A Gyűrűk Ura: A király visszatér 20. évfordulója alkalmából frissítettük fel a cikket.
Egy dolgot viszont rögtön az elején le kell szögeznem: nem szeretem Peter Jackson "szent triászát". Pontosabban nem rajongok érte, mint a Tolkien szellemi örökségét felhasználó - és merchandising szempontból sokkal hálásabb - messzi-messzi galaxisért vagy a kis túlélő világáért. Ez viszont sosem jelentkezett nálam ellenszenvvel és akadályozott meg benne, hogy minél objektívebben tekintsek a filmekre (már ha egyáltalán lehet ilyet) és elismerjem azok erényeit.
Ugyanis minden képkockáján érződik Jackson az alapanyaggal szembeni rajongása és alázata - még ha ezt Tolkien örökösei vitatják is - továbbá szakmai profizmusa, ezzel pedig egy olyan filmtrilógiát hozott létre, ami megérdemelten foglal helyet a legnagyobbak között.
A Gyűrűk Ura: A Gyűrű Szövetsége (2001)
Mielőtt azonban belemennék a filmek részletes elemzésébe, ki kell térnem magára a Tolkien által életre keltett univerzumra is. Vitathatatlan tény, hogy Tolkien művei nélkül a modern fantasy irodalom nemhogy kevesebb lenne, hanem egyáltalán nem is volna ugyanaz, mivel annak megkerülhetetlen alapköve. Viszont bizonyos szempontból hiába alkotta meg a legapróbb részletességgel Középfölde népeit, kultúráját és nyelveit az egykori oxfordi nyelv- és irodalomprofesszor, érdemi történetről, vagy sokoldalú karakterábrázolásról nem beszélhetünk, sokkalta inkább cselekményről és típusfigurákról. Ugyanakkor ezeket egyöntetű hibaként nehéz lenne felróni, hiszen a régi idők hősi énekei és mondái előtti tisztelgés - abból is az angolszász irodalom legrégebbi írásos emlékéből, a Beowulfból való merítés - nem férne össze a fordulatos cselekménnyel vagy a mély karakterábrázolással.
Nem. Ide dicső szólamok és egyszerű motivációk szükségeltetnek, ahol a jó a maga módján hős, a rossz pedig velejéig gonosz. Ellenben, ha a működési elvét megvizsgáljuk, akkor szembeötlő, hogy jelen esetben tényleges, jól felépített gonoszról egyáltalán nem is beszélhetünk, hiszen az egy óriási, mindent látó szem (valamint a címszereplő gyűrű) és szó szerint szörnyű serege képében manifesztálódik. Hogy mégis működik az ellenség fenyegetettség érzete az annak köszönhető, hogy a gyarló lényeket - élükön Gollammal - megrontja és kifordítja önmagukból, amitől viszont nem kevésbé válnak veszélyessé, mint egy ténylegesen őrjöngő pszichopata, különösen, ha hatalom összpontosul a kezükben.
Most joggal kérdezheti a kedves olvasó, hogy miért volt szükség erre a hosszúra nyúló (irodalmi) eszmefuttatásra, ha a filmekről akar olvasni? Nagyon egyszerű: mert Jackson felismerte ezeket, és időt-energiát nem spórolva festette vászonra Tolkien világát. Az pedig még manapság sem vall kis munkára, ha valaki egyhuzamban forgat le három, nagy léptékű mozifilmet a rendezőtől kezdve a színészeken keresztül az utolsó asszisztensig. Pláne abban az esetben, ha azelőtt az illetőt kis költségvetésű horrorokról ismerték. Ennél fogva merész húzás volt - az azóta megboldogult és gyakorlatilag csak a nevében létező New Line Cinemának - Jacksonra bízni egy ekkora volumenű projektet, az idő viszont őket igazolta.
