Simon Pegg. Nick Frost. Edgar Wright. Három ember, három film, három műfaj. Cornetto. Wrighték három alkotása a felnőtté válás, barátság és nosztalgia tematikája köré építkező zsánerkavalkádja. A rendező műfajreflexív történetmesélése Tarantino mozijával teszi egyenrangúvá azt, de vizuális történetmesélői vénája még extravagánsabb, gegjei a képkockákon még inkább eluralkodnak.
Avatatlan szemek összekeverhetik a trilógia filmjeit paródiákkal, de többek annál: hommage-alapra fektetett, pazar humorú filmek, melyeknek sztorija megállná a helyét bármelyik alapul vett klasszikusnál. A trilógia zárása, a Világvége a 10. évfordulóját ünnepli, ennek kapcsán felfrissítettük korábbi cikkünket Wright triászáról.
Haláli hullák hajnala (2004)
Első körben felejtsük el az ostobán vicceskedő magyar címet és ezentúl hivatkozzunk rá leánykori nevén: Shaun of the Dead. Ha ez megvolt, rátérhetünk a tárgyra. Edgar Wright nagyjátékfilmes debütálása, a Shaun lényegében a legjobb zombis romantikus vígjáték, mely valaha készült. Tudom-tudom, ez a mezőny nincs úgy kitöltve, mint népszerűbb kuzinja, a társadalomkritikus, emberi természetet pellengérre állító zombi-művek, melyet még a műfaj pápája, George A. Romero indított el 1968-ban Az élőhalottak éjszakája című alapvető klasszikusával. A Shaun of the Dead műfajában értelemszerűen tehát egyedülálló, kívülálló darabnak minősül, mely azonban mégis magán hordozza mindazt, ami előtte volt.
A történet főhőse Shaun. Éli eseménytelen életét, ambícióktól mentesen, sörről sörre, videojátékról videojátékra. Mondhatni egy élő zombi (képzavar, igen), akit két dolog rángat ki ebből a stációból: az egyik, hogy barátnője megunja ezt az ingerszegény, lusta életvitelt és elhagyja, a másik pedig, hogy mindeközben kitör egy igazi zombijárvány. De ne, a "z"-betűs szót többször ne írjuk le, azt ugyebár nem használjuk. Wright filmje azonban mindvégig hősével és a maroknyi túlélőkkel marad, az élőhalottak lényegében háttérszereplők maradnak - ez a humán-központúság meg ugye eleve része ennek a műfajnak -, Wright pedig ezt a háttérszereplős dolgot szó szerint veszi és azt rendkívül humoros, parádés gegek formájában ábrázolja. Míg Shaun lusta, unalmas hétköznapjait szemrevételezzük, addig számára teljesen észrevétlenül becsoszog az apokalipszis, a normál lét és zombilét közötti különbség pedig először pedig mintha nem is lenne olyan szembeötlő. Amikor pedig hőseink (Pegg és Frost párosa egyike a filmtörténet legviccesebb és legszeretnivalóbb duójának) közvetlen interakcióba kerülnek a szerencsétlen élőholtakkal, a film még akkor sem fogy ki a sziporkabombákból (a kerti konfrontáció lemezhajigálással, vagy később a Don't Stop Me Now is megteszi a hatását), sőt: ami azt illeti, akkor csak kezdi csak igazán elemében érezni magát.
A Shaun of the Dead azért is olyan zseniális, mert komikus hangvétele mellett csak azért sem esik át paródiába (ahogy azt már említettem), illetve Wright karakterei, azok problémái bár elnagyoltnak tűnnek, valahogy mégis ismerősek. Shaun lustasága, gyermeteg viselkedése, apás problémái (egy gyermekkorban történt kis összeveszés miatt évekig haragban van nevelőapjával) jelentőségteljesek, hangsúlyosak - Pegg pedig a rá jellemző szimpatikus idiotizmussal adja át mindezt, ami lassan, de biztosan megy át egy felelősségteljes, badass túlélő karakterjegyeivé, aki végre méltó módon bánik barátnőjével és kibékült nevelőapjával (Bill Nighy genyó és imádnivaló).
Nem szabad megfeledkeznünk Frostról sem. Shaun nálánál is ambíciótlanabb lakótársa rengeteget ad a filmnek: egyrészről megannyi szuper poént hoz, másrészről pedig Shaunnal való kapcsolatát Wright olyan őszinteséggel, olyan szeretetteljes marháskodással ábrázolja, ami jócskán megelőzte Todd Phillips és társai haverfilmjeit. A gyerekkori barátságot, annak megőrzését, a hűséget, a másik mellett való kiállást a film legalább olyan fontosságúnak állítja be, mint azt, hogy felnőjünk és helytálljunk egy párkapcsolatban. Ahhoz pedig ugye, hogy mindezt belássuk, sokszor tényleg csak egy zombiapokalipszis szükségeltetik.
