Vivienne Medrano cirka öt esztendővel ezelőtt talán még maga sem gondolta, hogy a régóta dédelgetett szerelemprojektje, a közösségi finanszírozásból elkészült Hazbin Hotel pilot epizódja akkora hatással lesz az emberekre, hogy nem sokkal később már a szokatlan, ámde annál jelentősebb nyomot hagyó filmjeiről elhíresült A24 stúdió és egy streamingóriás, az Amazon Prime Video kopogtat majd az ajtaján, hogy szívesen lennének a mecénásai az általa megálmodott "pokoli" musicalnek.

Annak ellenére, hogy a sorozat rövid idő leforgása alatt elképesztő méretűre duzzadt rajongói tábort tudhatott maga mögött, a rajongóknak még hosszú éveket kellett várniuk a konkrét sorozat debütálásra, ám a majdnem öt esztendőnyi türelem végül meghozta a gyümölcsét. 

Nemrég végre teljes pompájában bemutatkozó Hazbin Hotelnek ugyanis nemcsak a már meglévő rajongókat sikerült a bűvkörébe ejtenie, hanem rövid idő leforgása alatt olyan popkultúrálisan máris megkerülhetetlen entitássá sikerült kinőnie magát, amire utoljára talán csak Rick és Morty esetében láthattunk hasonló példát. Ezek fényében nyilvánvalóan jogosan merül fel a kérdés az emberben, hogy mégis mit csinált másképp a Hazbin Hotel, amit a hasonszőrű, szókimondó, és az erőszakkal sem igazán finomkodó felnőtt animációs szériák, hogy alig néhány hét leforgása alatt szó szerint globális méretű felhajtás lett körülötte a közösségi médiában? A válasz közel sem annyira egyszerű, mint elsőre hinné az ember, ugyanis a Hazbin Hotel első ránézésre talán nem tűnik többnek egy remekül sikerült és nem mellesleg dallamtapadást okozó musicalnél, ami könnyűszerrel helyben hagyja az utóbbi évek Disney musicaljeit, ám ennél távolabb nem is állhatnánk az igazságtól.

Történetünk a pokolban veszi fel a fonalat, ahol annak idealista hercegnője és trón várományosa, Charlie Morningstar a Mennyei erők által sokadjára elkövetett "éves megsemmisítés" szörnyűségeit az ablakából szemlélve ad rövid történelemleckét. Mindabból, hogyan is bukott el valójában az egykor csodálatos álmokat dédelgető angyal, Lucifer, és hogy mi is történt valójában az Éden Kertben azzal a bizonyos tiltott almával, valamint az első emberekkel. Már a rövid, ámde annál jelentőségteljesebb háttérinformációkkal teletűzdelt bevezető láttán érdemes nagyon szemfülesnek lenni, mivel könnyen lehet, hogy épp egy a későbbiekben, még fontos, a történetet nagyban befolyásoló információról maradunk le. 

A Hazbin Hotelben ugyanis szinte nincs olyan jelenetsor vagy történetesen dal, ahol a háttér ne szeretne mesélni nekünk valamit, legyen szó akár a múltról, vagy éppen a nem is oly távoli jövőről. Az egyébként is szemkápráztató, a '90-es évek klasszikus Cartoon Network rajzfilmjeit megidéző kézzel rajzolt animáció közepette pedig néha kifejezetten nehéz kivenni, mi lakozik a háttérben - de mondhatnám úgy is, hogy az ördög most is az apró részletekben rejlik. Felszínességgel meg hát eleve nehezen lehet megvádolni a szériát, elvégre a felnőtteknek szóló korhatár-besorolás nem is feltétlenül a néhol még a South Parkot is szégyenbe hozó káromkodás mennyiségének vagy a vizuálisan sokszor szándékosan túltolt erőszaknak köszönhető. Hanem sokkal inkább az ezek alatt megbúvó, a Bojack Horsemanhez hasonlóan nem egyszer igen mély lelki sebeket cipelő karaktereket felvonultató cselekménynek.