Jackson pedig egy ilyen eposzi történethez mérten ráérősen, de nem lassan mesél. Sokkalta inkább aprólékosan, érzékeltetve nemcsak karakterei, hanem világa nemes múltját és mindemellett tisztelve az alapanyagot és annak kultuszát. És mint minden kezdő rész, A Gyűrű Szövetsége is a bevezetésről, a karakterek megismeréséről szól. A film(ek) egyik állandó sarokpontja, a hobbitok kisszerűsége sikerült talán a legkevésbé az e téren kissé félrement casting miatt: színészei (mínusz Ian Holm) érezhetően mímelni próbálják inkább a kisembert megtestesítő hobbitok hétköznapiságát, semmint, hogy az már lényükből, megjelenésükből fakadna (lásd a Hobbit-trilógia Martin Freemanjét). Karaktereik - és ebben inkább az alapanyagnak mondhatunk köszönetet - mégis kellően szimpatikusak ahhoz, hogy izguljunk értük. Viszont a többi színész maximálisan helytáll szerepében, a showt (itt még) azonban egyértelműen Ian McKellen - a nem egyszer kétségek között gyötrődő, mégis egyszerre derűs és gondterhelt - Szürke Gandalfja lopja el. Neki és persze Jacksonnak köszönhető elsősorban, hogy Mória bányáit követően a karakterekhez hasonlóan ránk is áttelepszik a gyász, amibe Cate Blanchett éteri szépsége mellett Új-Zéland csodálatos tájai hozhatnak megnyugvást, hogy aztán a finálét követően egyszerre bizakodjunk és aggódjunk a felbomlott szövetség tagjainak a sorsáért.
Értékelés: Ezt látnod kell!
A Gyűrűk Ura: A két torony (2002)
Mivel Jacksonék egyszerre forgatták le a három filmet, így értelemszerűen a stábbal nem volt különösebb probléma, habár sokszor ők maguk sem tudták, hogy adott nap melyik részt veszik fel éppen. A direktor - noha az előző rész se volt kis léptékű, de - itt jutott el abba a fajta eposzi státuszba, amelybe azóta is rendre feleslegesen belesüppedt (például a Komfortos mennyországnál, de A hobbit-trilógiát is ide lehetne venni), és amelyet a műfaj képviselői rendre próbálnak utánozni, rendre ifjúsági regényadaptációkkal és rendre sikertelenül.
Az előző rész végén a szövetség útjai elváltak, így a követendő történetszálak is megnőttek. Szerencsére a rendező ezeket jobbára Tolkien könyvéhez hűen követi, és csak egy, a filmhez egyrészt feleslegesen hozzáírt, másrészt az eredeti sztori leülepedését meggátolandó warg támadást írt hozzá, hogy aztán a látványos finálé felé a nagyra vágyás legkisebb jele nélkül juthasson el. Ezzel együtt pedig szereplőin is kellő mértékben elidőzött. A Trufa-Pippin páros ork-fogságban töltött ideje alatt helyenként ismét visszaköszön a rendező horrorfilmes múltja, hogy aztán a későbbi konfliktusokat enyhítendő visszatérjünk rájuk és Szilszakállra a cselekmény alkalmi megnyugtatása gyanánt. Végül ezt az alapvetően semleges történetszálat az említett ent kifakadásával és háborúba vonulásával juttatja el egy sikeres érzelmi csúcspontra - érzékeltetve, hogy a háborúban előbb utóbb megszűnik az a fogalom, hogy semlegesség - amiben közrejátszik az is, hogy Christopher Lee korrumpálódott Szarumánja egy igazán utálni való szemétláda volt két filmen keresztül.
A Samu-Frodó szál kilátástalansága viszont csak részben működik és ebben közreműködik Elijah Wood félrecastingolása és szűkös színészi eszköztára, valamint a helyenként már valóban túlcsorduló érzelmesség közte és Sean Austin Samuja között. Szerencsére azonban ott van a széria legnépszerűbb figurája: Gollum szánnivalóságában nem csak a WETA-nak, vagy a forgatókönyvért felelős Fran Walsh-nak, Philippa Boyens-nek és Jacksonnak van vastagon szerepe, hanem az ezzel a térképre végérvényesen felkerülő, ugyanakkor jobbára ehhez hasonló mocap szerepekben tengődő Andy Serkisnek is, aki mindent elsöprő játékkal hálálja meg a bizalmat.
