Seth MacFarlane egy nyughatatlan polihisztor, aki folyton a közönség (és kicsit, persze, a saját maga) szórakoztatásán dolgozik. Ha épp nem valamelyik évtizedek óta futó felnőtt animációs sorozatához (pl. Family Guy, Amerikai fater) rukkol elő egy újabb évaddal, akkor olyan projekteken dolgozik, mint például a jövőre mozikba kerülő Csupasz pisztoly-reboot Liam Neeson főszereplésével, de arra is akad precedens, hogy korábbi, lezártnak hitt munkáit porolja le.
Az utóbbi módon járt el MacFarlane a SkyShowtime-on futó Ted sorozat esetében, amely egy előzménytörténet formájában hozza vissza a két, azonos című nagyjátékfilm közkedvelt főszereplőjét. A megmagyarázhatatlan csoda folytán életre kelt, nagyszájú plüssmackó kilencvenes évekbeli kalandjait nézni nem olyasvalami, ami nélkül ne tudtunk volna élni, ám az is tény, hogy különösebb ellenérzéseink sem támadhatnak amiatt, hogy elkészült ez a teljesen ártalmatlan szitkom.
Ted (természetesen Seth MacFarlane hangján) és örök barátja, John Bennett (Max Burkholder) többnyire eseménytelenül, videojátékozással és tévézéssel töltik mindennapjaikat. Amíg a család napközben odavan, a játékmaci unalmában galibát galibára halmoz a ház körül, ezért John szülei úgy döntenek, Tedet is beíratják fiuk gimijébe. A szókimondó mackó már az első naptól nagy erőkkel dolgozik azon, hogy kirúgják őt, célját azonban úgy tűnik, nehezebb lesz elérnie, mint gondolta. Mire észbe kapnak, el is telik a tanév, aminek a végére annyi közös kalandot tudhatnak maguk mögött, amiről talán álmodni sem mertek.
A pilotkritika után másfél hónappal megjelent további epizódok sztori szinten már nem szolgáltak nagy meglepetésekkel, ettől függetlenül vitathatatlan, hogy az alkotók az évad második felére tartogatták a legőrültebb, legviccesebb részeket. Akad köztük halloweeni és karácsonyi történet, az évadzáróban pedig nem kisebb feladat hárul a dilis duóra, mint John szüzességének elvesztése. Akit tehát az első három epizód (pontosabban négy, ha a SkyShowtime által kettészedett pilottal számolunk) nem annyira vonzott be, az mindenképpen adjon még egy esélyt a folytatásnak, mert a rekeszizmok megdolgoztatása csak onnantól kapcsol igazán magas fokozatba.
Hiába viseli a széria a mozifilmekhez hasonlóan a trágár, polgárpukkasztó címszereplő nevét, a narratíva ívét sokkal inkább John Bennett felnőtté válása határozza meg. Tanúi lehetünk annak, hogy a srác kipróbálja a füvet, kikölcsönzi élete első pornófilmjét, egy balul elsült szívatásnak köszönhetően belekóstol a szülői lét nehézségeibe, ám ezek mind gyerekjátéknak bizonyulnak a férfivá érés fentebb már említett, végső próbatételéhez képest. Aggodalomra azonban semmi ok, mert a fiú nem egyedül megy végig ezen az úton, egyetlen igaz barátja, Ted mindenben támogatja őt, és amit csak lehet, azt közösen élnek át.
MacFarlane a filmekkel ellentétben itt a Bennett családot is főszereplőkké emelte, amitől a sorozat kicsit olyan érzetet kelt, mintha egy beszélő plüssmackóval kiegészült Egy rém rendes családot néznénk. Ted mellett a John tahó, keményen rasszista apját megformáló Scott Grimes szállítja a legemlékezetesebb poénokat, Alanna Ubach imádnivaló a mélyen vallásos, végtelenül naiv és jólelkű anya szerepében, a fura família fénypontja mégis a teljesen új karakterként bemutatkozó Blaire, A Megtorló-sorozatból ismert Giorgia Whigham alakításában, aki egyfajta erkölcsi iránytűt képez a radikálisan eltérő személyiségű családtagok között.
A változó hosszúságú (kb. 30-45 perc között mozgó) epizódok a hagyományos szitkomos felépítést követik, tehát minden rész elején adódik egy "probléma", amit a szereplőknek végül mindig sikerül megoldaniuk. Akkor sem szúr ki nagyon a néző magával, ha nem sorrendben követi az eseményeket, mivel alig van visszautalás az előző részekben történtekre. Ily módon a Ted nem csupán a cselekmény idejét tekintve (a széria egész pontosan 1993-ban játszódik) ébreszt nosztalgiát, hanem struktúrájában is a televíziózás streaming előtti virágkorát idézi. Minden bizonnyal ebben ragadható meg legjobban a sorozat célja, hiszen maga Seth MacFarlane is azt nyilatkozta, hogy nem akar mást elérni a Teddel, csak hogy az emberek egy fárasztó nap végén félórára elfelejtsék minden gondjukat-bajukat. Ez pedig olyan alkotói attitűd, ami felgyorsult, rohanó világunkban nagyon is megszívlelendő.
Több szempontból is meglepne, ha nem készülne második évad a Tedhez. A szitkomot gyártó Peacock történetének eddigi legnézettebb műsorát köszönheti MacFarlane felélesztett franchise-ának, ráadásul a villámtesók fiatalkori kalandjai most vennének csak igazán izgalmas fordulatot, hiszen még előttük áll a végzős év. A technológia fejlődésének köszönhetően a címszereplő számítógépes megalkotása is lényegesen leegyszerűsödött, szóval különösebben ez sem akadályozhatja a folytatást. Tény, hogy Max Burkholder nem egy Mark Wahlberg (inkább a fiatal Mark Ruffalo benyomását kelti mind fizimiskájában, mind színészi játékában), de meggyőző a kémia közte és a politikai korrektségre totálisan fittyet hányó mackó között, akinek tehát bejött az első évad, az garantáltan a szívébe zárta a párost. Szükségünk természetesen továbbra sincs erre a sorozatra, de régen örültünk ennyire annak, hogy létezik még ilyen tét nélküli, felhőtlen szórakozás.
