő 10 évben kivívott, a filmipart és a nézői szokásokat felborító érdemeit (a Bosszúállók: Végjáték portálos jelenetétől ha csak rágondolok, kiráz a hideg), de ha egy vitában (legyen az kocsmai, vagy szimplán egy kommentcsata) fel kell hoznom, hogy az X-Men-filmek - a botlásaik ellenére - miért is a zsáner legérettebb alkotásai Christopher Nolan Batmanjei mellett, akkor rendre egy jelenettel szoktam jönni. Mégpedig kapásból a filmszériát elindító nyitánnyal, ami elsőre olyan, mintha egy teljesen másik filmből szalajtották volna. Egy eső áztatta, második világháborús haláltáborban emberek menetelnek, amelyben egy fiút éppen elszakítanak a szüleitől. Ha nem hajolnának meg azok a bizonyos vaskapuk, miközben a gyermek Erik Lensherr kétségbeesve próbál a családjába kapaszkodni, akkor is szívbe markoló lenne a jelenet, pedig senkit sem lőnek le, egyetlen csepp vér sem hull. Mégis, ahogy a kamera felsvenkel a füstölgő kéményekre, jól tudjuk, hogy mi lett a szülők sorsa és tökéletesen megértjük a későbbiekben (nem csak a játékidőben, hanem epizódokban) Magneto motivációit. És mindezt 3 percben! Lényegretörő, mégis érzelmes, avagy erre szokták azt mondani, hogy kicseszett nagy bravúr! És sem a filmnek, sem pedig a szériának nem ez az utolsó ilyen mozzanata.

Hirdetés

Lehet, hogy Bryan Singer mostanra nehéz természete és magánéleti zűrjei miatt kidolgozta magát Hollywoodból, de azt meg kell hagyni, hogy tehetséges, intelligens filmes. A Közönséges bűnözőkkel okkal kiáltották ki csodagyereknek és noha az örökbefogadott, zsidó, nyíltan meleg Singer érzékenysége a kényes témák iránt már az ezt megelőző Az eminensben is megmutatkozott (főszerepben Ian McKellennel), igazán azután jött rá, hogy ezekről a nem csak őt érintő kérdésekről (kitaszítottság, másság, hely- és énkeresés) a mutánsokon keresztül beszélhet a nagyvilágnak leginkább, miután egy barátja a kezébe nyomta a Stan Lee és Jack Kirby színes kis füzeteit.

Azokat a füzeteket, amelyek történetesen úgy voltak mindig is a Marvel legérettebb alkotásai, hogy létrejöttükben a lustaság nagyban közrejátszott. Lee ugyanis közismerten kényelmes ember volt (elég csak az általa kitalált figurák nevére vetni egy pillantást: Peter Parker, Reed Richards, Bruce Banner, mindezt azért, hogy ne felejtse el őket) és nem akart egy új sorozathoz egy tucat erőltetett eredettörténetet kitalálni csodaszérumokkal, kozmikus balesetekkel, rádióaktív sugárzásokkal, állatokkal és a többi. Egész egyszerűen ezeket a különleges képességű embereket az evolúció új lépcsőfokaként magyarázta. A polgárjogi mozgalmak idején pedig nem volt nehéz nem észrevenni, hogy a "normálistól" eltérőre mennyiféleképpen reagálnak akár a politikusok, akár az utca embere, nem beszélve az adott csoport képviselőiről. Így valahol természetes is volt, hogy a béke párti Xavier professzor Martin Luther Kingre, míg a radikális Magneto Malcolm X-re hajaz. Egyazon célért küzdenek, de mindketten más módszerekkel. Mindketten látják azt, hogy ezek a kívülállók a legtöbb szuperhőssel ellentétben (és sok más társadalmi csoporthoz hasonlóan) tehetnek bármit, kedvesen mosolyoghatnak éppúgy, mint megmenthetik a világot egy újabb fenyegetéstől, másnap a világ ugyanúgy fog nézni rájuk, nem bújhatnak maszk mögé, nem tagadhatják meg önmagukat és akaszthatják szögre a jelmezt, az emberi természet mindig okot szolgáltat majd a félelmükre, a haragjukra, vagy a megvetésükre.

