Az elmúlt bő 20 év mintázata alapján már jól ismert forgatókönyv, hogy alaposan rá jár a rúd a népszerű videojáték-franchise-ok adaptációira. A több éves, és több ízben is meghiúsult előkészületi munkálatok árnyékában sokáig úgy tűnt, hogy a Sony őrületesen népszerű akció-kaland játékszériájából, az Unchartedből sem lesz végül semmi a nagyvásznon. Végül azonban csak kitápászkodott a "fejlesztési pokolból" a PlayStation egyik zászlóshajójának filmadaptációja, ami szinte mindenben tekintetben felülmúlta az előzetes elvárásainkat.

Az Uncharted a Naughty Dog fejlesztőstúdiójának 2007 óta, máig futó kalandjátékszériája, ami elsősorban a rendkívül filmszerű, elképesztően látványos és pörgős játékmenetével tett szert óriási népszerűségre. A sorozat egyaránt merít az Indiana Jones filmekből és a klasszikus Tomb Raider játékokból, ez a fajta ihletettség pedig Ruben Fleischer adaptációján is érezhető - még szerencse. Érdemes megjegyezni, hogy az Uncharted-film nem az első (vagy későbbi) játékok cselekményének újramesélése, hanem még a fiatal, de nem kevésbé pimasz Nathan Drake (Tom Holland) eredettörténetét viszi vászonra. A húszas évei elején járó, bátyjával mindig is a kalandozásról álmodozó Nate-et egy Victor Sullivan (Mark Wahlberg) nevű fickó szervezi be egy lehetetlennek tűnő expedícióra, aminek célpontja Ferdinand Magellan hajóinak legendás, elveszett kincse. Nagy meglepetésekre ne számítsunk, Fleischer rendezése ugyanis egy vérbeli, klasszikus kalandfilm a mai sztenderdekhez igazítva - manapság en bloc alig-alig készülnek a műfajon belül alkotások, az pedig már csak hab a tortán, hogy az Uncharted még a jobbik fajtából is való.

Fontos kitérni rá, hogy az Uncharted eredeti formájában is közelebb áll a filmek médiumához, mint egy klasszikus értelemben vett videojátékhoz. A lineáris, történetvezérelt, megannyi áll leejtős set-piece szegmenst felvonultató sorozat eképpen egyszerre rendkívül hálás és legalább annyira hálátlan alapanyag egy filmadaptációhoz: hálás, mert szinte minden adott, amit akár egy az egyben vászonra is át lehet ültetni, ám egyúttal nehéz helyzet is, hiszen egy olyan alaphoz kell felnőnie, mely nem pusztán filmként is közel tökéletesen értelmezhető, de méltán került kultikus státuszba. Az sem mellékes, hogy a franchise maga olyan értelemben nem feltétlenül jellegzetes, hogy erőteljesen a kalandfilmes toposzokra épít, ez pedig visszaültetve a filmvászonra önkéntelenül is azt eredményezi, hogy az Uncharted címétől függetlenül szinte bármelyik másik kalandfilm is lehetne. Nem kis meglepetés viszont, hogy Ruben Fleischer filmje ezen tényezők mindegyikével remekül zsonglőrködik, s egy olyan dinamikus és szórakoztató produkció kerekedett ki a fiatal Nathan Drake kalandjából, ami egy szép reality checket ad a manapság Dwayne Johnson-limonádéfilmek által leuralt műfajnak.

Az Uncharted-film sok újat nem hoz a formulába, sokkal inkább visszahozza a zsánert annak klasszikus mivoltába, s teszi mindezt fesztelenül, alkalmasint piszok jól megcsinált jelenetsorokkal. Tom Holland ugyan nem állítható a Nolan North által megszólaltatott eredeti figura mellé, legalábbis ezen a ponton még két merőben más karakterről beszélünk, viszont a fiatal színész játéka nem hagyott kívánni valót maga után: lendületes és hiteles a karizmatikus tolvaj szerepében, na meg az is jól látható, hogy fizikailag is alaposan beletette a magáét a szerepbe. Tényleg meglepően jól állt Hollandnek ez a zsáner, és magára a filmre is átragadt a lendület, lévén az Uncharted - a pocsék előzetesekkel szemben - egy dinamikus, végig remek tempóban süvítő élmény, mely egyszerre szolgálja ki a kalandra és akcióra éhező nézőket. Tény, a mérleg nyelve, ha nem is zavaró mértékben, de inkább utóbbi felé dől, aminek kapcsán megfogalmazódott bennem, hogy amúgy szívesen megnéznék egy olyan kalandfilmet, ahol nincs semmiféle csihi-puhi meg lövöldözés, vagy csak nagyon kis mértékben - nem azt mondom, hogy feltétlenül jó lenne a végeredmény, de érdekelne egy ilyen, akár komolyabb hangvételű próbálkozás.

