A Löwensohn Enikő és Weisz Barnabás rendezésében készült, közel negyedórás dokumentumfilm rávilágít a magyar film történetének korai kihívásaira, beleértve olyan nehézségeket, mint a nitrocelluloid filmtekercsek gyúlékonysága, a megmaradt tekercsek újrahasznsítása vagy éppen az, hogy sokszor a gépészek saját megítélésük szerint semmisítettek meg jeleneteket.
A dokumentumfilm rávilágít olyan filmstúdiók kulcsszerepére, mint például Janovics Jenő kolozsvári műhelye, ahol világhírű rendezők kezdték meg a pályafutásukat, többek között Kertész Mihály és Korda Sándor is közéjük tartozik. Bár alkotásaik világszerte sikert arattak, számos korai munkájuk eltűnt az idők folyamán, pedig nagy kincsei lehetnének a magyar filmkutatásnak.
Az alkotók problémának tekintik továbbá, hogy a hangosfilm beköszönte után sem jött létre valódi filmarchívumi rendszer, így a némafilmtermés nagy része elveszett, ez történt a legelső megrendezett magyar némafilmmel, A táncz című alkotással is. Az Elveszett magyar filmek mindezek mellett részletesen beszámol a második világháború alatti és utáni kihívásokról is, külön figyelmet fordítva a háború alatt borospincékbe menekített filmek tragédiájára és a politikai cenzúrára.
A készítők szerint a magyar filmek már az 1910-es évektől kezdve eljutottak a világ minden tájára, így nem kizárható, hogy hamarosan bővülni fog a gyűjtemény, hiszen a digitális technológiákkal ma már könnyebben beazonosíthatóak a maradványok, mint eddig bármikor. Összevetésképpen: 1957-ben csak 12 magyar néma játékfilm volt a Filmarchívum gyűjteményében, ma már 70-en.
Ráduly György, a Nemzeti Filmintézet - Filmarchívum igazgatója a következőket mondta el róla:
"A filmarchívumok szerepe kiemelkedő fontosságú a filmkincs megőrzésében, és bár az elveszett filmek visszakerülése versenyfutás az idővel, a remény él, hogy a digitális rekonstrukciós technológia segítségével és nemzetközi szakmai együttműködésnek köszönhetően egyre több elveszett alkotás kerül majd elő a jövőben."
A filmet alább tekinthetitek meg: