Hirdetés

Top Gun: Maverick - Kritika

|

Múlt és jelen találkozik Tom Cruise személyes, és legalább annyira ambiciózus akciófilmjében.

Hirdetés

Nem gyakran szoktunk mozifilmre ennyit (és ennyire) várni, mint a Top Gun: Maverickre, aminek a debütálására már 2020 nyarán is bőven készen álltunk - sőt, eredetileg egy évvel hamarabb tervezték a bemutatót -, ám a járványhelyzet gyakorlatilag 2 éves csúszásra kényszerítette a 80-as évek ikonikus vadászgépes filmjének a folytatását. Persze, lehetőség bőven lett volna a korábbi bemutatásra, ám a stúdiónál ragaszkodtak ahhoz (valószínűleg Tom Cruise hathatós álláspontját is figyelembe véve), hogy a Maverick az a fajta moziélmény, amit mindenképp a nagyvásznon kell látni, és lehetőleg minél nagyobb közönség előtt. Ez pedig be is bizonyosodott, az új Top Gun ugyanis sikerrel szállítja azt a lélegzetelállító repülést, amiben bíztunk - a körítés viszont továbbra sem túl erős.

Hirdetés

A várva várt film előtt újráztam Tony Scott 1986-os eredetijéből, ami legfőképpen gyönyörűen van fényképezve, és ilyen téren abszolút megállja a helyét még ma is. Ám - és innentől kezdve ez már lehet, hogy erősen szubjektív - minden más téren nemcsak vérszegénynek, de frusztrálóan felszínesnek érzem az eredeti Top Gunt, ami nagyjából 20%-ban akciófilm, a maradékban pedig egy émelyítő szerelmi történet és azonosulhatatlan magamutogatás. A 90-es évek gyermeke vagyok, szóval sosem láthattam akkor ezt a filmet, amikor igazán aktuális volt, viszont ez a 80-as évek bármelyik másik, általam imádott alkotására is hasonlóan igaz. Ahogy az is, hogy az Egyesült Államokat piedesztálra emelő, hamis pátosszal operáló történeteket is nagyon tudom szeretni (minden fenntartással együtt), viszont a Top Gun az a fajta üres szoft-propaganda, amivel én ma egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Így legalább volt hova építkeznie Tom Cruise kifejezetten személyes projektjének, és ugyan a Top Gun: Maverick utolsó 40 percétől még mindig alig tértem magamhoz, az azt megelőző 1 óra nagyjából pontosan ugyanazt nyújtja, mint elődje. Sokaknak ez pozitívum is lehet, számomra viszont csalódás volt.

A Maverick nemcsak, hogy nem hagyja maga mögött mindazt, amit elődje képviselt, de majdhogynem egy az egyben átemeli minden elemét - olykor azokat modernebb köntösben tálalja, ám rengeteg esetben szinte változatlanul térnek vissza a 80-as évek filmiparának jellemzői. Sőt, tovább megyek, az új Top Gun kis túlzással a 1986-os filmet dolgozza újra, ez pedig rögtön a nyitóképsorokkal egyértelművé válik: visszatér a film eleji bevezető inzert, ahogy a felszállópályás nyitóképsorok is szinte snittről-snittre újra lettek forgatva - ahogy a legendás betétdal, a Danger Zone is azonnal felcsendül, a Top Gun saját himnuszával követve azt. Ugyan alapos fenntartásaim vannak az eredetivel kapcsolatban, de még így is fülig érő szájjal néztem a nyitányt, ahogy számos másik, hasonlóan a múlttal kacsingató jelenetet is kifejezetten tudtam értékelni, esetenként szeretni. Tény és való, a már veterán, de egy fokkal sem kevésbé vakmerő Pete 'Maverick' Mitchell (Tom Cruise) visszatérése, s immáron oktatóként tevékenykedő története egy fokkal érdekesebb, mint az eredeti borzasztóan semmilyen cselekménye. A dramaturgia is érettebb egy fokkal, de tényleg csak egyetlen fokkal.

Lévén a Mad Max: A harag útja az egyik kedvenc filmem, így nyugodt szívvel mondhatom, hogy csillogó szemmel tudom nézni azokat a filmeket, ahol a technikai megvalósítás, a stílus és az akció van előtérbe helyezve, nem pedig a történet, dráma vagy személyes sorsok. Ilyen értelemben a Top Guntól sem várnék semmi egetrengetőt, ám vegyük észre, hogy a Maverick - habár nem annyira zavaróan, mint elődje - továbbra is olyan arányokkal dolgozik, aminek fényében jogosan várnánk el, hogy a narratíva felnőjön ahhoz a zseniális fináléhoz, amiről hamarosan bővebben is beszélünk.

