Kereken két hét és hazatérünk egy messzi-messzi galaxisba, ennek jegyében pedig mi is elkezdjük a ráhangolódást, és ahelyett, hogy a szomszéd golden retrieverjével kezdenénk el wookie nyelven társalogni, esetleg a boltban fizetéskor a pénztároson gyakorolnánk a jedi elme trükköt vagy csak egyszerűen elkezdenénk lézerkard párbajt vívni a kezünkbe akadt random seprűnyéllel, célszerű betenni John Williams klasszikus zenéit.
Nem hiába tartják a Star Wars aláfestését a műfaj koronaékszerének, és nagy valószínűséggel a komponista munkája nélkül nem is lenne ugyanaz a George Lucas által teremtett galaxis, mint aminek ismerjük (a legenda szerint is Williams zenéje mentette meg az akkor elég átláthatatlannak bizonyuló Egy új reményt még 1977-ben). Williams - akiről Az ébredő Erő közismerten geek direktora, J.J. Abrams is elismerően beszélt - elmondása szerint van még benne egy trilógiára való, ami így 80 fölött nettó optimizmusnak számít, de aki olyan csodálatos dallamokat komponált, mint az alább hallható néhány darab, arról elhisszük, hogy maximálisan átjárja az Erő.
+1. Rey's Theme (Star Wars Episode VII: The Force Awakens)
Azért szükséges volt plusz egyre, hogy a tavalyi hetedik epizód is képviseltethesse magát. Ugyan a rajongók egy része szerint Williams semmi érdemi újdonságot nem tudott mutatni Az ébredő Erő aláfestésével, azt még ők is elismerik, hogy Rey motívuma remekül sikerült. A Harry Potter-zenei öröksége is visszaköszön ebben a kellemes, a kaland végtelen hívó szavát és Rey talpraesettségét tökéletesen megjelenítő szvitben.
10. Across The Stars (Star Wars Episode II: The Attack of The Clones)
Amit Lucas nem tudott rendesen megírni, megrendezni és a színészekkel eljátszatni, azt Williams a zene nyelvén hibátlanul elmesélte. Ez pedig nem más, mint egy nagy ívű, az egész galaxis sorsára kiható, beteljesületlen, tragikus szerelem, ami a szerző igencsak impozáns filmográfiájának is egy ékes darabja.
9. The Throne Room/End Title (Star Wars Episode IV: A New Hope)
Maga a felemelő dicshimnusz és magasztosság, avagy a jók diadala. Nem az első és nem is az utolsó eset, hogy egy epizód örömünneppel fejeződik be és Williams minden alkalommal maradandó kompozíciókkal jutalmazta meg a közönséget, de az elsővel semmi sem vetekedhet. A felhőtlen öröm érzését, hogy egy kilátástalan csatában sincs minden veszve tökéletesen átadja a Lázadok ünnepsége (mennyivel kevesebb ez a jelenet zene nélkül, te jó ég!), hogy aztán a stáblista alatt a Maestro a rá jellemző módon összegezze az addig hallottakat.
8. The Forest Battle (Star Wars Episode VI: The Return of the Jedi)
Valójában ez egy koncertekre áthangszerelt verzió, és ebben a formájában nem hangzik el egyszer sem a filmben, Williams mégis remekül megragadja az endori csatát és annak egyoldalúságát. A birodalom fenyegetettségét viszont tökéletesen ellensúlyozza az ewokok játékosan könnyed motívuma, és a kettő összecsapásából születik meg ez a grandiózus tétel.
7. Cantina Band (Star Wars Episode IV: A New Hope)
Williams jazzes múltja itt tökéletes formájában megcsillan, amely egyáltalán nem lóg ki a filmek zeneiségéből (nem úgy, mint A jedi visszatérből a Jedi Rocks). Gyakorlatilag az örök buli zene, amely még most sem hat avittasnak. Sőt mi több, tökéletesen illik Mos Eisley bűzös kocsmájához, amelyben a galaxis legrosszarcúbb gengszterei vernek tanyát, miközben a zene igyekszik fenntartani a civilizáltság látszatát egy olyan helyen, ahol kezek hullanak és lövések dördülnek, majd mindenki közönyösen elfordul, mintha mi sem történt volna.
6. The Asteroid Field (Star Wars Episode V: The Empire Stikes Back)
A Star Wars űropera jellegét maga Williams húzza alá a leginkább, ugyanis egy egyszerű üldözéses jelenetben (már ha lehet egyszerűnek nevezni, amikor az Ezeréves Sólymot az egész birodalmi flotta üldözi egy aszteroida mezőn keresztül) a szerző olyan nagyívű zenét képes kihozni a zenekarból és vegyíteni az addig megismert motívumokat (jelen esetben a Birodalmi Indulót, érzékeltetve a fenyegetettséget), hogy azt csak tanítani lehet.
5. Battle of the Heroes (Star Wars Episode III: Revenge of the Sith)
Williams egy a "Duel of the Fates"-hez hasonlatos vezérmotívumot alkotott Anakin és ezzel együtt a Köztársaság és a Jedi Rend bukásának, amely a Birodalom és a sithek felemelkedésével együtt járt. Fájdalmasan nagyívű darab, amely jól tükrözi az egykori mester és tanítvány szembenállását és keserű "szakítását".
4. Binary Sunset (Star Wars Episode IV: A New Hope)
Igazi libabőrözős tétel, amelyet ha csak meghallunk magunk előtt látjuk a Tatooine lenyugvó ikernapjait és azt, amit jelképeznek: az Erő mindent átható misztikumát és az akkor még távolinak tűnő kaland hívogató szavát. Zseniális!
3. Duel of the Fates (Star Wars Episode I: The Phantom Menace)
Ha A Baljós Árnyak abszolút közutálatnak is örvend azt még a legelvetemültebb savazók is elismerik, hogy a filmvégi hármas fénykard párbaj zseniális, ahogy az alatta hallható "Duel of the Fates" is. Williams a szanszkrit nyelven kántáló kórussal könnyedén eléri, hogy átérezzük itt lényegesen többről van szó egyszerű "agresszív véleménycserénél". És a téma Vaderhez hasonlóan erősen Darth Maulhoz - de még inkább a sithekhez - köthető, és a Mester a későbbi epizódokban sem rest előhozakodni a témával.
2. The Imperial March (Star Wars Episode V: The Empire Strikes Back)
Fenyegető, ugyanakkor egyszerre tiszteletteljes és magasztos. Röviden így lehetne jellemezni A birodalmi indulót, avagy Darth Vader motívumát, amelyet meghallva azonnal elönti az embert a magabiztosság és azonnal kinyújtja a kezét, hogy valakit megfojtson az Erővel.
1. Star Wars Main Theme
Ez nem is lehetett kérdéses. Amikor elúsznak a jól ismert sárga betűk és felharsannak Williams fanfárjai (kíváncsi vagyok hányan kaptak anno szívrohamot, amikor először látták a filmet még 1977-ben), akkor azonnal mindenki visszaváltozik kis lurkóvá és azon ábrándozik, hogy az elkövetkező két órában milyen lélegzet elállító kalandokban lesz része. Teljesen mindegy, hogy a feliratokon kereskedelmi utak megadóztatásáról vagy a lázadók üldözéséről van szó, Williams dallamai képesek táplálni bennünk a reményt, hogy a mozi varázsa legalább annyira átható és semmihez sem fogható csoda, mint az Erő maga.
És nálatok melyek a kedvencek a szériából?