Nem volt egyszerű dolga az alkotóknak a 2018 őszén induló 11. Doctor Who évaddal, hisz a 10. szezonnal leköszönő Capaldi mellett az utolsó részekre már tulajdonképpen társ sem maradt, sőt, az újkori széria születésénél bábáskodó (2009 óta a showrunner szerepét is betöltő) Steven Moffat is leköszönt. Ezek közül önmagában az egyik is igen súlyos problémát jelenthetett volna a sorozat készítőinek (a doktor nemváltását pedig még nem is említettük), azonban így halmozva szinte lehetetlennek tűnt, hogy az első női Doktor a rajongók szívébe lopja magát. Ennek ellenére a Chris Chibnall vezette új csapat soft rebootja bizony egészen jól sikerült, az évad végére pedig tökéletesen sikerül elérnie azt a szériának - amit Capaldi alatt nem minden epizóddal tudott -, hogy hétről hétre izgalommal várjam az új kalandokat. Még annak ellenére is, hogy az epizódok közül csupán egy-két igazán kiemelkedő és emlékezetes sztorit szállított az évad.

Az igazán rizikós lépést akkor követte el az írói gárda, mikor úgy döntött, hogy az évadban bizony teljesen új történeteket mesél el, vagyis a keményvonalas fanokat lerendezi néhány kikacsintással és félmondattal, az izgalmas cameókat és klasszikus ellenfeleket pedig teljesen mellőzi (legalábbis ezt tette egészen a szilveszteri különkiadásig). Helyettük kaptunk azonban dögivel új, állandó szereplőket, teljesen új idegen fajokat, és volt jó néhány olyan ellenfél is, akiket sajnos rendkívül gyorsan intézett el az írógárda. Mivel a Doctor Who korábban is gyakran nyúlt a két-három epizódban elmesélt történetekhez kicsit érthetetlen, hogy Chibnall és csapata miért nem próbálkozott meg a 45 percnyi játékidő kiterjesztésével, hisz bizony sok esetben indokolt lett volna, hogy nagyobb mélységet kapjanak a veszélyesebb nemezisek (mint például az 11x3-ban feltűnő időutazó technológiával felszerelt Krasko, vagy a 11x9-ben bemutatott intelligens energia, a Solitract). Emellett kicsit azt is felróhatjuk az új csapatnak, hogy nem igazán próbáltak nagyobb átívelést vinni a történetbe, az egyes sztorik többé kevésbé ugyanis önálló történetek voltak, melyek csak néhány mondatban/jelenetben utaltak vissza korábbi eseményekre. Persze ha felidézzük a korábbi Doktorok bemutatkozását az első éved szinte mindenkinél egy kicsit tapogatózós volt, igaz Moffat kínosan ügyelt arra, hogy az új személyiség hangjának megtalálása mellett azért a Doktor nagy, átfogó története is haladjon és ne csak a céltalannak tűnő utazgatáson legyen a hangsúly. Chibnallnál ugyanis többnyire az utóbbit kaptuk és inkább a Doktor új személyiségének kibontásán, valamint a csapatépítésen volt a hangsúly. Ezeken kívül csupán a stenza fajt ismerhettük meg kicsit alaposabban, és nagyjából az ő történetük foglalta keretbe az évadot.

Persze egy fő karakter nemének megváltoztatása mindig magában hordozza a kudarc és a siker lehetőségét is, hisz könnyedén megeshet, hogy egy ilyen lépés miatt a rajongók teljesen elfordulnak kedvenc szériájuktól, azonban egy megfelelően végrehajtott csere friss lendületet is adhat egy hosszú ideje futó történetnek. A Doctor Who esetén szerencsére utóbbi következett be, Jodie Whittaker karaktere ugyanis tökéletesen beleillik a képbe, olyannyira, hogy az évad utolsó néhány részére már tulajdonképpen nem egy nőt láttam, hanem tényleg a Doktort. Talán ennél nagyobb bókot nem is kaphatna színészi játékára a tizenharmadik, hisz így utólag bevallva én is azok közé tartoztam, akik nem gondolták, hogy működni fog a női Doktor koncepciója. Capaldi hároméves tevékenysége alatt sötétebb tónust kapott a Doktor karaktere, Whittaker azonban gond nélkül kukázta ezt a darkos stílust, és visszatért Matt Smith fiatalos lendülete, ami mindenképp üdítő változás.