Ezzel persze nem az Unchartednek a dolga elszámolni, ami már DNS-ében is egy akciódús élmény, erre pedig a film sem cáfolt rá. A mezei bunyók és pisztolyropogtatások tekintetében nem érdemes nagy megfejtésekre számítani, viszont mindegyik ilyen jellegű jelenetnek megvan a maga helye, s amikor a film a játékokból meritkezik, akkor bizony nem szerénykedi el a dolgokat. Nyilván az ominózus repülős jelenetet már nem egyszer láthattuk az előzeteseknek hála, de megmosolyogtató módon a film is kétszer mutatja meg nekünk azt. Az igazi durranás viszont a zárásra maradt, ami az alapanyaghoz hűen egy teljesen elborult, over-the-top szegmenssel zárul, melyben Magellan hajói jutnak főszerephez. Nem lehetett nem vigyorgó arccal végigülni a látottakat, nem csak a látvány volt döbbenetes, de a kalóztörténeteket frappáns módon megidéző koreográfia egyértelműen a film csúcspontját képezte. Az Uncharted ilyen téren is meglehetősen szabadon kezeli a játékokat, ugyanis a szóban forgó jelenetek csak a későbbi epizódokban kaptak helyett, de nem gondolnám, hogy ezzel a fajta kronologikus szabadsággal probléma lenne - főleg, ha azt ilyen színvonal mellett viszik vászonra.

Nem kell aggódni, kincskeresésből, csapdákból és rejtvények megoldásából sem lesz hiány, de azt sem bántam volna azért, ha az arány 50-50-re jött volna ki az akciózás kapcsán. Mindenesetre amit kapunk ilyen téren, az teljesen megállja a helyét és jól érezhető szeretettel nyúl vissza a zsáner nagy klasszikusaihoz. Nem beszélve arról, hogy a testvér-rivális Tomb Raider-franchise is pár éve kapta meg a maga újfajta filmes rebootját, amit én tudtam (meg hát akartam is) szeretni a maga nemében, ahhoz viszont semmi kétség sem férhet, hogy az Uncharted-film minden pillanatában közelebb áll ahhoz, amit eredetileg Lara Croft legendás figurája képviselt. Egyébként ez a film is elhozta a maga sírfosztogató hölgyét Chloe Frazer személyében, Sophia Ali színésznőnek pedig ugyan jól állt a szerep, viszont ahogy a karakterét kezelték, az szerintem az a fajta kalandtoposz és mesterséges konfliktusteremtés, ami ma már inkább fárasztó, mintsem meglepő vagy szórakoztató. Egy esetleges (és több mint valószínű, hogy tervezett) folytatás esetén viszont van potenciál a karakteben, ami hasonlóképp elmondható a szélhámos Victorról. Mark Wahlberg ugyan egy pillanatig sem erőlteti meg jobban magát annál, mint ami a kisujjában van, de Hollanddel szórakoztató, dinamikus párost alkottak.

Ruben Fleischer Uncharted adaptációja az elejétől a végéig kiegyensúlyozott minőséget képvisel, néhány egészen kiváló kiugrással megfejelve az élményt. Őszintén semmi jóra nem számítottam a hosszas és problémás készületek árnyékában, viszont a fiatal Nathan Drake kalandja nem csak ehhez képest, hanem önmagában is megállja a helyét - mi több, egyértelműen az elmúlt évek egyik legjobb kalandfilmjéről beszélünk. Persze, a karaktereket és néhány ikonikus jelenetet leszámítva akár bármi más is lehetne a film címe (ez az alapanyag jellegéből is fakad), viszont a rajongókat és a szériával kapcsolatban teljesen szűz nézőket egyaránt ki fogja szolgálni az Uncharted, aminek még a visszafogott, olykor besülő, de alapvetően szimpatikus humora is a helyén van. Ha akarnék (de miért akarnék?) se nagyon tudnék fanyalogni, hiszen egy kellemes, szórakoztató és meglepően jól összerakott, néhol brutális látvánnyal dolgozó kalandfilmet kaptunk, amit a felhozatal fényében kifejezetten érdemes lesz megbecsülni. Soha rosszabbat.