Wright debütálása rendhagyó, pazar és rendkívül szórakoztató műfaji fröccs - üdítő, újszerű, egy tehetséges és filmek iránti szeretetét megfelelő módon kommunikáló direktort sejtet maga mögött. De meg kellett várnunk a következő dolgozatot ahhoz, hogy bizton tudjuk: tálentuma nem futott ki egyetlen filmben.
Értékelés: Ezt látnod kell
Vaskabátok (2007)
A Shaun of the Dead után meglehet, hogy a rendezőtől sokan ismét azt várták, hogy a horrorkomédia vértől sikamló, hasfalszaggató territóriumára tér vissza, ezzel szemben leginkább a hasfalszaggatás az, amit megtartott - na meg, rendben, a vért sem hagyta ki a számításból. Wright becsületes, igazi geek lévén szeretete a mozgókép iránt nem merül ki egyetlenegy műfajban, ezúttal nagyvonalakban az akciófilmek jelentették a fő kiindulási pontot.
Simon Pegg ezúttal Nicolas Angel rendőrfelügyelő bőrébe bújik, karaktere pedig nem is állhatna távolabb annál, mint amit a Shaunban személyesített meg. Angel pedáns, merev, szabályokat már-már ostobaságig betartó figura, egy igazi stréber, aki csakis és kizárólag a munkájának él, amely legyen bármennyire dicséretes, barátnője képtelen volt megmaradni mellette és elviselni azt (kevés mulattatóbb cameo van Cate Blanchetténél ebben a szerepben). És mivel munkájában annyira kiemelkedőnek bizonyul, felettesei szépen át is helyezik őt egy álmos, unalmas kis faluba azzal az indokkal, hogy Londonban csak rossz színben tünteti fel nálánál kevésbé hatékony kollégáit. Angel gyorsan magára haragítja a helyi szerveket kötelességtudó viselkedésével, szigorú munkamoráljával és azzal, hogy nem hajlandó alkoholt fogyasztani még a helyi sörözőben sem. Az egyetlen ember, aki kiáll mellette és tapasztalata miatt felnéz rá, az a fiatal, zöldfülű, amerikai akciófilmeken nevelkedett Danny Butterman (alias Nick Frost). Kettejük kapcsolata a buddy moviek szabályai szerint alakul: némi kezdeti súrlódás árán ugyan, de idővel egymásra találnak, a kezdeti mester-tanítványa viszony szépen átmegy örökbaráti kapcsolatba. Együtt kell tehát felgöngyölíteniük a brutális gyilkosságok ügyét - amelyet hiába is próbálnak a helyi szervek balesetként elkönyvelni.
Wright ezen filmjét is előszeretettel tömködte tele különböző filmes utalásokkal, sőt: amit a Shaunban elkezdett, azt itt csúcsra járatja. Zseniális érzékkel hozza egy platformra a kisvárosias, brit bűnügyi vonalat, a havermozit, valamint a Bay- és Tony Scott-képviselte maszkulin, macsó, rapid vágásokkal felkockázott akciófilmes stílt úgy, hogy közben például a Bad Boys 2-nek is fontos dramaturgiai szerep jut. És ami talán a legjobb, hogy még a sztori is mer fordulatos lenni és komolyan vehető - érdemes egyébként megfigyelni Wright fixációját trilógiájában a kicsiny falukkal, kisvárosokkal és azok lakóival, eseménytelenségükkel. A Shaunnál itt még markánsabban figyelhető ez meg, ahogyan idézőjelesíti ezt az eseménytelenséget és a békességet csupán látszólagossá teszi, felszínessé varázsolja, mely alatt igen durva ügyek zajlanak (be lehetne dobni Lynch nevét, de azért a kettő mégiscsak más tészta).
A Vaskabátok, akarom mondani Hot Fuzz egy csodálatosan sziporkázó, olykor groteszk, horrorba illő haláljelenetekkel tarkított darab, aminek a nívóját még növeli, hogy a színészek is egytől-egyig remekelnek. Pegg egy másik arcát mutathatta meg, Frost szimpatikus és nagyon szerethető a zöldfülű rendőrtiszt szerepében, Timothy Dalton pedig abszolút viszi a prímet azzal a bajusszal és folyton somolygó arckifejezéssel. Mellettük pedig olyan színészek is tiszteletüket teszik, mint Bill Nighy, Paddy Considine, Olivia Colman (minden megszólalása arany), Cate Blanchett, Peter Jackson és még sokan mások - igazi all-star ensemble-lé varázsolva az eredményt.
Mit lehetne még mondani? Szokták mondani, egy trilógiában a középső darab a legkiforrottabb, sok esetben legjobb. Ami ezután következett, az kicsit alátámasztotta ezt.
