A John Wick 3. felvonásra felkészülve olvassátok el, hogyan folytatódott John Wick története!

2014-ben Chad Stahelski és David Leitch egymással karöltve elkészítették a pisztolygolyók dübörgő ritmusára megkomponált, kortárs hollywoodi mainstream akciófilmek non plus ultráját, a John Wicket. A film Keanu Reeves-t egy igazán testhezálló szereppel, a nézőt pedig egy öntörvényű, saját szabályai szerint játszó, saját kis világát megépítő akciófilmmel ajándékozta meg, ami gyorsan el is nyerte az instant klasszikus dicső titulusát. Ezek után nem is volt kérdés az, hogy a folytatás jön-e egyáltalán, sokkalta inkább az, hogy mikor jön és miként tudják tovább bővíteni az alkotók a saját maguk által kreált univerzumot. 

A John Wick: 2. felvonás klasszikus példája a folytatások jól bejáratott "nagyobb, több"-alapelvének, de ez már szinte alapkövetelmény - igazán példaértékű az volna, ha ennek épp a fordítottja történne. A duóból magányosan megmaradt Chad Stahelski (Leitch közben elment forgatni Charlize Theronnal) azonban a kortárs álomgyári akciófilmekhez mérten egy különlegesebb, hovatovább absztraktabb mozgóképet vezényelt le, ami éppúgy kielégíti majd az első rész egyszerű képlettel bíró golyóbalettjének elkötelezett rajongóit, mint azokat, akik valami különlegesebbet várnak.

A 2014-es akciókavalkád következetes folytatása lévén a cselekmény onnét folytatja, ahol abbahagyta elődje: Wick sikeresen bosszút állt kutyája gyilkosain és már csak az van hátra, hogy kocsiját visszaszerezze. A kérdés csupán az, hogy sikerül-e neki mindezek után folytatnia magányos nyugdíjas hétköznapjait új kutyája társaságában, vagy képtelen lesz szabadulni a múlt tépőfogaitól? Költői kérdés: természetesen nem tud szabadulni, amiről gondoskodik egy adósságát behajtani kívánó alak abból a bizonyos sötét múltból. Minek után Wick hiába kéri, hagyják őt békén, kénytelen újra öltönyt húzni, fegyvert vásárolni és előkaparni az érméit.

Ami pedig ezek után következik, az egy majd' másfél órás (kissé hosszúra nyúlt) csonttörés- és fejlövés-orgia, ami bár klasszikus értelemben vett akciófilmnek cseppet sem utolsó, a köztes pillanatok lesznek azok, amik miatt maradandó élménnyé válik. A nyílegyenes cselekményt és a sokat látott narratívát Derek Kolstad és Stahelski az immár globálisan prezentált Continental és annak működési mechanizmusának feltérképezésével bolondítja meg - egyes képsorok pedig a Motel 2 hasonszőrű jeleneteit idézik emlékeinkbe. Képtelenség az egész, szinte röhejes, de annyira hisz saját magában és a saját koncepciójában, annyira beleéli magát, hogy nem lehet mit tenni: muszáj élvezni és muszáj szeretni, ahogy megteremti saját szabályrendszerét és ahogy egyre jobban tágítja a maga területét. Olyannyira elszálltak az alkotók, hogy a film végére konkrétan már mindenki potenciális bérgyilkosnak tetszik. 

Az akciójelenetek bár alapvetően változatosak, a koreográfia nem olyan figyelemfelkeltő, mint ahogy az a tölténybalett-filmjeiről elhíresült John Woo-nál megszokott volt - de ez már az első részre se volt jellemző. A fejlövések esetleges monoton hatását azonban sikerül igazán invenciózus, látványos set piece-ekkel ellensúlyozni - illetve erősíteni a film enyhén abszurd és szürreális jellegét. A katakombák közti csihi-puhi, a nyitójelenet autós darálása, a koncerten zajló lövöldözés, a lángokban álló ház, valamint a finálé tükörtermes csodája mind remekbe szabottak - bizonyítékok arra, hogy Stahelski nem csupán jó akciórendező, de kitűnő érzéke van az atmoszféra megteremtéséhez és ahhoz, hogy megfelelő helyszíneket válasszon ki mészárszékeihez. Ez a tulajdonsága persze nem csak az akciójeleneteknél figyelhető meg, egy különösképpen szépen fényképezett és megkonstruált jelenetben például a vérfürdő nem csupán áttételesen jelenik meg, hanem konkrétan - de ahogy megjelenítik, szinte költőivé varázsolja azt a csendes, mégis feszült néhány percet. 

A 2. felvonás tehát hiába állítja be magát egy faltól-falig akcióorgiának, valahogy mégis több annál. Hőse hiába az a lazán felskiccelt, makacs és elpusztíthatatlan gyilkológép, újra és újra emlékeztetve vagyunk arra, hogy mennyire szeretne ember lenni - kétségbeesetten kapaszkodik azokba az utolsó fogódzókba, amik még visszavihetik őt az emberségesség pillanataiba. Persze talán tudja ő is, porig rombolt házának utolsó maradványain ülve, hogy ezt már nem lehet megjavítani. Hogy ezt nem lehet megoldani egy jól irányzott fejlövéssel. Az ilyen csendesebb pillanatok mellett a szürreális hangvételt erősítő díszletek, azok fényképezése, a darálós akciójelenetek és Keanu Reeves alakítása miatt fogjuk szívünkbe zárni a folytatást - utóbbiról pedig gyanítjuk, hogy még legalább egyszer bele fog bújni Wick bőrébe. Így elgondolva pedig joggal reménykedhetünk egy újabb Mátrix reunion-ban.