A címszereplő Hazbin Hotelt megálmodó Charlie-t ugyan egy végtelenül pozitív és életvidám személyiségként ismerjük meg, viszont a terve, miképp a pokolbéli bűnösöket a hotelében rehabilitálva eljuttatja a mennybe, olyannyira személyes indíttatású, hogy Charlie akár az életét is hajlandó lenne odaadni azért, hogy mindez végül sikerrel járjon. Egy olyan borzasztó helyen, mint amilyen a pokol, eleinte nem is sokan hisznek ebben az őrültnek hangzó tervben. Persze kivételek mindig akadnak, mint például a kissé nyers modorú, ám mindig tettre kész Vaggie, akinek a karakterfejlődése az évad legjobban sikerült pillanatai közé tartozott, főleg amikor kénytelen volt végre kimutatnia a foga fehérjét ahhoz, hogy megvédje mindazokat vagy épp mindazt, akit mindennél jobban szeret.

A szeretet, a második esély, és a megváltás hármasa egyébként is igencsak központi helyet foglalnak el a történetben, viszont ezek a dolgok nyilván csak üres frázisok lennének, ha Medrano és csapata nem használták volna ki az animáció műfajában rejlő szinte végtelen lehetőséget, hogy az emberi érzelmek lehető legszélesebb skáláját tudják, olykor még ha kicsit túltolva is a nézők elé tárni. A karakterek expresszív arcmimikája például sok esetben a humor faktornak is szolgáltat bőven puskaport, főleg azokban a momentumaiban, mikor az Charlie-hoz hasonlóan teljesen átadja magát a benne rejlő őszinte gyermeki lelkesedésnek és kreatív káosznak.

Ahol pedig káosz van, ott előbb vagy utóbb olyan bajkeverők is tiszteletüket teszik a színpadon, akik nem a megoldandó problémát, hanem a vissza nem térő lehetőséget látják mindebben. A rendkívül titokzatos és emellé néhol pedig egészen félelmetes Alastor, aki találóan csak Rádió Démonnak nevezi magát, pontosan érti ennek a fajta játéknak a szabályait, sőt talán ő az egyetlen szereplő, aki még élvezi is, ha a dolgok végítélet szerűen a fejük tetejére állnak. Az állandó mosollyal bíró Alastor kiismerhetetlenségének és agyafúrt machinációnak köszönhetően vitán felül a Hazbin Hotel egyik legjobban megírt figurái közé tartozik, még úgy is, hogy nyilvánvalóan nem feltétlenül erősíti azon szereplők sorát, akiknek a hátteréről hosszú lexikonokat lehetne jelen pillanatban megtölteni. Mindezen kreatív döntés több másik fontosabb szereplő esetében is visszaköszön, azonban ez nem akadályozta meg Medranót abban, hogy ezen információk szándékos visszatartásával is olyan karakteríveket írjon, melyek bizony alaposan belegázolnak az ember lelkébe. 

Ezen pillanatok ráadásul azért is képesek igazán nagyot ütni, mivel jelentős részüket a Hazbin Hotel egy valamirevaló musicalhez méltóan egy-egy fantasztikus dalbetét segítségével tárja a szemünk elé, melyek nemcsak témájukban, de a zenei stílusukban is a paletta lehető legszélesebb skáláján helyezkednek el. Bizony egészen letaglózó volt látni, hogy még az olyan kifejezetten komoly és nehéz témák is, mint a szexuális erőszak vagy egy életre szóló hazugság végső kipattanása mekkora érzelmi cunamiként volt képes elmosni az embert, mindezt természetesen továbbra is fantasztikus Broadway színészek által előadott dalokba csomagolva, a koreográfiáról már nem is szólva.