A legszembetűnőbb példa a Penny-vel (Jennifer Connelly) való romantikus szál, ami olyan szinten felesleges, és SEMMIT nem ad hozzá az élményhez, vagy Maverick figurájához, hogy az felfoghatatlan. Persze, Jennifer Connelly-t mindig jó látni, de azt a nettó 15-20 percet bármi másra is szánhatta volna a film, mint egy újonnan berángatott, a nézőnek semmit nem jelentő karakter mutogatására - érdemi karakterépítés nincs, ahogy egyetlen érdekes vagy izgalmas párbeszéd sem történik a két figura között. Még egyszer hangsúlyozom, én a Top Guntól nem is ezt várnám, de ha a film valamiért mégis ennyi időt elpazarol egy, még az eredetiben látott romantikus vonalhoz képest is felszínesebb és súlytalanabb szálra, akkor az én elvárásaim is változnak. 86-ban legalább a kézzel tapintható szexuális feszültség ott volt végig Cruise és Kelly McGillis között, ami ugyan nem sok, de legalább illeszkedett a Top Gun önfeledt hangulatába. Ha Connelly teljes karaktere a vágóasztalon végezte volna, akkor egy dekával nem lett volna kevesebb a Maverick, sőt.

Az elvesztegetett időt Joseph Kosinski filmje például használhatta volna arra, hogy tovább mélyítse Maverick és a Miles Teller által megformált Bradley 'Rooster' Bradshaw kapcsolatát, aki - ahogy arra fedőneve is utal - az első rész tragikusan elhunyt Goose-jának, tehát a címszereplő legjobb barátjának fia. A dramaturgiát tekintve ez a vonal behozása volt a Top Gun: Maverick legjobban működő innovációja, ami, ha a maga végtelen kiszámíthatóságában is ugyan, de szép lezárást kapott. A film középső szakaszában viszont indokolatlanul a háttérbe szorul a két karakter dinamikája, én sokkal nagyobb figyelmet szenteltem volna kettejüknek, főleg a már említett pocsék romantikus szálat figyelembe véve. En bloc borzasztó kihasználatlanul maradnak a film belebegtetett témái, gondolok itt akár arra a tételmondatra, hogy a Maverick-féle pilóták felett már eljárt az idő - ezt jó párszor elszajkózza nekünk a film, hogy aztán végtére is semmit ne kezdjen ezzel a felütéssel. A dramaturgia többnyire nagyon B filmes, szájbarágós és korszerűtlen, ami egyrészt nem ágyaz meg annak, amiben valóban fantasztikus ez a film, s ami miatt 1 órán keresztül azt kérdezgettem magamtól: hol van az a Top Gun, amire vártam? Aztán pedig megérkezett.

A cselekményben történik egy elég éles váltás, amikor is az előd által minimálisan megalapozott érzelmi töltet is szintet tud lépni, és végre megkezdődik mindaz, amiért jegyet váltottunk a Top Gun: Maverickre. Frissen oktatott pilótáinknak egy papíron egész egyszerű, ám a gyakorlatban közel lehetetlen feladattal kell szembenézniük, amit a néző az elmúlt évek egyik legintenzívebb és lenyűgözőbb 30-40 perces filmélményén keresztül élhet át. Kezdve Maverick százados végtelenül feszült demonstrációjától a pengeélen táncoló küldetésig, amin egy - főleg a film egészéhez képest - egészen váratlan módon tudott csavarni Kosinski rendezése. A vadászgépekben való akciózás immáron már nem az ügyesen kivitelezett trükkök és a CGI jól festő találkozása, hanem bizony a nyers valóság: Tom Cruise és csapata több hetes kiképzésen esett át annak érdekében, hogy kibírhassák azokat a g erőket, amik egy valódi pilótát is érnek a levegőben. Ugyanis a színészgárda ténylegesen ott ült az égi bestiákon egy tapasztalt pilóta mögött, és élesben vették fel a Maverick lélegzetelállító szekvenciáit a gravitációs erőkkel dacolva.

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Ez a hitelesség és vakmerőség a Top Gun: Maverick fő attrakciója, amin még a ciki egysorosok és a kiszámítható húzások sem tudnak érdemben rontani. Brutálisan nagy élmény volt ezt a nagyvásznon, főleg IMAX-ben megélni, egyúttal a film legnagyobb kritikája, hogy ha csak ezt a bő 30 percet láttam volna, nem lett volna sokkal kevesebb az élmény. Technikailag felfoghatatlan, őrületesen látványos hullámvasút ez, aminek kapcsán viszont nem tudom nem azt kívánni, hogy bár egy olyan vázat adott volna hozzá a film, amin támaszkodva még ennél is katartikusabb lehetett volna ez az élmény - akár még érzelmileg is.

Tom Cruise jutalomjátéka ez, amit szemmel láthatóan szinte minden eddiginél jobban élvezett, és nem is tudjuk hibáztatni érte. A Top Gun: Mavericknek megvannak a maga hibái, néhány esetben akár ordító hiányosságai is, de az az adrenalintúladagolás, amit a gigászi finálé okoz, kötelező nézéssé teszi - nem ultraszéles monitoron, nem 4K-s tévén, hanem csak és kizárólag a nagyvásznon.

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Top Gun: Maverick

Kinek Ajánljuk
  • Az első rész rajongóinak
  • Annak, aki egy lélegzetelállító élményre vágynak
  • Akik egy valódi, székbe szögező repülésre szomjaznak
  • A vadászgépek szerelmeseinek
Kinek Nem
  • Annak, aki már az elődben rejlő romantikát sem érezte át
  • Akit nem lehet megvenni sekélyes, éppen hogy működő dramaturgiával
  • Aki arra számít, hogy a teljes játékidőben azt kapja, amit az előzetes is ígér
  • Aki a falra mászik az üres, felesleges romantikus szálaktól
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.