Hiába számít az AppleTV+ egyik zászlóshajójának Ronald D. Moore alternatív sci-fi sorozata, még mindig úgy tűnik, hogy kevés szóbeszéd zajlik a For All Mankindról. Pedig ahogyan azt az előző két évadot összefoglaló írásban is elmondtam, nem hibátlan, de egy igényesen összerakott, és nem mellesleg szórakoztató alkotásról van szó. De talán éppen a napokban véget ért harmadik etap lesz a vízválasztó, ami után rátalál a nagyközönség, hiszen immáron sokkal mélyebbre merészkedett az emberiség az űr sötétjében. Nézzük is meg, hogy sikerült az évad.

Jól bevált recepten ne változtass - tartja a mondás, ezzel pedig a készítők is tisztában voltak. Az etap felépítése ugyanis szinte teljesen ugyanaz, mint az ezt megelőzőeknél. Ismét egy nagyobb időugrással indítunk - ezúttal közel 10 év telik el a 2. évad fináléjának eseményei óta - az eltelt időszak fontosabb eseményeivel pedig egy montázs formájában zárkózhatunk fel (ez a mi valóságunktól nagyrészt eltérő kulturális, politikai és űrversenyes pillanatokkal van tele). Ezt követi egy-két rész építkezés, majd megint ugrás az időben, és máris a fő küldetés közepén találjuk magunkat.

Ez egyrészt okos húzás, mert a történet így rendesen halad, egy pillanatig sem érezzük, hogy egy helyben toporognánk. Másrészt viszont kicsit önismétlőnek, ebből kifolyólag pedig kiszámíthatónak érződik a formula. Értem ezalatt azt, hogy ha nem is pontosan, de sejteni lehet, hogy mikor milyen típusú történés várható. Ezt azonban többnyire ügyesen fedik el az évad gerincét adó nagy küldetéssel, amely minden eddiginél grandiózusabb és izgalmasabb: a Marsig való eljutás, az első ember lejuttatása egy másik bolygó felszínére, valamint, hogy sikerül-e tartósan megvetnie a lábát itt is az emberiségnek. Ez a misszió pedig szerencsére még az előbb megfogalmazott kritika ellenére is tartogat nem várt izgalmakat és fordulatokat.

Még mindig kifejezetten szórakoztató felfedezni, hogy ez az idővonal miben és mennyire tér el a miénktől. Vagy éppen hogyan reflektál a mi világunkra. Erre egyik legjobb példa az évadban megismert tech-milliárdos, Dev Ayesa (Edi Gathegi), aki egyértelműen Elon Muskra egy utalás. A sorozatban már a 90-es évek elejére beértük a mi világunk technikai szintjét (elektromos autók, okos készülékek, a megújuló energiaforrások elhagyása stb.), és eljutunk oda, ahol a jelenben most tartunk: hogy egy magánvállalkozó tech-milliárdos kell ahhoz, hogy az űrverseny, az űrkutatás új impulzust kapjon. Dev - és az általa vezetett cég, a Helios - egy nagyon befolyásos és mindenre elszánt szereplő, aki(k) miatt hamar három főre bővül a két fős Mars-verseny. Az ő érkezésének hála pedig új perspektívából ismerhetjük meg ezt a világot, miközben gyakorlatilag az etap összes szálára van valamilyen ráhatása és kapcsolata. Ezért fontos volt, hogy jól írják meg a sztori ezen részét, ami sikerült Moore-éknak (mégha a végére kezdett kicsit eltűnni a karakter).