Tavaly egész seregnyi kísérővel utazgatott a Doktor, hisz összesen három állandó társ is mellészegődött (a szilveszteri különkiadásban pedig a sok új arc miatt már alig fértek a Tardis fedélzetére), melynek köszönhetően minden nem, életkor és - a briteknél komolyabb létszámban élő - rassz képviseltetve volt a teljesen megújult Tardis fedélzetén. Ezzel a lépésével elsőre úgy tűnhet, hogy kicsit túltolta a píszíséget a sorozat, azonban Yaz, Graham és Ryan karakterei nem puszta biodíszletként funkcionáltak (mint azt néhány korai companion esetén jogosan felróhatták a készítőknek a nézők), konkrét szerepük volt egy-egy történet kifejtése során, sőt néhány epizódban körülöttük forgott a cselekmény jelentős része. Így egy kicsit tehermentesítették a Doktort, illetve azt is lehetővé tették, hogy tényleg kicsit aggódjunk a kísérők életéért.

Bár akadt pár igazán kiemelkedő epizód a 11. évadban, mint például a Rosa Parks történetét érdekes csavarral kiegészítő 11x3, az India és Pakisztán szétszakadásáról (és Yaz nagyszüleiről) egy gyönyörű történetet elmesélő 11x5, vagy az évadot lezáró The Battle of Ranskoor Av Kolos, a hamisítatlan Doctor Who érzést egyértelműen a karácsonyról szilveszterre kitolt különkiadás hozta el. Több apróság is hozzájárult ahhoz, hogy az évad csúcspontja legyen ez az epizód, hisz elsődlegesen remekül szolgálta ki a fan-faktort a rész, melyben az új doktor elsőként kerül szembe egy Dalekkel. Méghozzá nem is akármilyen példány keresztezte Whittaker útját, egy a Skaroról elsőként hódítani induló Dalekkel kellett farkasszemet néznie, aki a kilencedik században érkezett meg a földre, ahol egy véres háborúban végül legyőzték és darabjait a föld különböző pontjain ásták el, hogy aztán 2019 január első napján újra felemelkedjen és megkísérelje uralma aláhajtani a földet. A történet önmagában nem volt kiemelkedő, de a megvalósítás az mindenképp a széria legjobb pillanatait idézi, hisz a Doctor Who stábja pár hónappal a Venom premierje után összehozta a Venomot kisképernyőn is, csak itt Daleknek hívták az űrből jött lényt. Sajnos nem tudtam elvonatkoztatni a Sony Marvel-karakterétől, hisz a telekinetikus hang, a fekete csápok (és uram ég, még a mérnöki pontossággal beszúrt, akciófilmeket idéző zene is) mind mind azt az érzést keltették bennem, hogy az öreg thai néni akivel Riot (nem, nem Káosz) szimbiótája a leérkezést követően néhány hónapon keresztül bolyongott, betévedt a Doctor Who forgatására is (ha nem féltek a spoilerektől itt egy rajongói trailer Venom stílusban). Persze ez a kis adalék nem, hogy rombolta volna az élményt, rengeteget hozzátett és a végére azért a csápok csak-csak bekerültek a klasszikus Dalek-páncélzat rejtekébe, hogy a Doktor Ryan frissen feltűnt édesapjának segítségével ismételten megmentse a földet egy lehetséges inváziótól.

Egy tökéletes soft reboot lett tehát az eredménye az új szezonnak, mely remek becsatlakozási pont lehet azoknak, akik valamikor korábban elkaszálták a sorozatot, vagy eddig még nem próbálták be (és nem néznének végig 10 évadot). Whittaker karaktere egyértelműen felfrissítette a szériát, egy sokkal lendületesebb Doktort hoz és a companion-csapatot is remekül állította össze Chibnall. Persze néhány gyermekbetegséget még nem tudott leküzdeni a széria, azonban még így is hatalmas élmény a Doktor Who, az egyetlen probléma, hogy a már berendelt 12. évad majd csak 2020-ban érkezik.