Senki sem szándékosan létezik. Senki nem tartozik sehová, egyszer mindenki meghal. Na gyere tévézni. - Morty Smith
Dan Harmon és Justin Roiland talán még maguk sem készültek fel arra az átütő méretű sikerre, amit végül közös agymenésük, a Rick és Morty 2013-as indulása után kaptak a nyakukba. Az azóta világszerte, immáron többek közt hazánkban is hatalmas rajongótáborra szert tett, szókimondó és nem kevésbé elborult animációs sorozat alapötlete eredetileg Roiland fejéből pattant ki egy bizonyos Doc és Mharty címre hallgató alig öt perces, az interneten azóta is fellelhető animáció formájában.
Ebben a projektben ugyan már fellelhetőek voltak a később Rick és Mortyvá fejlődő széria stílusjegyei, azonban a két alkotó jobbnak látta, ha a biztonság kedvéért inkább mégsem tárják a megbotránkoztató pillanatokban bővelkedő alkotást az Adult Swim vezetősége elé. A döntésnek persze megvoltak a maga érthető okai, mivel a csatorna a pilot epizód elkészülte után mindössze két további részt rendelt be a párostól, akik így aztán végtelen kreativitásukat latba véve vágtak neki a dimenziókon átívelő őrült kalandoknak. Az őrült kifejezés egyébként önmagában véve még nem is feltétlenül túl pontos jelző mindazokra az amúgy mérnöki precizitással megálmodott eszement marhaságokra, amiket már a legelső epizódban lehetőségünk van megtapasztalni.
A folyton aggodalmaskodó Morty és az önmagát mindenkinél okosabbnak tartó, excentrikus alkoholista Rick párosa szinte pillanatok leforgása alatt belopják magukat a szívünkbe, ám Rick esetében a későbbiekben sem válik majd teljesen magától értetődővé, hogy valóban méltó-e az őszinte szimpátiánkra. De ugyanez elmondható a Smith család másik három tagjáról is, akik Rickhez hasonlóan szintén hordozzák a saját maguk kis mentális problémáit, amik így vagy úgy, de itt is egyetlen központi dologra vezethetőek vissza: mégpedig, hogy Rickhez hasonlatosan képtelenek vagy talán nem is akarnak szembenézni azokkal a belső démonjaikkal, melyek nagyban meghatározzák azt, hogy kik is ők valójában. Ezek a mélyebb, összetett gondolatok viszont meglehet sokaknak nem is fognak feltétlen feltűnni elsőre a rengeteg popkulturális utalásra felépített poén, kikacsintás, vulgáris elszólás, netán konkrét paródia között.
Főleg, hogy nagyrészt utóbbiak alkotják a sorozat azon gerincét, melyre akkor is lehet építeni, ha az írógárdának éppen semmi kedve, esetleg ötlete nincs folytatni valamelyik rendre visszatérő korábbi történetszálat. Komolyabban összefüggő történetről egyébként már csak a multiverzumos-időutazós téma megléte miatt is nehéz lenne beszélni, hiszen amennyiben hiszünk a Rick által elmondottaknak, úgy a végtelen számú Rick, a végtelen számú Morty és a végtelen számú dimenzió közt sosem tudhatjuk igazán, hogy a következő heti epizódban is az előző heti Ricket és Mortyt fogjuk-e megkapni. Az igazat megvallva viszont néhány totálisan elborult, ám kétségtelenül érdekes rajongói teóriát leszámítva teljesen felesleges ezeken a dolgokon agyalni. Elvégre, ha maguk az alkotók sem gondolják túl őket, akkor nekünk miért kéne? Pláne, annak fényében, hogy a Rick és Morty szédületesen összetett forgatókönyveinek varázsa éppenséggel a Rick életfilozófiájaként is felfogható galádul kiszámíthatatlan spontaneitásban és a bármi, bárhol, bárkivel hármasában rejlik.