A For All Mankind emellett továbbra is remekel a nagy díszletekben és látványvilágban. Elképesztő, milyen részletességgel figyeltek oda a legapróbb dolgokra is a készítők, hogy minden hitelesnek és valódinak nézzen ki. Erre pedig nagy szükség volt, hiszen érezhetően megtettük az első lépést a csillaghajók korszakána irányába az első, kezdetleges űrhajókkal. Nem emlékszem olyan jelenetre, ahol kilógott volna a CGI, ennek köszönhetően pedig simán képes elhinni az ember, hogy az adott jelenet nem is egy stúdióban lett felvéve, hanem az űrben, vagy egy űrsiklóban, annyira hitelesek a látottak. Nem akarok elmenni szó nélkül a zene mellett sem, a jelenetek alá ugyanis gyönyörű dallamokat komponált Jeff Russo zeneszerző. Olyan motívumokat, amelyek ugyanúgy képesek aláfesteni egy-egy megható jelenetet, mint ahogyan a lélegzetelállító drámai szekvenciákat új szintre emelni feszültségben.

Az évad egyik központi eleme a múlt "öröksége", a múltban tett dolgok jelenre gyakorolt hatásai. A korábbi cselekedetek következményei fontos szerepet játszanak itt, több karakter is ennek issza majd meg a levét, vagy emiatt gördül előre a történet. Ami viszont ezúttal is a legnagyobb negatívuma az évadnak, az a történetszálak túlzsúfoltsága, az egyes szálakra szánt idő nem megfelelő elosztása. A sorozat jó néhány helyszínt vonultat fel a Földön és az űrben, rengeteg mindenről akar egyszerre szólni és mesélni, ami pár történetszálat elnyújtottá és érdektelenné tesz (ilyen például Ellen politikai harca is). Miközben a kevesebb néha több mondás itt is teljes mértékben megállná a helyét. Kapunk azért kielégítő szálakat is, Margóé és Karen Baldwiné például üde színfoltok, remekül kezelték őket végig, és görgették folyamatosan a történetüket előre.

Egyes karakterek előtérbe kerülnek, fontosabb szerep hárul rájuk, mások viszont háttérbe szorulnak, kevesebb játékidőt kapva. Ezzel nincs gond, hiszen egy olyan nagyléptékű történetnél, mint ez, ahol immáron közel 30 év telt el a három szezon alatt elvárható, hogy előbb-utóbb át lesz adva a staféta, másokra kerül át a hangsúly. Az viszont már annál nagyobb baj, hogy a fókuszba kerülő új karakterek közül kevés az, aki miatt izgulni tudnánk, akinek a sorsa érdekelne minket. Sőt, inkább idegesítően és irritálóan sikerült megírni ezeket a szereplőket, élükön Gordo Stevens két fiával, az űrhajós Danny-vel, valamint a visszahúzódó és magányos Jimmy-vel. Pedig a nagy egészet nézve mindketten fontos szerepet töltenek be az évadban, és valószínűleg ez a folytatásban sem lesz másként.

Az évadot megelőzően volt még egy fontos kérdés, ami ott motoszkált bennem: hogy miként sikerül majd kezelni a szereplők öregedését? Ritkán látunk ugyanis olyan sorozatot, amelyben ekkora időszakok telnek el, és még ritkábban szerepelnek ugyanazok a színészek az adott karakterben ilyen sokáig. Itt azonban ez a helyzet, amit sminkkel és parókával oldottak meg a készítők néhol több, néhol kevesebb sikerrel. Időnként ugyanis nehéz elhinni, hogy az adott szereplő tényleg az 50-es, de inkább már 60-as éveiben jár. Erre viszont gyanítom lesz majd egy egyszerű megoldása a készítőknek a folytatásban, és szerintem mindenki tudja, mi az.

Elégedetten álltam fel az évad után (immáron harmadszorra), vagyis a célját újfent elérte a For All Mankind. Viszont most először nem érzem a hype-ot a következő etap iránt. Mert bár drámai helyzetben búcsúzunk el a karakterektől (az utolsó két rész rendesen megkeverte az addig látottakat), mégsem vetített előre olyan dolgokat - még a szokásos bónuszjelenet sem - ami után azt éreztem volna, hogy ide az új részekkel azonnal. De ez csak az én személyes benyomásom, ez nem vesz el semmit az etap érdemeiből. És ettől függetlenül is kíváncsi vagyok, mit hoz a már berendelt 4. szezon. A világűr ugyanis végtelen, és rengeteg minden vár még felfedezésre.