Anno 2010-ben, mikor könnyes szemmel kijöttünk a Toy Story 3-ról a mozikból, elégedetten konstatáltuk, hogy ez egy gyönyörű, és egyben megkerülhetetlen lezárása lett egy olyan filmtrilógiának, ami minden egyes újabb megtekintésekor közelebb kerül a szívünkhöz. Van ebben a három moziban valami varázs, valami plusz, ami életkortól függetlenül magával ragadja a nézőjét, és rávesz, hogy sokadjára is ugyanúgy izguljunk és szorítsunk kedvenc játékainkért. Pontosan emiatt néztünk grimaszolva, amikor a Disney és Pixar bejelentette, hogy készül a negyedik rész, amit megkockáztatok, senki nem várta annyira, mint a harmadikat. Ha volt is bennünk félsz ezzel a folytatással kapcsolatban, reménykedve ültünk be a moziba, hiszen egyrészt egy Pixar animációs filmről beszélünk, ami már valamilyen szinten önmagában minőséget jelent (ajánljuk figyelmetekbe a szerkesztői listánkat az Ugráló Lámpa stúdió alkotásairól), másrészt pedig az előzetes vélemények és kritikák is azt sugallták, hogy sikerült a lehetetlen, a negyedik rész felnőtt az elődeihez. Aztán lefelé görbült a szánk a stáblista lepergése közben. Hogy miért? Elmondjuk.

Már az elején szögezzük, hogy a Toy Story 4 nem egy rossz film. A Pixar még mindig érti, amit csinál, és csinálja, amihez ért, és erre már nem egyszer mi is rájöttünk. Az animáció gyönyörű, akár kis-, akár a nagytotálokról beszélünk, az eredmény magáért beszél. Dramaturgia szempontjából is még mindig verhetetlen ez a cég, olyan profin és ügyesen tudják adagolni az izgalmas akciószcénákat és a lelkizős, érzelmesebb jeleneteket, hogy az Illumination elsárgul az irigységtől. Viszont jelen esetben ez a film nem volt több, mint egy szokásos ujjgyakorlat. Azt éreztük végig a mozi alatt, hogy nem erőltették meg magukat a készítők egy kicsit sem. Hozták a hoznivalót, ez tény és való, viszont ennyi, semmi több. És olyan alkotókról beszélünk, akik ha kell, az utolsó 45 percet végigsiratják velünk (Agymanók) vagy éppen - csúnya szóval − végigizgultatják (A hihetetlen család).

Ezzel szemben a Toy Story 4 olyan semmilyen. Akár lerágott csontnak is mondhatnánk, hiszen nincsen olyan eleme a filmnek, amit ne láttunk volna ezerszer jobban tálalva. A karakterek közti kapcsolat nagyon bagatell, a film végi üzenet, tanulság idejétmúlt és már az első 5 perc után kiszámítható. A nagy fordulatok még kis fordulatoknak sem állják meg a helyüket, és az egész történet olyan súlytalan. Mintha csak azért készítették volna el ezt a részt, mert maradt pár jó izgalmas, kalandos ötletük, amiket ki kellet hagyniuk az előző epizódokból. Viszont ezek nem állnak össze egy nagy egésszé sajnos.

Külön ügyelve arra, hogy semmilyen "spoilert" (már ha lehet annak nevezni őket) ne lőjünk el nektek, a sztori nagyvonalakban ott folytatódik, ahol a harmadik rész abbamaradt. Woody, Buzz, Jessie és a többiek Bonnie-nál játszanak kedvükre, viszont ahogy cseperedik a kislány, úgy kezd egyre kevesebb figyelmet fordítani kedvenc seriffünkre, Woody-ra. Viszont az igazi megpróbáltatás csak ezután következik, hiszen korát tekintve Bonnie-nak óvodába kell mennie. Az ismeretlentől és az újtól való félelem ütközik ki a lány érzésein, ám egyhamar megbékél a gondolattal, miután készít magának egy új játékot mindenféle limlomból. Ő lesz Villi, a szemétből kreált új társ, aki átsegíti Bonnie-t a nehéz helyzeten. Megünnepelve lányuk óvodába kerülését, a család egy kirándulásra szánja el magát, ami hamar a viszályára fordul, hiszen útközben elveszik Villi. Woody személyes ügynek tekinti, hogy mindenáron visszaszerezze az új barátot, még akkor is, ha ezért nagy árat kell majd fizetnie.

Maga a sztori, ahogy a Toy Story-knál lenni szokott több szálon fut egyszerre, így fenntartva az izgalmat. A gond csak ott kezdődik, hogy minden ilyen történetszál eléggé kiszámítható, ezzel pedig súlytalanná válik. Még a főgonosz karaktere is igen kérdéses, hiszen két vágás között annyira megismerjük őt, hogy kiderül róla, nem is annyira gonosz, mint mutatja magát (és ehhez tegyük hozzá, hogy ez tényleg ötletes húzás volt). Rajta kívül Villi figurája a szokásos tagadó esetlenke, akit mindig meg kell menteni, illetve nagyobb szerepet kap Woody egykori szerelme, a pásztorlány, Bo Peep is, akihez fog kapcsolódni egy előrelátható fordulat, amin csak az a néző fog meglepődni, aki még nem járta ki az óvodát. Rajtuk kívül feltűnik még (már ha lehet egy animációs mesében feltűnésnek nevezni ezt) Duke Caboom is, a kanadai kaszkadőrmotoros, akinek Keanu Reeves kölcsönzi a hangját − tegyük hozzá, mindebből mi, magyar nézők semmit nem fogunk észrevenni a szinkron kapcsán. Vele is ugyanaz a grimasz oka, mint a többiekkel; nincs új a nap alatt.

A fentiekhez pedig még hozzátartozik az a meglepően szomorú tény is, hogy annyira az új karakterekre, az új arcokra koncentrál a Toy Story 4, hogy a régiekkel nem is tud (nem is akar?) mit kezdeni. Ők ott maradnak a háttérben, kap mindegyikőjük két-két mondatot, és ennyi az egész. Pontosan emiatt ez a film nem érződik annyira Toy Story-nak, mint az előző három mozi − hiányoznak a régi karakterek, a köztük lévő interakció, ami naggyá tette a trilógiát. Olyannyira csak Woody-ra és az újakra fókuszál a sztori, hogy például maga Buzz Lightyear, az egyik főszereplő sem kap nagy szerepet. És ne értsetek félre, mi támogatjuk az újítást és a kreativitást, de ennyire elrugaszkodva az alapfelállástól már tényleg szembeötlő az eredeti koncepció kihagyása. És ez annak fényében igencsak fájó, hogy egyik új szereplő sem egyedi vagy megkapó. Csak ugyanaz a jellem belehúzva egy másik plüssbe, műanyagba.

Ahogy írtuk, a Toy Story 4 nem egy rossz film - de ha a trilógia felől közelítjük meg, akkor bizony az. Kívülről nézve gyönyörű, csodaszép, igazi Pixar minőség, de belülről, a történet, a karakterek vagy a tanulság/üzenet felől viszont már nagyon rezeg a léc. Kisgyerkőcök biztosan jól fognak rajta szórakozni a Happy Meal menü után, ám ha érettebb fejjel úgy ülünk be rá, hogy azt a varázst keressük, ami ott volt az előző három filmnél, akkor végérvényesen csalódni fogunk. Ha egy mozijegyet nem is, de egy (nagyon) akciós DVD árát biztosan megéri. Akkora rajongói tábort és szeretetet, mint a trilógia, nem fog kapni, így tényleg jogosan tesszük fel a kérdés: kellett ez nekünk?