Eme rémesen egyszerűnek tűnő, mégis egészen összetett elgondolás a gyakorlatban viszont csak a második évadra forrta ki magát tökéletesen, ennek ellenére azonban már az első etap több epizódjában is meghatározó szerepet kaptak az olyan meglehetősen szívbemarkoló pillanatok, mint amikor például a világuralomra törő okos kutyák vezére Hógolyó, addigi sérelmein túllépve könnyek közt vett végső búcsút hőn szeretett gazdájától, Mortytól. A boldog befejezések ennek ellenére nem túl gyakori vendégek a Smith család életében, amire remek példa a sorozat mind a mai napig talán egyik legsötétebb lezárása, ahol Rick az egykori exével való önpusztító bulizás után bekövetkező újabb szakítás hatására a szemünk láttára próbál meg öngyilkosságot elkövetni. Ehhez hasonló igazán megrázó pillanatokra habár nem kerül sor minden második részben, ámbár Roilandék féktelen humorba csomagolt dramedyjének legjobb pillanatai legtöbbször mégiscsak azokban az epizódokban öltöttek formát, ahol kissé megkavarták a klasszikus Rickre és Mortyra épülő felállást. A lehetőségek tárházát tekintve bőven volt miből válogatni: legyen szó akár a család többi tagjának amolyan potyautasként való szerepeltetéséről, egy félresikerült házibuliról, netán Jerry és Beth a szakadék szélén táncoló házasságának megmentéséről, a sorozat Ricktől származó cinikus központi alapgondolata, miszerint az univerzumban semmi sem számít igazán, még ilyen esetekben sem került kispadra.
Nyilván, mint minden koncepciónak, úgy ennek is megvannak a maga buktatói, amelyek idővel bizony fel is ütötték a fejüket az eddigi négy évad egy-egy kevésbé jól sikerült részében, amiknek a legnagyobb bűne a legrosszabb esetben is maximum annyi volt, hogy az addig jól megszokott rétegeltséget mellőzve egy túlontúl visszafogottnak ható történetet szerettek volna elmesélni. Meglepő módon a néhány sorral fentebb említett spontaneitás még ezekből a lesajnált kalandokból sem hiányzott feltétlenül, az igazi probléma sokkal inkább az igazán váratlan, meghökkentő húzások elmaradásából fakadt, így ezek hiányában egyesek tényleg jogosan érezhették úgy magukat, mintha az egyik létfontosságú összetevőt egyszerűen kifelejtették volna a kedvenc szendvicsükből. Hogy konkrét példával is éljek a negyedik szezon, negyedik részének felütése önmagában remek: Morty egy varázsvilágból származó sárkányt kér Ricktől, ám amikor a kaland szokás szerint feje tetejére áll, onnantól az egész epizód rettenetesen kíszámíthatóvá válik. A helyzeten pedig a fantasy világok paródiájának szánt különféle rosszul megírt poénok sem segítettek sokat, amelyek hiába voltak offenzívak, ha egyszerűen nem rendelkeztek semmiféle többlet jelentéssel a műfaj kliséinek irányába.
Mindazonáltal a sorozat egyik valóban pótolhatatlan alkotóeleme egyértelműen egyetlen személyhez, pontosabban a két címszereplőt megszólaltató Justin Roiland orgánumához kötődik, aki a nagyszerű szövegkönyvek ellenére a kezdetektől fogva nem kevés improvizáció segítségével kelti életre a két címszereplő figuráját. Még egy kicsit a szinkronhangoknál maradva mindenképp fontosnak érzem, hogy szót ejtsek a Rick és Morty magyar hangjait szolgáltató Háda János és Baráth István elképesztő színészi teljesítményéről, akik olyan szinten ráéreztek, már-már eggyé váltak a folyton részeg tudós és kissé teszetosza, ám jó szándékú unokája karakterével, hogy az tényleg mindenféle nagyzolás nélkül nyugodtan odatehető Roiland eredetije mellé. Minőségbeli különbségekről tehát nem igazán beszélhetünk, az pedig már nagyban egyéni ízlés kérdése, hogy ki melyik verzióra esküszik, hiszen mindkettő eszeveszettül király.
Összességében véve nagyon nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni Dan Harmon és Justin Roiland mesterművéről, amely olyan hatást gyakorolt a modern televíziózásra, ezzel együtt pedig a popkultúra egészére, amire korábban csak a manapság érezhetően megfáradt A Simpson család és South Park voltak képesek. A Rick és Morty esetében viszont egyelőre nem látszanak a kifulladás jelei, így hacsak az alkotópáros az Adult Swimmel kötött szerződésük lejárta után nem akar hirtelen pontot tenni a Smith család kicsit sem hétköznapi történetének végére, és a közönség sem unja meg addig Rick és Morty agyament kalandjait, akkor nem tartom kizártnak, hogy az egyszerű Vissza a jövőbe paródiának indult projekt még nagyon sokáig viccet, vagy épp a szecsuán szószhoz hasonló világra szóló balhét csinál majd szinte bármiből, ami csak a keze ügyébe kerül.
