Immáron negyedik évtizede évada követhetjük figyelemmel az alternatív világunk űrversenyét Ronald D. Moore (Star Trek, Battlestar Galactica) elképzelésében. Míg a For All Mankind első két etapjában tökéletes harmóniában, és ijesztően valóságos ábrázolásban nézhettük a Hold fokozatos meghódítását, addig a harmadik évaddal a készítők már szinte teljesen eltávolodtak a "való világtól", és a sci-fi vette át az uralmat.

Azért csak szinte, mert ez a nemrég véget ért 4. szezonnal történt meg igazán, amely során teljesen átkerült a fókusz egy olyan égitestre, ahol mi még nem jártunk: a Marsra. Lássuk, hogy folytatódott a történet a vörös bolygón.

A 10 részes évad a szokásos nagyobb időugrással immáron az ezredforduló után, 2003-ban veszi fel a fonalat, nyolc évvel a Marsra tartó versenyt követően. Az eltelt időszakban a Boldogság Völgye bázis rohamosan terjeszkedni kezdett, és már nem egy magányos, elszigetelt, a túlélésért küzdő előőrs. Az M-7 (Marsi Hetek) név alatt tömörülő hét nagyhatalom (USA, Szovjetúnió és Észak-Korea mellett Japán, Kína, India, valamint az EU) a Heliosszal karöltve ugyanis egyesítette erőit, hogy egy virágzó kolóniát hozzanak létre a bolygó erőforrásainak kiaknázására.

Egészen addig minden tökéletesen, már-már utópisztikus harmóniában zajlik a felek és az emberek között, amíg fel nem bukkan egy külső beható tényező: hamarosan ugyanis a Mars mellett halad el pályáján egy rendkívül értékes, ásványi anyagokban gazdag aszteroida, az "Aranyhaj" (Goldilocks), ami olyan gazdagsággal és erőforrásokkal kecsegtet, amely megváltoztathatja a Föld és a Mars jövőjét egyaránt. Az űrprogram fókusza így hamar ennek befogására és kitermelésére irányul, ám az immár kiterjedt nemzetközi bázis lakói között ez nem várt ellentéteket szül…

Egy picit kettős érzéseim vannak ezzel az etappal kapcsolatban. Na, nem azért, mert rossz lett volna, éppen ellenkezőleg. Kottára ugyanazt a szórakoztató minőséget és színvonalat hozta számomra, mint elődei, ami már önmagában sikernek könyvelhető el. Hanem mert mégis, valahogy nem sikerült ezúttal fejlődni, előrelépni semmilyen téren sem a készítőknek, és helyenként megúszósra, takaréklángra vették az egészet.

Pedig azt nem lehet mondani, hogy a sorozat ne tanult volna a hibákból. Az új epizódokkal a kreatív csapat hál' istennek hasznosította a harmadik évad tanulságait, és azokat a karaktereket, mellékszálakat, amelyek korábban nem működtek, minimalizálták vagy egyenesen eltávolították (itt rád nézek, Danny és szappanoperaszál…), és a legnagyobb erősségeiket helyezték előtérbe. Bemutatni, hogy egyszerre milyen szép és veszélyes lehet az űrkutatás.

A sztori ezúttal 3 helyszínre fókuszál Houston, Moszkva és a Mars között, miközben egy masszív zsánerkavalkáddá alakul. Egyszerre lesz egy sci-fi eposz, politikai csatározás, kémthriller és munkahelyi dráma ez a 10 epizód, miközben az évad kiemelkedő témája az űr, mint a kapitalizmus új melegágya lesz, ahol hiába vagyunk több száz millió kilométerre a Földtől, ugyanazok a társadalmi és emberi problémák ütik fel a fejüket.

Ebbe csöppen bele az egyik új karakter is, Miles Dale (Toby Kebbell), egy korábbi olajfúró munkás, aki annyira kétségbeesetten igyekszik eltartani széteső családját, hogy jelentkezik egy több éves Mars-munkára. Hamar szembesül azonban a ténnyel, hogy az élet ebben a másik világban sem olyan csillogó és jövedelmező egy átlagos munkásember számára. Az osztályok közötti különbségek ugyanolyan szilárdan rögzültek az űrben is, mint otthon, emiatt szép lassan belekeveredik a helyi feketepiac és a csempészés világába, a marsi munkaerő szakszervezeti szervezkedésére tett kísérletekbe és egyéb konfliktusokba is, ami mindenki életére hatással lesz.

