Ha minden idők legjobb szuperhősfilmjét kéne megnevezni, akkor melyiket mondanád? Batman? Burton lázálma túlontúl sötét és félelmetes egy lurkónak (persze nem annak, aki eme sorokat írja). A Sötét Lovag? Lehet, ugyanakkor mégis túlontúl mértani pontosságú felnőtt bűndráma, amelyben éppenséggel a címszereplő szorult háttérbe. Watchmen? Ami erénye van, az az eredeti képregény sajátja, Zach Snyder pedig a folyamatos pózolásaival látványosan félreértette Moore szuperhősszatíráját, mindemellett a fiatalabbaknak lassú és durva is. A Sebezhetetlen? Drámának első rangú, de a gyereket nem ültetné le elé az ember. Ezzel szemben Irdatlanék első kalandja nem csak minden korosztálynak bátran ajánlható, hanem az egész zsáner gyönyörűséges kvintesszenciája, ami ennek tetejébe James Bond-filmnek sem utolsó.

Éppen ezért is meglepő, hogy az író-rendező Brad Bird egyáltalán nem rajong különösebben a képregényekért, akárcsak a műfaj olyan jeles képviselői, mint Bryan Singer, vagy Christopher Nolan. Mégis igazi szerelmeslevelet írt ezekhez a héroszokhoz a Pixar aranykorának utolsó darabjában (ez után ugyebár jött az első Verdák, valamint a különböző folytatások), amely tökéletesen magába foglalja az érzést, hogy az ember miért is bújja gyermekként, majd gyermeklelkű felnőttként a kis színes füzeteket. Bird elmondása szerint eddigi filmjei közül messze A hihetetlen család a legszemélyesebb mozija és ez érződik is minden egyes képkockáján, megérdemelten is repült az az Oscar-díj, mint Merülő Forraló a rakéta után. A rendező gyerekkorában odáig volt az olyan sorozatokért, mint a nálunk kevésbé ismert Johnny Quest, az Adam West féle The Batman, nem beszélve a James Bond filmekről és mindezt csomagolta be Irdatlanék személyes (de nem életrajzi!) ihletésű családi történetébe, amely már vagy 10 évvel ezt megelőzően elkezdődött megfogalmazódni Birdben. 

Az író-rendező Bird (a Pixar alkotói közül ő az egyetlen, aki kizárólag magáénak tudhatja mindkét titulust) pedig szépen fogta mindezt és beletette egyetlen nagy eszeveszett, mégis rettentő intelligens kalandba. Nem elégedett meg annyival, hogy egy némileg áthangszerelt Fantasztikus Négyest belehelyezett a Ken Adam egyszerre ötletes és grandiózus díszleteit idéző James Bond-kaland közé - a Bond-hatásra pedig maximálisan rájátszik a filmes nagyporondra ezzel fellépő Michael Giacchino John Barry fénykorát idéző zenéje - hanem az egészet egy családi kamaradrámára fűzte fel, mindezt nyakon öntve a képregények 40 évének teljes esszenciájával.

A tetteik következményeivel szembenéző, majd illegalitásba vonuló szuperhősök? Check! Az egykori héroszokat szisztematikusan kiirtó főgonosz? Check! A kispolgári létbe részben beleszürkült nyughatatlan igazságosztó? Check! 8 évvel a Bosszúállók előtt hősies taktusokra menőn összeálló csapat? Check! Grandiózus, ugyanakkor izgalmas, a csapatdinamikát csúcsra járató városrombolós finálé? Check! Mindezek a képregényekben és filmekben hol dögösnek, hol komolynak szánt elemek játszi könnyedséggel simulnak bele ebbe az animált családi filmbe, a felesleges pozőrködés (innen csókoltatik Zack Snyder!) legkisebb jele nélkül.

Márpedig a film erejét mégiscsak Vin Diesel kedvenc szavában, a családban kell keresni, ugyanis ebben érhető a tetten leginkább Bird személyes kötődése. Van itt Mr. Irdatlan részéről kapuzárási pánik, avagy élet közepi válság és a dicső korok emléke felett való kesergés, csak a gimis évek helyett a szuperhőslétén (a kettő közötti párhuzamra magyarban csak még inkább rájátszik Csuja "Al Bundy" Imre szinkronja), ahogy családi veszekedés vezetés közben, csak vakáció helyett világmegmentéshez tartva. A családban betöltött (és hozzájuk kötődő) szerepek pedig tökéletes összhangban vannak a szuperképességekkel. Így lesz a szuperemberből a család erejét, biztos pontját megtestesítő apa. A ruganyos, hajlékony gumiemberből a családot összetartani próbáló anya. A láthatatlanná váló, saját erőtereket létrehozó lányból a kamaszlét metaforája. A hipergyorsaságból a fiatalság zabolázatlan ereje, míg Furi megszámolhatatlan képességében a legkisebbekben rejlő megannyi lehetőség. És szuperhőscsapatként pont akkor tudnak a legjobban együttműködni, ha családként maximálisan funkcionálnak, mindenki elfogadja nem csak az önmaga, hanem a másik benne betöltött szerepét, különösen a sértett rajongói mentalitást, a fanatizmust megtestesítő főgonosszal szemben, aki hiába ismeri, a legkevésbé sem érti idoljait, bukása pont ezért törvényszerű, amit nagyon ügyesen a zseniális Edna Mode (a James Bond-filmek Q-ján alapuló) karaktere előre fel is vezet.

A hihetetlen család ráadásul még egy olyan korba érkezett, amikor a szuperhőszsáner csak éledezni kezdett. Mind az X-Men, mind a Pókember még csak a zseniális második részénél tartott. Nolan kőrealizmusa ugyan már ott volt a kanyarban az 1 évvel később érkező Batman: Kezdődik!-kel, Zack Snyder látnoki ereje még csak a zombikra korlátozódott, a Marvel Filmes Univerzum filmszériákon átívelő sztorijának pedig még se híre, se hamva, Bird filmje mindezek lényegi mondandóját sűríti szűk 2 órába anélkül, hogy egy pillanatig is zsúfoltnak hatna. Azonban a legcsodálatosabb az egészben mégis az, hogy ezt egy animációs, családi filmben teszi, mindenki számára élvezhetően és befogadhatóan korra és nemre való tekintet nélkül. Ebben az irdatlan nagy és sokrétű kalandban ez az egészen elképesztően hihetetlen.