Hirdetés

Ezt ismerte fel - már csak érintettsége okán is - remekül Singer, amire viszont érthető módon nem akart a gyártó 20th Century Fox vagyonokat költeni. Pár évvel voltunk ekkor még az egykor a nagybetűs szuperhősnek kikiáltott Batman flitterekbe mártott, ízléstelen hattyúdalától, valamint Penge vérben tocsogó, ezáltal számos réteget a mozikasszáknál kizáró debütjétől. Singer inkább a karakterekre, a verbális, semmint a fizikális összecsapásokra fektette a hangsúlyt, így előbbivel sikeresen tudta növelni utóbbiak tétjét, ami a Szabadság-szoborban játszódó fináléban csúcsosodik ki igazán. Eddigre már megismerjük a felek indokait (Mystique-t mindössze egyetlen és egyben a legelső mondatával!) és arra is ráeszmélünk addigra, hogy a korábbi (de a legtöbb ezt követő) szuperhősfilmmel ellentétben mindkét oldal érvrendszere tökéletesen érthető, átérezhető, működőképes, a felek nincsenek a kizárólagos igazság birtokában. Magneto tervében éppen úgy ott van a zsigeri félelem (lásd a fent taglalt nyitó jelenetet), mint a mélységes megvetés (erre pedig Kelly szenátor szolgáltat bőségesen alapot), ettől pedig többé válik mindez egy sokadik világmegmentésnél, szuperképességek ide, látványos bunyók oda.

Merthogy itt még nem igazán röpködtek stadionok, tengeralattjárók és hasonlók, csupán néhány rendőrautó, no meg az X-Jet és a test-test elleni harcok kerültek előtérbe. Amelyekben Singer tehetségének hála még ma is van svung, dinamika, kreativitás (a Farkasnak álcázott Mystique a levegőben egy pörgő rúgás közben változik vissza, zseniális!), pont a fent már taglalt szűkös költségvetésnek és színészeinek hála.

Hirdetés

A két mutánsvezér karizmája, az általuk képviselt ideológia, valamint az emberek félelme és agresszivítása szépen kiütközik mindkét csoport tagjain, miközben az önmagát kereső Farkas, valamint a tinédzserlétre éppen úgy, mint önnön másságára rácsodálkozó és attól megrettenő Vadóc ide-oda pattog a két tábor között. Kettejük sajátos apa-lánya barátságát pont ez a hely- és énkeresés határozza meg, ettől emberi és megindító. A hierarchia egyik csúcsán Xavier joviális kisugárzása sok szempontból hálátlan ugyan, de Patrick Stewartnak - akit Singer a Star Trek rajongása miatt részesített előnyben Anthony Hopkins helyett - már egy nyugodt megjegyzésétől elhisszük, hogy diákjai a halálba is követnék őt, hiszen zaklatott lelküknek ő hozott megnyugvást. (Érdemes megfigyelni, hogy Singer meleg színeket csak Xavier iskolájában használ, ezzel is utalva annak békességére, oltalmára a külvilág ridegségével szemben.) James Marsden Küklopsza ugyan nem igazán képes érvényesülni, de Famke Janssen Jean Grey-ének, vagy Halle Berry Ciklonjának megvannak a maguk kis pillanatai. A showt viszont már ekkor is az a Hugh Jackman vitte, aki az ismeretlenségből ezzel lépett elő sztárrá és ezt úgy is sikerült megőriznie a mai napig, hogy az ezt követő 17 évben jobb-rosszabb filmekben, de mindig visszatért az adamantiumbetyár Logan szerepéhez, aki már itt volt egyszerre sebzett vadállat és esendő ember. Az ellenoldalon igazán csak Ian McKellen fennkölt eleganciája tud érvényesülni, de Singer szerencsére Magneto követőit is képes pár jellemvonással élő, lélegző karakterré varázsolni.

Hirdetés

A kívülállók a mai napig nem vesztett semmit erejéből, még az itt-ott valóban kopottas CGI ellenére sem. Karakterei, azok motivációi és szimbolikája még ma is rettentő releváns, ugyanakkor a puszta szórakozásnál többet nyújtó mozivá teszi, mindamellett hogy outsidereket (képernyőn innen és túl) kezdett el a mainstream felé terelni. Az ilyen alkotásokra szoktak egy egyszerű, mára már elkoptatott frázist használni: klasszikus! Mégpedig a megkerülhetetlen fajtából.

X-Men: A kívülállók

Kinek ajánljuk
  • Amennyiben a puszta szórakozásnál többre vágyunk!
  • Akik szeretik a komoly szuperhősfilmeket!
  • X-Men rajongóknak!
Kinek nem
  • Akik mostanra unják az identitás kérdést!
  • Akik elvárják a laza beszólásokat és könnyedséget ezektől a héroszoktól!
  • Ha a verbális helyett a fizikális összecsapásokat preferáljuk!
Hirdetés
X

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.