Mert bizony akármilyen hihetetlenül is hangzik, bizony a Hazbin Hotel szinkronhangjai közt valóban a Broadway legfantasztikusabb hangjait találjuk, akik talán nem túlzás, hogy musicaleket megszégyenítően pokoli teljesítményt nyújtanak. Alex Brightman az évad főgonoszaként például már rögtön az első epizódban való excentrikus és nem kissé suttyó bemutatkozásával sikerrel lopja el a show-t, ámbár a látottak, na meg hallottak után a józan ész is azt diktálná, hogy a szívünk legmélyéről rühelljük Brightman a mennyekből érkező rajzfilmszerűen túlzó antagonistáját, ám ez közel sem olyan egyszerű, mint szeretnénk. 

Azt viszont nem lehet elvitatni tőle, hogy a stílusa egészen lehengerlő. Nem úgy, ahogy a személyisége, ami annak dacára, hogy elviekben ő képviselné a sokak által áhított mennyországot, tettei, na meg a gusztustalan, nem egy bibliai parancsolattal is erősen szembemenő viselkedése alapján nem feltétlenül jön le, hogy ez az alak hogyan is kerülhetett fel a felhők közé. Eme felvetés egyébként az évad során fontos szerephez jut, tovább eszkalálva azt a mennyek és a pokol közti morális konfliktust, hogy mégis mitől lesz valaki jó és kinek van joga mindezt megítélni.

Főleg úgy, ha valójában fogalma sincs arról, miféle kézzelfogható feltételeknek kellene megfelelnie a bűnösöknek az üdvözülés érdekében. Erre az egyébként is nem túl hízelgő tényre kontráz rá az említett antagonista nagyban hangoztatott felsőbbrendűsége, amivel azt igyekszik bizonyítani, hogy valóban kiérdemelte a helyét a mennyekben, azonban ahogyan arra a későbbiekben fény derül, maguk a mennyek vezetői sem éppen olyan szentek, mint elsőre hinnénk. Arról nem is szólva, miképp nem titkolt szándékuk, hogy bármi áron fenntartsák az általuk önkényesen kijelölt status quo-t, függetlenül attól, hogy Charlie terve valóban működőképes lehet-e.

A két oldal szembenállása tehát a pokolban megváltásra törekvő szereplőkkel együtt közel sem fekete-fehér, mégis az első szezon nyolc epizódja alatt megannyi egyéb kérdés, történetszál esetében érezhető volt, hogy Medranoéknak sok mindent muszáj volt a lehető legrövidebb idő alatt lezarvarnia. Ez leginkább az ötödik epizódban látható roppant fontos találkozóról mondható el, amely bármennyire is az egyik kedvenc epizódjaim közé küzdötte fel magát, nem vitatható el tőle, hogy az ott történteknek jót tett volna, amennyiben az ott bemutatkozó szereplő már jóval korábban tiszteletét teszi. Meglepő módon viszont az eszméletlen tempóban robogó cselekmény érzelmi hatásaira semmilyen negatív hatással nem volt a feszes történetvezetés. 

Mindazonáltal a már korábban bejelentésre került második évadban remélhetőleg az alkotógárdának már nem kell amiatt aggódnia, hogy vajon lesz-e még lehetőségük folytatni Charlie-ék ördögien szívhez szóló kalandjait, elvégre a nézettségi adatok alapján az Amazonnak abszolút nem lehet oka a panaszra, arról már nem is szólva, hogy Medrano nem zárkozott el attól, hogy a későbbiekben szintén a Prime Videóra érkező spin-offokkal bővítse a már amúgy is hatalmas háttértörténéttel rendelkező, találóan csak "Helluvaverse-nek" elnevezett világát.

A Hazbin Hotel tehát jött, látott, és máris olyan helyet vívott ki magának a felnőtteknek szóló animációs sorozatok gigászi panteonjában, mely csak egészen keveseknek sikerül, arról nem is szólva, hogy a sorozat karaktereit megszólaltató színészek a rajongókhoz hasonlóan már nem egyszer maguk is hangot adtak annak, mennyire imádják ezt az egész zenés őrületet, ami biztos nem jöhetett volna létre, ha nincs egy álom, amiért bizony megéri küzdeni a legvégsőkig kitartva.