Az 1811. október 25-én született Évariste Galois fittyet hányt a nehézségekre. Bár anyagi támaszát jelentő apja egy eldurvuló vita folyományaként öngyilkos lett, ő pedig jellemzően harmatosan muzsikált a rangosabb iskolák felvételi procedúráin, ez nem szegte kedvét. Fanatikus hévvel mélyedt el a matematika rejtelmeiben, és a korszellemhez illeszkedve vérbeli párizsi deákként többet járt kocsmába vagy politikai nagygyűlésekre, mint a megcsontosodott professzorok előadásaira. Habitusát élénken jellemzi, hogy a köztársaság lelkes híveként fél év börtönnel honorálták egy provokatív akcióját. Gyaníthatóan a rácsok mögött dolgozta ki a nevével fémjelzett elméletet - ez a mai napig az absztrakt algebra egyik sarokköve. Azonban 1832. május 30-án közelebbről máig nem tisztázott okokból párbajozott egy ismeretlennel, aki keresztüllőtte, és agóniájára fittyet hányó segédekkel együtt felhúzta a nyúlcipőt. Galois másnap belehalt sérülésébe, és mivel elterjedt a pletyka, hogy a titkosrendőrség ezzel a körmönfont trükkel szabadult meg egy esetleges forradalom potenciális vezérétől, temetésén kisebbfajta zavargás tört ki.
Miként azt az ő szomorú esete is ékesen illusztrálja, egyesek kurta életük dacára örökre leteszik a névjegyüket választott hivatásukban.
Cikksorozatunkban ezért ezúttal a filmipar szemkápráztatóan fényes, de sajnálatosan rövid ideig világító üstökösei előtt tisztelgünk.
Heath Ledger fején eleinte esélyesen át-átfutott a gondolat, hogy megéri-e a színészettel foglalkoznia, mert karriere első szakaszát még a vele szélsőségesen elfogultak sem bélyegezhetik virágzónak pironkodás és krákogás nélkül. Elvégre döntően a lőtéri kutyát sem izgató sorozatokhoz és bugyuta családi blődlikhez adta a nevét. Ám Fortuna hamar rámosolygott: az 1999-es 10 dolog, amit utálok bennednek köszönhetően világszerte megismerték, és innentől kezdve az események jelentősen felgyorsultak. 2000-ben Mel Gibson oldalán remekelt az A hazafiban. Aztán 2001-ben az anno kissé fagyosan fogadott, viszont apránként kultikus státuszba emelkedő Lovagregénnyel öregbítette renoméját, és a Szörnyek keringőjével bebizonyította, hogy drámákban sem vall szégyent. Ezt később a 2005-ös Túl a barátságon is alátámasztotta: a szenvedélyes kapcsolatba bonyolódó cowboyok furcsa viszonyát feldolgozó alkotással egyszer és mindenkorra megszabadult a korai szerepei miatt ráragasztott üresfejű bájgúnár címkéjétől. Így többeket meghökkentett, hogy miközben deklaráltan azon ügyködött, hogy mestersége komoly űzőjeként vonuljon be a köztudatba, beszállt Christopher Nolan A sötét lovag-trilógiájába. Ráadásul a döbbenetet tovább fokozta, hogy a hagyományosan túljátszott, akarva-akaratlanul is bazári-parodisztikus Joker bőrébe bújt bele. De Ledger nem foglalkozott a szkeptikusokkal, és eltökélte, hogy új oldaláról mutatja be a káosz avatárját. Csakhogy ez hallatlanul kimerítette, és az sem javított hangulatán, hogy egy felettébb makacs megfázással küszködött. Más alternatíva híján a legkülönfélébb gyógyszerekkel próbálta enyhíteni kínjait, ám véletlenül túladagolta azokat, és 2008. január 22-én bejelentett halálhíre milliókat sokkolt. Pláne, mivel az A sötét lovag premierjén világossá vált, hogy a huszonnyolc éves férfi oktatandó teljesítményt nyújtva betartotta ígéretét - de Oscar-díját már nem vehette át.
A speedball-nak nevezett keveréket sokáig a narkósok Szent Gráljaként tisztelték, mert a leggyakrabban kokaint és heroint tartalmazó szubsztancia elviekben eksztatikus gyönyörök forrása. Mivel egyrészt papíron a serkentő és a csillapító-nyugtató drogok szimultán használata páratlanul intenzívvé teszi a mesterségesen előidézett eufóriát, másrészt tompítja a paranoiához, idegességhez vagy depresszióhoz hasonló kellemetlen mellékhatások élét. Ám az, hogy a koktél látszólag kevésbé viseli meg a szervezetet, könnyen azt a tévképzetet keltheti a fogyasztóban, hogy az átlagosnál jobban ellenáll a kétes eredetű kemikáliáknak. 1982. március 5-én John Belushi is ebbe a hibába esett: a Saturday Night Live szkeccs-show, az ebből kinőtt Blues Brothers és a Party Zóna harminchárom éves sztárja túladagolta magát.
