A gyilkos járat szinopszisát és névsorát látva joggal reménykedhettünk abban, hogy David Leitch, a John Wick egyik alkotója visszatér a Keanu Reeves által fémjelzett nyers, parádésan megkoreografált akciózáshoz. A Deadpool 2. és az Atomszőke rendezője igyekezett is valami újat és különlegeset csinálni - ezért pedig mindenképp jár a kalapemelés -, ám a végeredmény, bármennyire is próbál meggyőzni az ellenkezőjéről, inkább hajaz Leitch Halálos iramban spin-offjára, mint az előbbi címekre.

A gyilkos járat egy egyszerű, de izgalmas alapötlettel startol el: adott egy Japánon átszáguldó csúcskategóriás vonat, amire 5 bérgyilkos is jegyet váltott, és mindegyiküknek megvan a saját teljesítendő megbízása. Ahogy elszabadul a cselekmény - sajnos nem feltétlenül az előnyére -, úgy kezd majd körvonalazódni, hogy talán nem pusztán a véletlen műve a közös vonatozás. Egyetlen, ámde dinamikusan variálható helyszín, viszonylag sok, de még abszolút menedzselhető számú karakter, és egy bármilyen módon megbolondítható felütés - minden adott volt egy kifejezetten emlékezetes akció-thrillerhez, Leitch filmje viszont vállalásainak jelentős részébe olykor csak éppenhogy, máskor látványosan belebukott.

Ahogy már pedzegettem, az alapkoncepció remek, és megvan az az előnye, hogy gyakorlatilag bármilyen irányba el lehet mozgatni. A gyilkos járat egy feszült akció-thriller helyett viszont inkább egy könnyedebb zsánerparódia szeretett volna lenni, ami aztán nem tudta hatásosan összehegeszteni azt a rengeteg különböző elemet, amit a film műfaji kavalkádja hozott. Leitch rendezése két óráig próbál egy látszólag komplex, a háttérből mozgatott cselekményt elmesélni, érdemben viszont nem igazán jutunk A-ból B-be a történet során. Nem építkezés történik, hanem a már az 5. perctől meglévő dolgokat magyarázza folyamatosan tovább és tovább a film, ami egy bizonyos ponttól egyszerűen képtelen már meglepni a nézőt. Ez abszolút elnézhető lenne, ha egy John Wick-féle pörgős, akcióra kihegyezett élményről lenne szó, A gyilkos járat azonban meglepően kevés ilyen jelenettel dolgozik. Egyértelműen a karakterek közötti interakciók, és a rengeteg, szóban elmesélt expozíció van a fókuszban, ami végtére egyáltalán nem tett jót a vonatos kalandnak.

Kivétel nélkül, minden karakternek megvan a maga eredettörténete, elég csak a Farkasra gondolni, akit egy dedikált, kifejezetten hangulatos montázsban mutatott be a film, hogy aztán pár percnyi szerepet kapjon a történésekben. Persze, a később történtek ismeretében jobban megvan a helye annak a montázsnak, ám a karaktereket érintő ilyen jellegű expozíció végig jelen van a filmben, és valahogy még ezzel együtt is halálosan érdektelen szinte mindegyik figura. Nem arról van szó, hogy maguk a karakterek unalmasak vagy rosszul előadottak lennének, hanem A gyilkos járat a rosszul működő zsánerparódiával párhuzamosan igyekszik egy drámaibb sztorit is elmesélni. Ez az igyekezet teljes zsákutca, a karakterek egyszerűen megragadnak egy történetmesélői eszköznek, és sosem tudnak valódi emberekké avanzsálni. Kivételt képez talán az Aaron Taylor-Johnson és Brian Tyree Henry által alkotott Mandarin-Citrom duó, akik egyértelműen a film legerősebb és legmegbízhatóbb aspektusát képezik, és gyakorlatilag a legjobb jelenetek is hozzájuk köthetők. Nem tartom kizártnak, hogy egy rájuk fókuszáló különálló film élvezetesebb lett volna, mint A gyilkos járat csapongó, unalomba fulladó önismétlése.

A gyilkos járat valószínűleg legidegesítőbb és legrosszabb karaktere épp a főszereplője, Brad Pittet pedig rosszul kihozni valamiből… hát, nem kis teljesítmény. Értem Katica figurájának a koncepcióját, és volt is benne lehetőség, de a film már az első pillanattól kezdve nyersen kimondva, minden eleganciát nélkülözve sulykolja a nézőbe a sorsszerűség témáját (ami aztán a központi motívummá válik). Ez elképesztően kontraproduktív, főleg, hogy a finálé 20-30 percét teljes egészében erre húzzák fel talán önironikus, de mégis kínos bölcselkedések közepette. Addigra már bőven elegem volt ebből a témából, meg Katicából, erre még a cselekmény csúcspontját is ehhez kell kapcsolni egy őrülten klisés yakuzás történetszállal, amire szavak nincsenek, hogy mennyire érdektelen. Pitt szerintem a szakma egyik legnagyobbja, de ezt a figurát még ő sem tudtam megmenteni, szokatlanul ripacskodó és idegesítő volt a szerepében. Ezzel szemben Joey King egy tőle szokatlan, de kifejezetten jól álló számító, szemtelen lánykát hozott, és a Mandarin-Citrom páros mellett hozzá köthetők még a jobban sikerült jelenetek, viszont a cselekmény végére sikerült teljesen elfuserálni a karaktert. Egyrészt egy a legkevésbé sem vicces gaget ismételt rogyásig a film, ami alapvetően szokása A gyilkos járatnak, majd aztán jön egy csavarosnak szánt lezárása az útjának, ami megint csak brutál érdektelen és súlytalan, ahogy szinte minden, ami történik ebben a filmben.

Vannak szórakoztató, sőt, stílusos és kifejezetten látványos, jól összerakott pillanatai, jelenetei Leitch rendezésének. Az aránylag kevés akciószekvenciák ugyan egy lapon nem említhetők a John Wick-félékkel, de abszolút a hollywoodi átlag felett vannak, épp ezért fájó, hogy olyan kevés jutott belőlük a sok önmagát ismétlő, üres semmitmondásra. Van, amikor a humor is a helyén van, főleg Mandarin és Citrom baráti civakodásai révén, ahogy a Thomas, a gőzmozdonyos poén is vagy hússzor el van sütve, de talán még így is a film legjobban működő visszatérő gagje. A kém- és bérgyilkosos akciófilmek zsánerparódiájaként többé-kevésbé működik Leitch alkotása, legalábbis papíron adottak hozzá a dolgok, de úgy érzem, az összélményhez nem sokat tudott hozzátenni ez a visszafogott önreflexivitás.

Sokkal jobban állt volna A gyilkos járatnak, ha van egy tényleg jól megírt, ütős akciójelenetekkel megfűszerezett akció-thriller, ami alkalomadtán képes önmagán is nevetni. Ehelyett erőltetett poénok, felesleges túlcsavarások és egy fárasztó, mégis rengeteg helyet foglaló spirituális-drámai szál egyvelege adják ki az élmény nagyját, amit olykor megtör néhány stílusosan összerakott szekvencia. Ezek azok a pontok, amikor ideiglenesen megtalálja a hangját David Leitch filmje, mely lépten-nyomon keresi saját identitását, de rendre rossz ajtókon kopogtat. El lehet lenni A gyilkos járattal, megvannak a maga pillanatai, és látszik, hogy ott volt az igyekezet a film mögött, de ennél azért jóval többet vártunk az előzetesek alapján.