A John Wick 3. felvonásra felkészülve olvassátok el, honnan indult John Wick története!

Tegyük fel, hogy Te vagy John Wick. Az a John Wick, akit egykoron "Rémkirály"-nak neveztek és a fiatalok már csupán legendákat hallanak Rólad. Kósza történeteket, melyek talán igazak, talán nem. Mit tennél, ha bűnös múltadat hátrahagyva évek elteltével szeretett feleséged elhagyna Téged és Tőle búcsúajándékul kapott kiskutyát egy mitugrász kis szarházi senki agyonütné. Ezzel elvéve Tőled egy szép és nyugodalmas élet reményét.

Természetesen felrúgnád a békeidőket és leporolva az idők folyamán relikviává dicsőülő fegyvergyűjteményt, kíméletlen hajtóvadászatra indulnál, melynek során nem nyugszol addig, amíg az összes mocsokláda alulról nem szagolja az ibolyát. Mit is várhattunk a John Wicktől? Extra mennyiségű csihi-puhit és vérben ázást, meg konok bosszúállást. Ezt mind meg is kaptuk és még ha szabad hozzátennem: még egy kicsit többet. Lehet a történet bármilyen bagatell (merthogy az, ne is tagadjuk: a szimplicitás alsó határát súrolja leírva az, hogy egy ex-bérgyilkos kutyáját megölik, mire az bosszút esküszik), valahogy addig faragták (vagy épp ezaz, hogy nem faragták, hanem szimplán úgy hagyták és az egyszerűségre bíztak mindent), amíg az egész alkotás kapott egy bizonyosfajta plusz dimenziót. Nem olyan dimenziót, nem kell aggódni, de bármilyen meglepően hangzik, a John Wick több, mint ami elsőnek látszik. Vagy legalábbis meglepheti a gyanútlan nézőt azzal, hogy több élet/értelem/érzelem szorult ebbe a filmbe, mint amilyennek elsőre kitűnik mondjuk a trailerből.

De mitől több? Mi pluszt ad ez a műfaj rajongóinak? Lényegében az egész egy egészségesen önironikus talapzaton álló akciófilm, amely tudatában van annak, hogy mit csinál, és minimálisan ugyan, de rájátszik a dolgokra anélkül, hogy ez rosszul állna neki. Lehetett volna akár önmaga, vagy műfajának paródiája is az olyan jelenetek miatt, amik szinte már túlzásba vitt eszközökkel adják tudtunkra, hogy John Wick mennyire félelmetes és mennyire profi és be kell tőle szarni. Mégis sikerült éppen hogy elkerülni a nevetségesség határát olyan mód, hogy A) Keanu Reeves megtesz minden tőle telhetőt, hogy a körülményekhez képest egy hiteles fickót keltsen életre, B) nincs híján a film a humortól sem, mely sosem a történet hitelességének a rovására megy, hanem épp ellenkezőleg: egy picit könnyedebbé és - furcsán hangzik, tudom - átélhetőbbé, hitelesebbé teszi a látottakat. Elvadultságában hasonlít a Golyózáporra azzal a különbséggel, hogy a Clive Owen által fémjelzett filmnél a mérleg nyelve sokkal inkább a röhejesség felé tendál, amaz sokkal inkább emlékeztetett egy Looney Tunes-rajzfilmre. Itt a film elég időt szán arra, hogy felvázolja a karaktert, a szituációt és ezt a világot, így mire elérkezünk a bőséggel adagolt ólomzáporig, elfogadjuk a látottakat. De nem csak hogy elfogadjuk, hanem kaján örömmel nézzük azt, hogy Wick lepuffantson néhány mocskot, ezzel elégtételt véve a kutya haláláért. Mert basszus, egy bérgyilkosnak is vannak érzelmei, nem?

