Imádják Cannes-ban a Saul fiát

Mostanra már a csapból is Saul folyik, amin meglepődni nem érdemes: a héten indult 68. Cannes-i Filmfesztiválon már a legelső napon bemutatott Saul fia azon nyomban döbbenetes hatást gyakorolt a színészekből, filmrendezőkből, filmkritikusokból, újságírókból álló nézők hadára. A hétperces ovációval és tapssal jutalmazott film témáját illetően egyáltalán nem ígérkezik könnyűnek (náci haláltáborban Sonderkommando tagjaként Saul próbálja megtalálni a módját, hogy halott fiát eltemesse), sőt papíron még csak újszerűnek sem hat, de a külföldi és hazai kritikusok éppen ennek az ellenkezőjét éltetik/vallják a filmmel kapcsolatban.

Nemes László alkotása (mely nálunk június 11.-én kerül forgalmazásba) több szempontból is olyan darabnak tűnik, amelyen érdemes rajta tartani vigyázó tekintetünket. 1) László egy olyan fizikális formátumot választott filmjéhez, melynek használata mostanság igencsak ritkaságnak számít: 35mm-re forgatták, ami annyit tesz, hogy szembemenve a ma inkább elterjedt digitális filmkészítés metódusával, a régi iskolához nyúlt inkább. Ezzel olyan illusztris, nívós társaságban tudva magát, mint Paul Thomas Anderson (Vérző olaj; Boogie Nights; Beépített hiba), Quentin Tarantino (Ponyvaregény; Kutyaszorítóban; Jackie Brown), Martin Scorsese (Nagymenők; Casino; Taxisofőr), illetve Christopher Nolan (Memento; Eredet; Csillagok között), akik mind vallják ennek a formátumnak az értékét és időtállóságát. 2) Nem elég, hogy filmjét beválogatták a Cannes-i Fesztivál versenyprogramjába, nem elég, hogy a kritikusok ódákat zengnek róla, de ha hozzávesszük azt, hogy mindezt elsőfilmesként érte el, az már tényleg lenyűgözőnek hat. Legutóbb ’68-ban voltunk olyan szerencsések, hogy egy elsőfilmes hazánkfiát hívtak ki Cannes-ba (Sára Sándor a Feldobott kő című filmjét, de abban az évben volt kint Jancsó Miklós Fényes szelek és Szegénylegények című filmje is), azóta ebben a megtiszteltetésben így, ilyen formában nem részesültünk. Ez pedig, hogy most megtörtént, jó, ennek örülünk. Örülünk, mert jó érzéssel tölt el minket, hogy jönnek új arcok, akik utat fúrnak maguknak a nagyvilágban és hallatják a hangjukat. Még akkor is, ha olyan témát választottak maguknak, amiben már nem egy – klasszikusnak minősített – alkotás született. És így jutunk el a harmadik ponthoz. 3) Ha hihetünk az olyan lapoknak, mint a Variety, a Guardian és társai, akkor sikerült olyan nézőpontot, olyan hozzáállást alkalmazni, ami egyedülállóvá teszi a Saul fiát a hasonló témákkal és hasonló közegben mozgó társai között. Az pedig mindenképpen üdvös dolog, ha van olyan ember, aki képes új szemléletmódot prezentálni, Nemes László éppen ilyen embernek látszik bizonyulni. [caption id="attachment_52267" align="aligncenter" width="946"]

Balról jobbra: Todd Charmond; Nemes Jeles László; Clara Royer; Röhrig Géza; Urs Rechn; Molnár Levente[/caption] Azok azonban, akik továbbra is hiányolják a magyar kínálatból az ún. közönségfilmeket, persze tovább lógathatják az orrukat és elővehetik vesszőparipájukat: „Megint egy szomorú magyar film.”. Nekik üzenem, hogy magyar közönségfilm márpedig létező és márpedig egyre több és több (Utóélet; VAN valami furcsa…; Liza, a rókatündér, stb.) van belőle. Ugyanakkor talán elcsitulnak a szomorú magyar filmektől görcsöt kapó filmnézők, ha a mennyiséget felváltja a minőség – erre utaló jel a Saul fia létezése is. Mondom ezt látatlanban, pusztán a többi kritikus véleményére alapozva, ne tessék feledni. Mindezt figyelembe véve izgatottan várjuk a hazai bemutatót és szeretnénk, ha nem csak egy puszta fellángolás volna a Cannes-ban elért siker, hanem időtállóságról is beszélhetnénk. Mindenesetre az már csak a hab a tortán, hogy a film bemutatója után az amerikai forgalmazók vérre menően licitáltak egymásra és végül a Sony Pictures Classics kapta meg a forgalmazás jogát. Jó nekik. Jó nekünk. https://www.youtube.com/watch?v=0i3QVCLbV-A