Mielőtt azonban belekezdenék a film érdemi kritikájába (merthogy van mit kritizálni rajta), azt is szeretném sokadjára leszögezni - ahogy azt kb. minden hasonló Disney-feldolgozás elején megteszem -,  a remake önmagában nem ördögtől való dolog, főleg nem az univerzális mesék esetében. Ezek a történetek azért is maradtak fenn, mert az idők folyamán volt, hogy szájról szájra terjedtek, majd később a művészetekben is megjelentek, mindig más aspektusból megközelítve azokat, hol hozzáadva, hol elvéve belőle. Ezért sem gondolom elvetemült dolognak az Alice Csodaországban, a Demóna első részét, a Hamupipőke, a A Szépség és a Szörnyeteg, A Dzsungel könyve, vagy az Aladdin újráját. Evidens, hogy az eredeti frissességével, rajzfilmszerű bájával nem tudtak birokra kelni, nem is volt céljuk, de bizonyos elemeikbe (még ha ezek egészen kicsik is voltak) igyekeztek frissíteni az alapanyagon. Az Alice igyekezett megtalálni az egyensúlyt Tim Burton és Lewis Caroll delíriumos víziói és egy nagyszabású Disney fantasy között (nem sikerült, de legalább próbálkozott), Demóna már alapkoncepciójában friss volt, ha történetében nem is (a tavalyi tök felesleges folytatást felejtsük is el, mindenkinek úgy lesz a legjobb), a Hamupipőke, Belle-ék románca, vagy az Aladdin pedig pár jobb-rosszabb dramaturgiai változtatás mellett bizonyos karaktereikben sikeresen frissítettek a bájos, de poros alapműveken. Ez a fent említett példák esetében a gonosz mostoha (Cate Blanchett), a Szörnyeteg (Dan Stevens) és Jázmin (Naomi Scott) figuráinak a - koncepcióhoz viszonyított - elmélyítésével járt együtt. A tavalyi Az oroszlánkirály viszont minden ízében egy lelketlen és félresikerült cash grab volt a stúdió részéről, egy látványos techdemó, nem több, amely úgy is kiölt minden lelket az eredetiből, hogy szóról szóra ugyanazt mondta fel. A 2020-as Mulan ugyan nem süllyed Jon Favreau szörnyszülöttjének a szintjére, de leginkább ahhoz áll mégis közelebb.

Azt mindenképpen Niki Caro (A bálnalovas, A menedék) számlájára kell írni, hogy a legtöbb fent említett társával ellentétben megpróbálja a saját útját járni, nem szimplán azok nosztalgiáját kiárusítani, így nincsenek se dalok (leszámítva a stáblista alatti betétdalt, a 98-as eredetihez hasonlatosan most is Christina Aguilera előadásában), sem pedig Mushu, paradox módon mégis ugyanazt mondja föl és azzal együtt a könnyedség is kiveszett a filmből, hogy a rendezőnő elvigye a wuxiák irányába a filmet. (Jet Li röpke szereplése a császárként nem véletlen.) Az egyik probléma az, hogy noha valóban akad pár (már az előzetesekben is látható) impozáns látványelem, ezek kivitelezése csak azt mutatja, hogy Hollywood miként is képzel el egy keleti filmet, nem pedig azt, hogy érti is azt.

Ez a Mulan azonban nem csupán az olyan klasszikusokkal szemben vérzik el, mint A hős, vagy a Tigris és sárkány, hanem a 98-as rajzfilmmel szemben is. (De akármelyik Kung Fu Panda jobb darabnak számít a zsáneren belül, mint ez.) A wuxiákban teljesen természetesen következnek a karakterek jelleméből, múltjából és a keleti filozófiából ezek a megmozdulások, egy kardviadal olyan, mintha a fegyverek a szereplők meghosszabbodott végtagjai lennének és még akkor is normálisnak hat, amikor egy tó vizének fodrain ugrálnak a szereplők. Ezzel szemben itt kötelező jellegű akciókitöltő szerepük van, minél coolabbnak szánt beállításokkal (és olykor mi tagadás, működnek is), amit kényszeresen a chi használatával magyaráznak. Utóbbi elgondolás és mint újítás amúgy teljesen működőképes is lehetne, ha érdemben használnák, felvezetnék, mert itt a gyerek Mulan a kezdő képsorokban úgy használja, mint átlag orosz a Kalasnyikov géppuskát. Olyan az egész, mintha George Lucas Star Warsaiban Anakin vagy Luke Skywalker az első jelenetében egyből profi módon bánna a fénykarddal és az Erővel, ha pedig ezt pár rohamosztagos meglátná, csodálkozva bámulnák, mielőtt menekülőre fogják. Vagyis rögtön az elején Caroék kinyírják az azonosulási pontot, mivel egyből a szereplők fölé helyezi képességei alapján Mulant, emellé Liu Yifei enervált játéka is hozzájárul.