Ebben a fent említett hitelességben nagy része van annak is, hogy az alkotók egy külön világot teremtettek meg, amit telepakoltak sok kis apró finomsággal, részlettel, mely világban a szereplők reakciói és cselekedetei abszolút helyénvalóak ilyen szempontból. Ezek a részletek megmaradnak részlet-formájukban, de épp ettől működőképesek: a néző magában rakja össze a dolgokat, nem kell attól félni, hogy az alkotók lenyomnak a torkunkon egy csomó faszságot vagy légből kapott, erőltetetten fantazmagórikus sztorikkal traktálnak. Például bármennyire is szemöldökráncolónak hangzik egy olyan hotel, ami bérgyilkosoknak van fenntartva, a filmben megállja a helyét és nem kérdőjelezzük meg a dolgot. Ahogy azt se szóljuk már meg, hogy Vin Dieselék mennyire nem veszik figyelembe a gravitációt a Halálos iramban-filmekben, úgy azt is elfogadjuk, hogy Keanu Reeves bizony cseppet sem nevetséges kutyáját bosszuló, gun-fuzó fickóként.

Ami pedig az akciókat illeti, egész szép a felhozatal: közelharc puszta kézzel, közelharc pisztollyal, késsel, meg egyáltalán: tűzharc minden mennyiségben, ráadásképp még a vágó ollója és az operatőr kameramozgatása sem okoz fejfájást a nézőnek, az eseményeket szépen nyomon lehet követni. Ha kifogásolnivalóm van, akkor az az, hogy a végére egy icipicit kifárad a film a sok csihi-puhiban és valamelyest túl sok lesz a jóból, hiába igyekeztek változatosra fogni a figurát, annyira azért mégsem sikerült igazán széles repertoárját nyújtani az akciókoreográfiáknak, mint ahogyan ez Gareth Evans-nek sikerült a The Raid 2-ben. Ugyanakkor még ezekben a fáradtabb pillanataiban is kitűnik a rendezők stílus- és humorérzéke, úgyhogy sose válik reménytelenné a helyzet, a szórakoztatás-faktor ha nincs is minden pillanatban a csúcsra pörgetve, sosem ülepszik le a cucc annyira, hogy a nézőnek lankadjon az érdeklődése. Hogy úgy mondjam: a film nem csak akkor él, amikor hullik a férgese, hanem a köztes pillanatokban is.

A szereposztás is okoz mulattató pillanatokat a néző számára. Több cameo is akad, a sok közül talán a legjobb (vagy legalábbis személyes kedvencem) David Patrick Kelly, aki egy hullaeltakarító vállalat fejeként működik közre. De itt van még nekünk Ian McShane is, vagy a nagyobb szerepet magáénak tudó Alfie Allen, aki abszolút magáévá tette a kis utálatos, pofoznivaló pöcs figuráját. A nagyfőnök szerepében a Tetovált lány eredetijéből megismert Michael Nyqvist tetszeleg, aki szerencsére nem az átlagos, unalomig ismert gonosztevő karakterét kelti életre; ad hozzá valami pluszt is, elég csak arra az ominózus és zseniális kis momentumára gondolni, amikor hírül adják neki, hogy kicsi fia kinek a kutyáját ölte meg. Állítom hogy nem lesz olyan moziterem, ahol ezt nem fogadja hangos nevetés.

Végül pedig ott van Keanu Reeves. Az a Keanu Reeves, aki amatőr alakításával legalább két szinttel lejjebb húzta Coppola Drakuláját. Az a Keanu Reeves, akiből Neo vált a Wachowski-testvérek által, és akit megannyiszor fikáztunk hol érdemelten, hol meg nem érdemelten. Én most így mindenki előtt szeretném leszögezni és kijelenteni, hogy Mr. Reeves-nek újabb rajongója van a személyemben, mert bizonyította, hogy helye van az akciófilm zsánerében nem csak rendezőként (lásd: Man of Tai Chi), de színészként is. Szerepválasztása is csak jobb lett az idők folyamán, hiszen nem lehet véletlen, hogy a 2014-es év egyik legviccesebb, legszórakoztatóbb filmjében vállalt szerepet. Ha nem is minden ízében tökéletes, de tökéletesen szórakoztató és kikapcsoló film lett a John Wick, amely jó eséllyel pályázik arra, hogy egy instant klasszikus váljék belőle. Lesz mire rákontráznia a folytatásnak.