John Wick és társai, avagy a bérgyilkosok végtelen magányossága

|

Nem John Wick az első alvilági végrehajtó, aki menekülne.

Bármennyire is szeretne minden porcikájával kint lenni az alvilági körökből és normális életet élni, John Wick képtelen visszatalálni ahhoz a pillanatnyi nyugalomhoz és hétköznapi boldogsághoz, amit az azóta elhunyt feleségével élt meg. Elég egy szikra, elég csupán az egyik lábával visszalépnie abba a bizonyos körbe és máris kész a baj. Az első rész végén még nem volt számára tiszta, de a második felvonás befejező képsoraiban, melyben saját bőréért fut versenyt az idővel az egész világ potenciális bérgyilkosai elől menekülve, már kikristályosodhatott előtte az, hogy visszavonulása nem több puszta ábrándnál. Azok a boldog, önfeledt évek pedig anomáliák csupán. 

Hirdetés

A Chad Stahelski, Derek Kolstad és David Leitch által felskiccelt figura Keanu Reeves testhezálló játékában egy klasszikus toposzt tart életben: a magányos bérgyilkos toposzát. A bérgyilkosét, aki szeretne kiszállni, de képtelen megtalálni a kifele vezető ajtót. A bérgyilkosét, akinek a végzet a bensejébe kódolt ismertetőjegyként mutatja magát, vagy legalábbis minimum örökös magányra van ítélve. Nem ő az első a mozgókép történetében és semmiképpen sem az utolsó, olyan jeles elődök méltó utódja ő, mint Alain Delon A szamuráj-ban, Chow-Yun Fat A bérgyilkos-ban, vagy Forest Whitaker a Szellemkutya című filmben. Magányosak, elszigeteltek, szigorú napirend szerint élnek és monoton, szabályokkal telített életvitelüket meg-megzavarja rendre valami, amit akár úgy is nevezhetünk, hogy "remény egy teljes, boldog, emberi életre". 

Talán a szamurájoktól eredeztethető, de pontos kiinduló-, kezdőpontot nem tudok mondani - mindenesetre a filmes közhiedelem szerint egy bérgyilkos (vagy legalábbis valamilyen végrehajtó személy) a fentebb említett jellemzőknek felel meg, az őket szerepeltető filmek pedig nagy általánosságban a gondosan megőrzött lelki nyugalomnak, a spirituális rendnek a destrukcióját ábrázolja. A rend pedig mindig felborul, valamiféle repedés mindig megjelenik a tökéletesség makulátlannak tetsző porcelánján. Ha nem is mindig névtelen hősökről beszélhetünk, de a nevek szinte jelentéktelennek tetszenek - egytől egyig mitikus, szinte sebezhetetlen alakok ezek, a narratíva pedig mindig nagy hangsúlyt fektet erre a mitikusságra. A Szellemkutya címszereplőjénél ez a mitikusság például többek között abban nyilvánul meg, hogy jelképes értelemben egy időn kívül eső férfiról beszélhetünk: a civilizált világgal való kapcsolata kimerül egy-két röpke találkában és kisebb diskurzusokban. Telefon híján postagalambokkal üzenget a megbízójának, az utcákat pedig szelíden suhanó árnyként szeli, lágyan szóló hip-hop muzsikát hallgatva. Gyilkosságai pedig csendesek, akár egy galamb röpte. 

Az emberektől való elszigetelődés a karakter hasonszőrű társainál is felüti a fejét, ezt a fajta izoláltságot pedig mindig valami más - vagy állattal, vagy jelképesen a természettel - való szoros kapcsolatukkal igyekeznek kompenzálni. Nem kis részben azért, mert az emberekkel ellenben az állatok (A szamuráj; Szellemkutya), a növények (Leon, a profi) kevésbé hordozzák magukban a veszélyforrást - az érzelmi komprommitáció esélye a nullához közelít. Egy ember azonban - mint édenkertben a kígyó, ami a romlást hozza - egy idő után mindig megjelenik. Akár egy bosszúszomjas kislány (Leon, a profi) képében. Akár egy nő személyében, akibe hősünk beleszeret (Az amerikai; John Wick; A bérgyilkos) és akinek hatására elkezd benne dolgozni egyfajta életigenlés, felváltva azt a passzivitást és szigorú munkamorálra kihegyezett életmódot. A kapcsolat végkimenetele ugyanakkor soha nem végződik jól, a rend széttörése, a boldogabb élet reménye ironikusan a halált hordozza magában. Jobb esetben a halál megdicsőülés, egy nemesebb cél érdekében történik (Leon, a profi), rosszabb esetben be nem teljesült boldogságot vonz magával, ahogyan az történt John Woo A bérgyilkosának szerelmespárjával.