Itt pedig szembetűnő, hogy Caróék mozija rögtön a startnál a címszereplővel megbukott a 98-as rajzfilmhez képest. Abban Mulan egy jó szándékú, eleven, de kissé ügyetlen lány volt, aki pont az utóbbi miatt lógott ki a sorból, csetlései-botlásai tették őt szerethetővé és azonosulhatóvá. Ráadásul a természetfeletti Mushu és az ősök szellemei képében szolidan simult bele az összképbe, maguk a szereplői, a történet földközeli maradt. Itt azonban Mushu helyett behoznak egy olykor felbukkanó főnixmadarat kényszeres jelképként, valamint egy alakváltó varázslónőt, Mulannak egyfajta sötét tükörképet tartva és meg kell hagyni, hogyha nem is maradéktalanul, de utóbbi legalább működik, Gong Linek hála. Arra azonban nincs mentség, hogy a 98-as film lavinajelenete intenzitásában, feszültségében, dinamikájában, látványában (!!!) megeszi az új verzióban láthatókat, de ugyanez igaz a fináléra is, ami beszédes, hogy a császári palota helyett egy romos épületben zajlik, jól jelképezve a művet magát.

Mindez áll a karakterekre is, ugyanis a rajzfilm ebben is köröket ver az újrájára. Vegyük csak példának okáért az "Egy szép és kacér lány" című dalt. Abban a szűk két percben a férfi szereplők sztereotipiákban éneklik meg, hogy mi is az elképzelésük a tökéletes nőről, aki mindenben a férfi alárendeltje, ez pedig a film végére amellett, hogy elmozdul, kihangsúlyozza az addig gondosan épített karakterrajzokat, amiken keresztül szépen beszélnek a film főbb témájáról. Például ott van a merev Chi Fu figurája, aki úgy kritizálja a női nemet és emeli piedesztálra a férfi eszményképet, hogy ő maga nyegle alkatával és lányosan sikoltozó, nem túl jellemes viselkedésével utóbbinak nem feleltethető meg. Helyette itt kapunk egy merev parancsnoki pozícióban most is megbízhatóan küzdő Donnie Yent. És ennyi. Vagy ott van Shang figurája, akihez amellett, hogy a film legjobb betétdala volt köthető, az apjának és a hagyományoknak való kényszeres megfelelés hajtotta, amellyel nem csak párhuzamot, hanem egy másik szemszöget is prezentált a címszereplővel. Itt van helyette egy An Yoson által alakított helyes srác, akinek a nevére sem emlékszik az ember.

A 98-as film pedig úgy eszi meg reggelire a Disney benyalását a kínai piacnak, hogy már az a film is a stúdió reneszánszának az egyik hattyúdalának számított, azonban az nem egy akármilyen korszak végterméke volt, ezzel szemben ez a film egy olyan korban, kornak készült, amelyet elsősorban a múlt kizsigerelése és a kelet lekenyerezése hajt, nem pedig a történetmesélési szándék. Pedig olykor kiállásában Caro filmje is impozáns, már-már szép és néhány szerencsesütire férhető idézet erejéig pár érdekes gondolat is felvetődik az emancipációról, a nemi szerepekről és a hagyományok kulcsfontosságáról, azonban a sokszor kifejezetten gyenge CGI és az amúgy nem egyszer korrekt dramaturgiát tönkretevő pocsék vágás ezeknek is alátesz. Utóbbi kapcsán nem is tudom, mikor láttam utoljára ennyire rossz vágói munkát, nemcsak egy-egy jelenet dinamikája esik szét, de sokszor még két szekvencia átkötése sem sikerül érdemben, ahol érzelmileg ki kéne teljesedni, az gyorsan félbe van vágva, esetleg teljesen kizökken az ember, hogy miképp kerül bevágásra egy korábban történt esemény, ami nélkül is ugyanúgy működne a szekvencia (sőt jobban, mert nem zökkent ki), ellenben a korábbi jelenet azzal együtt érdemben lenne végigvezetve. Kivételt talán csak Harry Gregson-Williams hangulatos aláfestése képvisel, akinek volt már ugyan jobb munkája és Jerry Goldsmith eredetije is erősebb, a komponista rég alkotott ennyire erős score-t.

Noha értékelendő, hogy Caro próbált elszakadni a Disney bevált formulájától és hogy igyekezett egyszerre valami frisset mondani a mai lányoknak, nőknek és ezzel együtt Kína, az ő kultúrájuk felé nyitni, sajnálatosan kudarcot vallott. Pedig mindkettőre szükség lenne, akár bevált, ismert történetek, akár vadonatújakon keresztül, de ez így olyan pusztán, mint egy a kínai piacon vásárolt csésze, eredeti porcelánnak eladva: első látásra szép, de amint kitöltjük a teát, a repedések megadják magukat, a forró  ital az ölünkbe ömlik és nyilvánvalóvá válik az egész hamis mivolta. Ha a "Made for China" felirat nem lett volna elég az alján.