Sajnos a színész minden igyekezete ellenére a játékidő legnagyobb részében üres marad ebben az új kulcsszerepben. Nem elég karizmatikus ahhoz, hogy ő legyen a húzóereje ennek a fontos mellékszálnak. Ám még így is hatalmas előrelépés Dannyhez képest, akinek eltávolításáért tényleg nem lehetünk elég hálásak. Karaktere csak néhány homályos és baljós utalás formájában tűnik fel, mintha mindenki azt szeretné, ha soha többé nem beszélnének róla. Teljesen jogosan.

Természetesen továbbra is itt lesz nekünk a már bőven korosodó, kiöregedő Ed Baldwin is - a szerepben még mindig szuper Joel Kinnamannel -, akit azonban most már muszáj volt elmaszkírozni a hitelesség jegyében. Ezt az előző etapban még nagyrészt figyelmen kívül hagyták, itt viszont már a sztori szerves része. Ed nem csak traumákkal küzd, de lassan egy letűnt kor utolsó bástyája, aki már nem igazán találja sehol a helyét, csak az űrben. Ezekkel viszont konfliktusba sodorja magát gyakorlatilag mindenkivel, akihez közel áll valamilyen szinten. Szerencsére ezek mind megalapozott és jól megírt konfliktusok, ráadásul Kinnaman akkor a legérdekesebb ebben a szerepben, amikor Ed hibái megmutatkoznak. Ez pedig most gyakorlatilag mindig megtörténik.

Ed mellett visszatér mindenkori bajtársa, Danielle Poole (Krys Marshall); az egykor ünnepelt hős, de árulónak kikiálltott Margo (Wrenn Schmidt), vagy éppen a Helios nagymenő milliárdosa Dev Ayesa (Edi Gathegi), akikhez újoncként társul a NASA új vezérigazgatója, Eli Hobson (Daniel Stern), a Rozkozmosz vasmarkú vezetője, Irina Morozova (Svetlana Efremova), vagy éppen Samantha Massey (Tyner Rushing), a Helios űrhajósa és űrmunkása, aki mindenáron a Marson akart dolgozni, hogy aztán ő is szembesüljön mindazzal a kizsákmányolással, ami történik. 

Olyan dolgokat is megismerünk a karakterek szemszögén keresztül, mint hogy milyen hihetetlenül sok űrhajó, pénz és erőforrás kell az aszteroida befogásához és kibányászásához; hogy a munkások meddig is képesek elmenni, hogy kivívják jogos követeléseiket, és hogy ez hova eszkalálódik; hogy milyen szerep jut a hidegháborús paranoiának, a CIA-nek és a KGB-nek ebben, vagy éppen miként kémkednek a felek egymás után a Marson.

Ezeket a kezdetben egymástól teljesen távol álló cselekményszálakat fokozatosan építik fel és készítik elő az írók, hogy aztán egy ponton minden mindennel összekapcsolódjon, és beinduljon az igazi cselekmény az évad második felében, amelyre az elejétől fogva vártunk. Néhol ugyan elcsúsztak az arányok a kevésbé érdekes és felületesen kidolgozott történetek irányába, és nagy ritkán még mindig akadtak szappanoperás megoldások is, de összességében jól sikerült egyben tartani az évadot.

A látványra viszont továbbra sem lehet panasz. Az Apple itt sem sajnálja a pénzt, és minden űrbéli nagytotál szemkápráztatóan szép, minden marsi felvétel, legyen szó a bolygóról, a bázisról vagy annak belső tereiről teljesen élethű és kézzel fogható. Végig azt az érzést kelti, hogy ez tényleg létezik, ott vagyunk mi is a karakterekkel, továbbra is nagyon autentikus minden.

A For All Mankind minden hibája ellenére tehát továbbra is egy megbízható szintet hoz, aminél az a legjobb az egészben, hogy legtöbbször még így,négy évad után sincs fogalma a nézőnek az epizódok előtt arról, mi is fog történni. Ez pedig nem akármilyen ütőkártya. A készítő Moore elmondása szerint egyébként egy hét évados történetszállal rendelkezik a sorozat, vagyis jelenleg kicsit több mint a felénél tartunk már, és a szokásos időugrásokkal valamikor a 2030-as évek alternatív világában érhet véget a sztori. Meglátjuk, eljut-e eddig a sorozat, az esélye simán megvan rá. De azért remélem, hogy a következő évadban egy kicsit újítanak már valamit, és mernek merészek lenni. Nehogy idő előtt elhaljon az egész.