John Wick esete a fentiekkel szemben egy cseppet más. Ha róla beszélünk, nem szabad átsiklanunk afelett, hogy ő maga nem csupán belekóstolt a boldog életbe, nem csupán a reményét kapta meg, de egy ideig abban is élt. [Megjegyzés: Tarantino a Kill Bill-ben ugyanúgy megkóstoltatta hősnőjét a gyilkosság-mentes életvitellel, viszont más területen is szembement a konvenciókkal, ugyanis ő megadta a Menyasszony-nak azt a happy end-et, ami nagy általánosságban véve egyáltalán nem nevezhető a hasonló történetek velejárójának.] Vesztesége így annál fájdalmasabb. Ő megkapta azt, amire a többiek ácsingóznak csupán - mitikus, mindenki által rettegett alvilági figura szereptípusából sikerült kitörnie és nyugodt életet élnie -, az neki megadatott. Példája azonban bizonyítja, hogy a vér nem válik vízzé, az erőszak pedig olyan sodróerővel bír, mint semmi más. Betegségben, idejekorán elhunyt szerelméhez fűződő érzelmi köteléket, kedvesének emlékét életben tartó kutya erőszakos halála pedig gombnyomásra hozza elő belőle azt az embert, akiről azt hitte, rég kiölte magából. A már-már elviselhetetlen magány, a két én (fehér és fekete) konfrontálódása a második fejezetben ütköződik ki a legeffektívebben - a múlt visszaköszönése, a hírnév átkos hatása és a Continental reguláris béklyóinak köszönhetően szembesülnie kell azzal, hogy régi énjétől megszabadulni a lehetetlennel egyező feladat.

Az adósságok, a régmúlt szívességei azok, amik kockázatos helyzetbe hozzák lelki nyugalmát és csendes gyászát, a szép szó pedig mit sem ér - pedig próbálkozik azzal is -, ez a világ nem ismeri az elfogadás, a részrehajlás fogalmát. Hősünk abban is különbözik sorstársaitól, hogy bár karaktertípusából fakadóan állíthatnánk, a végzet, a halál bele van kódolva sorsába, itt ő maga jelképezi azt a végzetet és ő maga testesíti meg a halált. Legnagyobb tragédiája pedig talán éppen ebből fakad: kvázi sebezhetetlen kísértetként, precíz gyilkológépként szeli az eléje tornyosuló akadályokat, amelyeket mind elsöpör ugyan maga elől, de ezek az akadályok soha nem fogynak el. Egyre erősödnek, egyre többen lesznek. Azok az adósságok pedig csak az erőszaknak újabb spirálját indítják el. Azonban nem feltétlen az a kérdés, hogy legyőzi-e azokat az arctalan gyilkosokat, akik - immáron majd - szerte a világon életére törhetnek. Nem az a kérdés, hogy, hogy megússza-e ép bőrrel. Inkább az, hogy megmarad-e benne az a maradék emberség, az a maradék remény egy nyugodt életre. Hogy végül John tápászkodik fel egy nyertes küzdelem végén, vagy Wick, a Rémkirály. Hogy végül mennyire képes minden erejével kapaszkodni azokba a tárgyi emlékekbe, amik még életben tartják John-t, aki nem egy mitikus figura, csupán egy gyászban senyvedő hapsi. Elég nagy kalamajkába vágta magát a második rész végén. Szurkoljunk neki, hogy bírja majd lélekkel az embertelen harcot. 

A John Wick: 2. felvonás már országszerte látható a mozikban!

Hirdetés
X

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.