A legkiegyensúlyozottabb mégis az Aragorn-Gimli-Legolas triász, és a velük kiegészülő és visszatérő Gandalf történetszála lett, a már említett pluszjelenet ellenére is. A dicső múltú, de megfáradt Rohan népe és annak királyával, Theodennel együtt való magára találása nagyszerűen csúcsosodik ki a Helm-szurdoki csatában, miközben az említett trió egyenként és együtt is erősebb kontúrokat kap. Közel sem annyira, hogy azok Orlando Bloom szűkös színészi eszköztárán túlmutassanak, de annyira igen, hogy a most már jó kedélyűen rivalizáló Legolas-Gimli párost szerethető bajtársakká tegye, míg a Kósza királyi erényei is egyre inkább körvonalazódnak, ahogy egy maradandó trilógiáé is.
Értékelés: Ezt látnod kell!
A Gyűrűk Ura: A király visszatér (2003)
A fináléra egyértelműen beérett az, aminek bekellett: nemcsak a karakterek és Középfölde sorsa, hanem Jackson több éves munkája is. Így pedig egyáltalán nem érzi túlzásnak az ember azt a 11 Oscar-díjat, hiszen az nemcsak ennek az epizódnak szólt, hanem összességében a trilógiának. Persze mindez Jackson nagyra vágyása nélkül nem jöhetett volna létre, aki többnyire anélkül fokozza a Minas Tirith elleni ostromban a téteket az előző résszel szemben, hogy azon különösebb izzadságszag érződne.
Most tetőzik be az első rész óta felvezetett - Tolkien és úgy javában a modern brit irodalomban rendre visszaköszönő - háborútól való félelem, szembenézés az elkerülhetetlennel, ami alól kivonni már senkinek sem áll módjában magát. Aragorn végérvényesen elindult a királlyá válás útján, amiért még nem kevés lelket (élőt és holtat egyaránt) kell csatába vinnie, Gandalf Pippin segedelmével próbál a Fehér város helytartójának tébolyával és a rájuk rontó seregekkel hadakozni, Éowyn és Trufa is a maga módján próbálja kivenni a részét a háborúból, miközben a folyamatosan sompolygó Gollam is fokozatosan Samu és az Egy Gyűrű által szinte teljesen hatalmása alá került Frodó életére tör.
Ez kétségtelenül a magasztos hősiesség, a férfias helytállások filmje (leszámítva Éowynt, aki nő), az elismerő szavak ellenére is azonban úgy gondolom, hogy Jackson helyenként "túltolta". Az említett ostromnál a huszadik összedőlő torony látványa már hajlamos ásítást kiváltani az emberből, a Samu és Frodó közti párbeszédek már erősen a giccs határán egyensúlyoznak (vagy lépik át azokat, de a Shop Stop 2-ből Randall ezt csúnyábban fogalmazná meg), a végén pedig túlságosan rátapos a fékre a rendező, és ami addig szerethető, az atmoszférateremtésben hangsúlyos komótosságnak tűnt, az itt már elnyújtott - és epizodikus - végjátékba megy át.
És noha az ilyen botlásokért kár (ahogy Szarumán halálának a kivágása is a mozis verzióból), mégis egy olyan nagy ívű trilógia született, ami ha nem is hozza vissza feltétlenül azokat a lovagi eszméket, amik előtt Tolkien lényegében tisztelegni próbált, de - és ez talán fontosabb - életben tartja azokat, amiért Jacksonra mindig elismerően fognak tekinteni a filmrajongók. Éppen úgy, mint egy igazi királyra.