Persze mit is vártunk egy olyan filmtől, amelynek cím és főszereplője Pókember egyik legnagyobb nemezise, csak éppen Pókembert hagyták ki belőle. Jó, jó! Tudom, tudom! Tom Hardy már megjelenésében ütősebb Venom, mint a Pókember 3-ban Topher Grace valaha és nyilván ama filmborzadály után nem negyed órát fog szerepelni a figura, hanem kettőt. Innen már sima ügy. Gondolhatták a rajongók... és a Sony.
Az a Sony, amelyik 15 éve még mennybe ment Sam Raimi Pókember filmjeivel, sokan a mai napig szeretettel és nosztalgiával gondolnak vissza rájuk (én nem tartozom közéjük), majd a csúfondáros, fentebb már taglalt Pókember 3-at megpróbálták rebootolni (miután a negyedik rész az előkészületi fázisban besült). A csodálatos Pókember első részénél még érződött, hogy a rendező, Marc Webb függetlenfilmes múltja dominált, de a második félidőben és a Gyík érezhetően megvágott jeleneteiben már a Sony fejeseinek villódzó tekintete kísértett. Annak az Avi Aradnak és Amy Pascalnak, akik már Venomot is ráerőltették Sam Raimira (annak minden kérése és jó szándéka ellenére) és akik olyan jól megérezték a Bosszúállók sikere után az univerzumépítési lázat, hogy elsőként A csodálatos Pókember 2-ben próbáltak megalapozni egy egész világot, ezzel Webb elképzeléseit a háttérbe szorítva. Ez persze olyan jól sült el (nem beszélve a harmadik rész tervezett történetéről, no meg a May néni spin-offról), karöltve egy kiadós hackelési botránnyal, hogy a Hálószövő szépen egy vadonatúj megformálóval vissza vándorolt a Marvelhez, ők pedig ott maradtak valamire való szuperhős és hozzá tartozó franchise nélkül. Erre jött egyik pillanatról a hír, hogy korunk egyik legférfiasabb sztárja, Tom Hardy játszhatja a főszerepet. Csak ezután derült ki, hogy a rendező a mindössze egyetlen igazán értékelhető Zombielandet felmutató Ruben Fleischer lesz.
Ezt azért tartottam fontosnak kifejteni, hogy tisztán érthető legyen számodra, Kedves Olvasó (feltéve, hogyha eddig nem volt az), hogy ezt a filmet mennyire a pénzszerzés mozgatta. (Mármint az átlagnál nagyobb.) A Marvel Studios és a Kevin Feige által szépen építgetett univerzum után szinte mindenki megpróbál loholni és annak ellenére, hogy a DC-Warnernek, avagy a Star Warsnak is adva lenne egy hatalmas, keresztül kasul be és átjárható világ, ezzel eddig egyedül a Disney Marvel birodalma tudott élni. Részben annak köszönhetően, hogy volt egy jól átgondolt koncepció és a megfelelő embereket ültették a megfelelő pozícióba. A Venomnál (csakhogy végre magáról a filmről is szó essék) ezeknek szinte egyike sem áll meg.
Szinte, elvégre ott van nekünk korunk bestiális férfiállatja, Tom Hardy, akiért okkal rajonganak férfiak és nők egyaránt, elvégre ha feltűnik a vásznon, akkor azonnal élni és lélegezni kezd a film. Jelenleg is ő a film egyik erénye. Vagy még inkább egyetlen. Hardy ugyanis rettentő szórakoztatóan (már-már kínosan) tolja túl a szerepét, vagyis bizonyos mértékig értem, hogy a külföldi kritikák miért is hozták fel a Macskanő példáját, még ha sem Hardy, sem a film nem éri el annak Mariana-árok szintű mélységét.
Az is mindenképpen értékelendő, hogy manapság nem túl divatos a lassú alapozás egy szuperhősfilmnél, de a Venom él vele. A probléma az, hogy már ez önmagában érdektelen és Tom Hardy akármennyire is tehetséges csávó, nem lehet neki elhinni, hogy vérprofi riporter, pláne ha olyan baki miatt bukik karriert és mindent, amit a főiskola legelső óráján megtanítanak minden leendő újságírónak. Hogy Michelle Williamsszel való kapcsolata (egyetlen mozzanatot leszámítva) teljesen érdektelen, vagy hogy a szintén rettentő tehetséges Riz Ahmed egy jellegtelen (és gerinctelen) sablon gonoszt hoz (aki a remek dramaturgiának hála mindenféle magyarázat nélkül mond ellent korábbi önmagának), az már csak hal a tortán.
De aztán végre valahára megtörténik a nagy egyesülés a szimbiótával, Eddie Brock és sötét "lakótársának" verbális összecsapásai pedig meg is mutatják, hogy milyennek kéne ennek a filmnek lennie: egy éjfekete humorú, "véres-fürdős" mozinak, amelyben a főszereplő nem csinál gondot abból, hogy embereket, vagy azok fejét zabálja fel. Ha pedig itt tartunk, utóbbiból maguk a készítők sem. A Venom első rangú példája annak, amikor egy stúdió gyávaságból nem meri megkockáztatni az R-kategóriát (amellyel potenciális nézőket veszítene), viszont a film karaktere meg igényelné, ahogy arra a Deadpool és a Logan is jó példa volt. A Venom számtalanszor (majd minden akciónál) elfordul a kényes szituációktól, pedig van itt elevenen elégés, toroknyiszálás, testhorror és az emlegetett "fej exportálás", csakhogy a tinédzser lurkóknak ne legyenek rémálmaik otthon a Pókemberes pizsiben, az operatőr és a rendező igyekeznek mindig máshova lesni.
Most jönne egy bizonyos de. Ha túl tudunk lendülni a film temérdek butaságán és dramaturgiai bakijain, no meg az alkotók gyávaságán, akkor olyan, mintha egyetlen testbe zárt, valahol a 80-as, 90-es évekből szalajtott buddy movie-t néznénk, nem is annyira enyhe sci-fi köntösben, decens akciókkal, no meg a manapság elengedhetetlen CGI tombolással a fináléban. Ebből a szemszögből igazi bűnös élvezet a Venom, vagyis sokak szívéhez megtalálhatja az utat. Mint ahogy ez a szimbiótához hasonlatos filmes massza sokak fejét is haraphatja le. Ugyanis a bevezetőben taglaltak miatt nehéz erre a furcsa filmes hibridre úgy tekinteni, mint ami szándékosan lett egy nagyköltségvetésű B-mozi. Akkor ugyanis a már említett brutalitással sem spóroltak volna és (ahogy arról az egyik stáblistás jelenet is árulkodik) nem franchise-t kezdenének építeni a szokásos trendeknek megfelelően. Így viszont marad a remény, hogy egy majdani rendezői változatra felpakolnak némi plusz ketchupot és a Tom Hardy által emlegetett kivágott 30-40 percet a szimbiótával. De azt sem bánnám, ha ezek a jelenetek a film többi része felett átvennék az irányítást. Mindenki jobban járna.