2018 nyarán, amíg mi foci vb-t néztünk, addig Thaiföldön százak küzdöttek tizenhárom barlangban rekedt srác megmentéséért. Bár a hírek beszámoltak a mentőakció folyamatának bizonyos lépéseiről és pozitív kimeneteléről, biztosak lehetünk abban, hogy a történések súlya így egyáltalán nem átélhető. Ebben segített a 2021-es The Rescue c. dokumentumfilm, ami a barlangászok és a haditengerészek szemszögéből mutatta be az eseményeket, majd ezen felbuzdulva készített Ron Howard játékfilmet, ami a napokban debütált a Prime Videón. Kritikánkban az utóbbiról lesz szó.

Nem ez az első alkalom, hogy egy valós történettel és egy dokumentumfilmmel rendelkező forgatókönyvi alapanyagból készítenek egész estés játékfilmet (pl. A fegyvertelen katona), így mindenképp biztatónak tűnt, amikor kiderült, hogy a veterán rendező, Ron Howard (Frost/Nixon, Hajsza a győzelemért, Apollo-13) dolgozza fel az utóbbi évek egyik legmegdöbbentőbb történetét. Mintegy ötezer ember dolgozott közvetlenül vagy közvetve a kimenekítésen, beleértve számtalan önkéntest, tengerészgyalogost és barlangászt. Ez utóbbiak közül Rick Stanton (Viggo Mortensen) és John Volanthen (Colin Farrell) nevét érdemes elsősorban megjegyezni, mert ők voltak azok, akik koruk és - a haditengerészek szemében - alulképzettségük ellenére sikeresen levezényelték az akciót. Ahogy a monszuneső okozta körülmények, úgy a mentés sem volt mindennapi, sőt, korábban ezt a módszert még sohasem hajtották végre: a több, mint másfél hétig étlen maradt gyerekeket elkábították a kijutás során felmerülő komplikációk (sokk, pánikroham) elkerülése végett, majd kiúsztatták őket a felszínre. Az idő ellenük játszott, mert egyrészt a monszun bármikor felerősödhetett, másrészt a barlang oxigénszintje is kritikusan alacsony volt.

Izgalmas alapanyag, ami bőven tartogat drámát, kiszámíthatatlanságot és tanulságot. Howard filmjén érezhető, hogy nem akarta szabadjára engedni a gyeplőt. Ha valaki látta a dokumentumfilmet, annak nem fog különösebb meglepetést okozni A tizenhármak (ettől függetlenül érdemes nekiülni), viszont aki még nem hallott az esetről (vagy csak hírfoszlányokból értesült róla), annak még gyorsabban el fog telni a film majd' két és fél órája, ami néhány változtatást és kiegészítést leszámítva hűen tükrözte az ott elhangzottakat. Itt merül fel a kérdés, hogy ebben az esetben mi egy mozifilm (vagy streamingfilm) feladata. Interjúk és nyilatkozatok helyett meséljen? Szánjon kiemelt figyelmet a történet érzelmi vonulatára, melynek potenciális velejárója, hogy olyan eseményeket, momentumokat mutat be, amik valójában meg sem történtek? Nehéz pontosan eltalálni az egyensúlyt, de egy játékfilmnek, ami megtörtént eseményeket dolgoz fel, mindegyik fentebb említett szempontnak meg kell felelnie. Jobb esetben ezek az alkotások emberközelibbnek és kevésbé elidegenítőnek hatnak, rosszabb esetben viszont vagy túl tárgyilagosak maradnak, vagy túldramatizálják és meghamisítják a valós történéseket.

A tizenhármak inkább ragaszkodott a dokumentumfilmben látottakhoz, minthogy saját legendát kreáljon a thaiföldi "barlangfogságból". Elég csak a film perspektívájára gondolni, ami a könnyebbik utat választva a mentők szemszögéből mutatta be a menekítés különböző szakaszait, és ez rendben is lenne, ha film címe nem az, hogy A tizenhármak. Az edzőjükkel bennrekedt fiatalokról ugyanis vajmi keveset tudunk meg a filmből (a doksinál azért valamivel többet), pedig egy filmdráma eszköztárának része kell, hogy legyen, hogy a karaktereinek testi-lelki tusáját bemutassa. Ezt értelemszerűen egy szigorúan tényeket ábrázoló dokumentumfilmnek lehetetlen prezentálnia (nem is feladata), viszont egy játékfilm keretrendszerébe bőven belefér. Itt nincs szó történelemhamisításról vagy hatásvadászatról, pusztán a kockán forgó tét drámájának fokozásáról.

A barlangban felvett jelenetek elképesztő hitelesek, remekül átadják azt a klausztrofób érzést, amit az ember egy ilyen környezetben megtapasztalhat. Az két főszereplőt alakító Mortensen és Farrell alakítása szenzációs, akik közül előbbi talán még erőteljesebben uralta a jeleneteit, de utóbbinak is akadtak katartikus pillanatai, különösen a film vége felé haladva. Ron Howard már van olyan profi rendező, hogy tisztességesen össze tudjon rakni egy thriller stílusjegyeivel felruházott drámát, de ezúttal egyik műfajban sem aratott - hangsúlyozom - fölényes győzelmet. Vannak kifejezetten körömrágós és nyomasztó jelentek, de pont a legvégén érződik, hogy ez bizony valójában sokkal komplikáltabb procedúra volt a beszámolók alapján. Mindez elmondható a film érzelmi vonulatáról is: egyes karakterek és fordulatok remekül fel lettek építve, de olykor meglehetősen távolságtartónak hatott a film, és talán ennél átélhetőbben is be lehetett volna mutatni, hogy mit élt át ez a tizenhárom srác, és hogy mekkora áldozatot követelt meg az ő megmentésük.

Mindenesetre kijelenthető, hogy Howard a Hajsza a győzelemért óta nem volt ilyen jó, a film pedig minden hibája és az általa hagyott némi hiányérzet ellenére engem, aki már látta a The Rescue-t, mindvégig lekötött. A legfontosabb pedig, hogy a filmnek köszönhetően remélhetőleg még több emberhez eljut ez a történet, ami tökéletes látlelete annak, hogy mire képes egy közösség, ha az összetartó - még ha ez nem is időtálló, de jó érzés egy kis időre visszanyerni a hitet az emberiségben.