1993-ban a jövő nagy ígéretének elkönyvelt River Phoenix szörnyű vége rázta meg a rajongóit. Az érintettek nehezen dolgozták fel, hogy az Oscar-díjra is jelölt, szívtipró tini az oxigénhiánytól elkékülve, és egy szívrohammal viaskodva fejezte be alig huszonhárom esztendőt felölelő földi pályafutását. Főleg, mert az ifjonc akkurátusan ügyelt rá, hogy reputációját semmi sem sározhassa be - hovatovább, általános volt a vélekedés, hogy az etikai alapon vegetáriánus szépfiú generációja leginspirálóbb képviselője.
Majd igazolandó, hogy a sors alkalmasint kifejezetten morbid humorú, 1997-ben újfent a SNL egy a harminchármat taposó kedvence vitte túlzásba a szer élvezetét. A fizikai komédia királyaként emlegetett, függőségén túl jelentős súlyfeleslegével is küzdő Chris Farley érezte, hogy ha nem lassít, akkor hedonizmusa fogja a vesztét okozni. De hiába költött vagyonokat dietetikusokra és méregdrága leszoktatókúrákra, nem ódázhatta el az elkerülhetetlent.
Anton Yelchin is okkal érdemelte ki a publikum szeretetét: kiskamaszként az Atlantisz gyermekeivel aratta le a babérokat, és diadalmenete felcseperedve is folytatódott. Húszévesen a Star Trek reboot-trilógia Chekovjaként berobbant, ám míg vitathatatlanul imponált neki, hogy neve az egyik legnépszerűbb szériáéval fonódik egybe, presztízskérdésként kezelte, hogy ne egyetlen karakterrel azonosítsák. Posztapokaliptikus sci-fi-re, lélektani thrillerre és horrorvígjátékra is igent mondott. Ebből adódóan az ágazatban tényként kezelték, hogy flexibilitásának és ihletettségének hála, az álomgyár egyik ikonjává fog avanzsálni - de 2016. június 19-én ez az álom szertefoszlott. A csillag gyári hibás Jeep Grand Cherokee-jának fékje nem működött, és a szabadon guruló kocsi egy kerítéshez nyomta tulajdonosát, aki egy perc alatt megfulladt.
Záróakkordként, cikkünkből aligha hiányozhat egy szomorú magyar példa. Az egy koldusszegény paraszti családba születő Soós Imre megannyi társához hasonlóan hitt abban, hogy a Horthy-korszak kvázifeudális berendezkedésének összeomlásával utat törhet a csúcsra. Ezt a meggyőződését hitté érlelte, hogy ösztönös tehetségként egyből felvették a Színművészeti Főiskolára, és rendkívüli képességeit felismervén rá osztották az első, száz százalékban színes film, az 1949-es Ludas Matyi címszerepét. Ez telitalálatnak bizonyult: mostoha gyermekkora alatt szerzett élményeinek köszönhetően elementáris erővel formálta meg a zsarnokság ellen lázadó népi hős figuráját. Ám a hivatalos kultúrpolitika nacsalnyikjai tartottak tőle, hogy a siker a fejébe száll, és annak dacára, hogy a budapesti Madách Színház örömmel alkalmazta volna, Debrecenbe küldték. Ráadásul szánt szándékkal beskatulyázták: az új idők üzenetére fogékony, kelekótya-optimista legény kliséjét osztották rá. Éppen ezért, mikor 1954-ben Vámos László jóvoltából Rómeóként brillírozva kitört a neki megszabott keretek közül, aljas játszma vette kezdetét. Nyíltan senki sem tagadta, hogy alakítása pazarabb nem is lehetne, ugyanakkor beindult a suttogó propaganda: egyre többen vetették fel, hogy egyszerűen nem akar fejlődni, és az ideológiával sem tart lépést. Ez felőrölte a tépelődő lelkivilágú férfi eleve érzékeny idegeit - pláne, mivel ellenségei lassan elhagyták a rafinált kettős beszédet, és egyre vehemensebben támadták. Ezt, és plátói szerelme, Ferrari Violetta 1956-os disszidálását már nem bírta felviselni. Eleinte úgy tűnt, hogy kimászik a gödörből, és barátai azt is jó jelnek vélték, hogy elvette kezelőorvosát, doktor Perjési Hedviget - azonban a frigy finoman fogalmazva sem a mennyekben köttetett. A mézeshetek során negédesen turbékoló gerlepár kapcsolata kétségbeejtő sebességgel züllött tettlegességig fajuló vitákban bővelkedő rémálommá. Nem meglepő hát, hogy 1957. június 20-án, huszonhét évesen beleunt a kilátástalan szélmalomharcba, és kedélybeteg nejével együtt öngyilkosságba menekült démonai elől.
Ezzel válogatásunk első felének végéhez értünk - a második részben egy elátkozott apa-fia páros mellett Hollywood hőskorának tragikus ikonjairól és a színészettel is kacérkodó előadóművészről lesz szó!