Értékelés: Ezt látnod kell
Világvége (2013)
Sok mindent lehet mondani a Világvége című filmre. Az egyik az, hogy vicces. Tényleg az. Itt is bővelkedünk a humoros dialógusokban és jelenetekben. De nem olyan vicces, nem olyan sziporkázó, mint a Shaun, illetve a Hot Fuzz. Akciódús. Energikus, de valahogy mégsem annyira magával ragadó, mint az előző két etap. Fordulatos, ötletes... de talán mégsem annyira, mint a többi... Szóval értitek. Több tekintetben alulmarad ez a zárótétel, ugyanakkor mégsem lehet elintézni ennyivel, egyszerűen képtelenség.
Amiben elkülönül a többitől és amiben másabb, mint az előző két film az az, hogy a Világvégében Wright láthatóan próbált más húrokat is megpendíteni, más témákat pedzegetni. A barátság hasonlóan centrális szerepet játszik, ahogyan a kamaszkorban való megragadás is hangsúlyos, de a hangvétel ezúttal érzékelhetően keserűbb olykor, mondhatni komolyabb. Az öt gyerekkori jóbarát (vagy: az Öt Muskétás) sok évnyi távollét után újra találkozik, hogy visszatérjenek szülővárosukba és befejezzék azt, amit még iskolás éveikben elkezdtek: kocsmatúrájukat, mely során 12 kocsmát látogatnak meg, hogy a végén kikössenek a Világ Vége nevezetű helyen. Képletesen. És - ahogyan a dolgok alakulnak - direkten is. Ha pedig nem volna elég az, hogy a sok évnyi távolság bizony nem kevés súrlódást és konfliktust szül ötük között, még arra is fény derül, hogy Newton Haven kisvárosának túlontúl normális felszíne alatt meglehetősen furcsa dolgok lappangnak: egy idegen faj módosította át tudatukat a lakóknak. Hoppá.
Ha az előző két film egyik legfőbb témája az volt, hogy miként kerekedjünk felül magunkon és mozduljunk ki komfortzónánkból (Shaunnak a lustaságát kellett legyőznie, Angelnek meg kellett tanulnia lazítani és élvezni az életet), akkor a Világvége azt tűzi ki céljául, hogy megmutassa milyen az, ha valaki képtelen elszakadni a fiatalságától és elfogadni, hogy a világ megváltozott, az évekkel pedig neki is meg kellett volna. A Simon Pegg által alakított főszereplőnek (oké, egyik főszereplő, de ő az események egyik legfőbb katalizátora), Gary Kingnek konkrétan az alkoholizmussal kell megküzdenie, amitől máris más a leányzó fekvése.
Érettebb, tematikájában valamelyest ambiciózusabb vállalkozás lett emiatt a Világvége, amely ismét remek színészeket vonultat fel: a két visszatérő aktor mellett Eddie Marsan, Paddy Considine és Martin Freeman a fő sereghajtók. Wright elhatározása, hogy az alkoholizmusról, a nosztalgiáról és annak káros hatásáról lamentáljon kicsit, ad egy igen üdvös kesernyés ízt az egészhez, ami azonban mégsem teljesen fér össze a vicceskedő hangvétellel, mert ugye ha már Cornetto, legyen az édes. Olybá tűnik, mintha a humorbonbonok megfogyatkoztak volna, vagy nem tudta biztos kézzel összetartani a témát és a formát a rendező. Köszönhető ez részben Simon Pegg egyik legjobb alakításának, a kissé antipatikus, seggfej, öntömjénező King szerepében, aki humorizál ahogy tud, de nem lehet nem meglátni a mögötte meghúzódó drámát és szánalomkeltő vonalat. Ez egyrészről tényleg örvendetes, másrészről valahogy így mégis elvesz a komédiából - holott érezni a rendezésen, hogy sokszor nagyon a rekeszizmokra játszottak.
Az alapműfajul szolgáló sci-fis vonal alapvetően tetszetős, de talán túl ambiciózus saját magának: az emberiség tökéletlenségét pellengérre állító szál talán túl sokat markol és kevesebbet fog, kisebbet pukkan, mint amekkora lángot csapott - bár azért így is szép stílusgyakorlat lett a végeredmény. Ötlet azért így is van, a végkimenetel egészen frappáns (ha az ember ilyen tökéletlen akar lenni, akkor meg is érdemli azt), az akciók kellően szórakoztatóak, a Wrightra jellemző vágásstílus pedig ismét frenetikus. Pluszban pedig, ha megnézzük, tematikusan illeszkedik az előző két darabhoz, a három film így szép ívet mutat. A barátság jó, a barátság fontos, a barátság minden szemét húzás ellenére is barátság marad még akkor is, ha az ember nyakán ott van a világvége.