A kulturális vagy társadalmi különbözőségek mindig egy biztos platformot jelentettek a filmek számára, ez alól pedig az akciófilmek, illetve az ún. buddy movie-k sem kivételek. Ha példának vesszük a 48 óra-filmeket, ott nem csupán egy fekete és fehér társulást láthatunk, de egy rendőr-pandúr kollaborálást is, ami méginkább hozzáadott a dinamikához. De ott van még Az utolsó cserkész (Bruce Willis és Damon Wayans), a Halálos fegyver (Mel Gibson és Danny Glover), vagy éppen a Vörös zsaru (Arnold Schwarzenegger és James Belushi).
Ezek közül Az utolsó cserkész és a Halálos fegyver némiképp kivételt képeznek, mert azokban a filmekben kevésebb helyeztek hangsúlyt ezekre a különbségekre, inkább a bőrszíntől függetlenül merőben eltérő karakterisztikák, habitusbeli különbségek voltak porondon. Az 1998-as Csúcsformában viszont kifejezetten az etnikumra hegyezi ki a dinamikát - sztereotipizált hangvételt megcélozva.
Brett Ratner filmrendező, aki az elmúlt években látványosan eltűnt a filmkészítői porondról (köszönhetően a híresen seggfej és szexista viselkedésének) sose a túlontúl szofisztikált, nívós és eredeti filmjeiről volt híres, viszont egy bizonyosfajta minőséget általában képes volt szállítani. Ezek persze általában valahol megakadtak a "középszerű" és a "jó" kategóriák között, de elnézve a Csúcsformában-filmeket, néha ez a minőség is kifejezetten üdítő tud lenni. Ebben a filmben egy kínai és egy fekete rendőr első blikkre képtelen társulását dramatizálja (amely egy emberrablás ügyében történik meg), ami aztán mindenféle vicces szituációt/konfrontációt eredményez. Nem elég, hogy a két rendőr más-más közegből származik, egyikük képviseli a karót nyelt, komoly férfit, míg a másik a gyermeteg lelkű, infantilis nőcsábászt - kettősük így papíron igen sok verbális csetepaténak ad platformot.
Kezdetben a fekete karakter, Carter szerepére olyan színészeket kerestek meg, mint Eddie Murphy, Wesley Snipes, illetve Martin Lawrence és Chris Rock, de egyikük se vállalta (Murphy A szentfazék című projekt, míg Snipes a Penge mellett tette le inkább a voksát), így került a választás Chris Tuckerre, aki ez előtt Az ötödik elem című Luc Besson-scifiben bohóckodott Bruce Willis mellett, mint nagyszájú primadonna. Ratner viszont kifejezetten szerette volna megnyerni a projektnek azt a Jackie Chan-t, aki az 1996-os Balhé Bronxban című filmjével már megismertette magát a nyugati közönséggel - mégpedig egyik legfőbb kikötése az volt, hogy amerikai sztárpartnerével egyenrangú szerepet kapjon. Nos, mindkettő megtörtént.
A Csúcsformában-trilógia három filmen át konzekvensen biztosít egy bizonyos minőséget a nézői számára, különösebb kilengések és cselekménybeli kockázatok nélkül. Mind a három filmnek egyik fő alappillére a humor, valamint az a vállalása, hogy a nyugati közönséget kicsit közelebb hozza a hongkongi harcművészeti akciófilmek világához - ha máshogy nem, legalább a koreográfiát illetően, amiben ugye Chan jelenlétének elég sok szerepe van. A történet egyikben sem nevezhető számottevőnek, egyszerű narratívájú és dramaturgiájú filmek ezek: hol egy kislány elrablása a kiindulópont, hol egy konzulátusi robbantás, hol pedig egy régi barát meggyilkolása indítja be az események láncolatát. Visszatérő sztorielemek közé tartoznak a régi barátok és "testvérek" ellenséggé avanzsálása, valamint a triád, mint mindenekfelett álló "intézmény" hathatós jelenléte.
Ezek a filmek önmagukban nem feltétlen nevezhetők a műfaj legjobbjainak, cselekményszervezésük generikus mivolta leginkább tucattá alacsonyítaná az eredményt, ha éppen nem lenne maga a kivitelezés kellően rutinos. Ratner szerencsére hagyta, hadd dolgozzanak a profik és eleget téve a nézői elvárásoknak, a harcművészeti elemek, Jackie Chan (mint akciófilmes überszupersztár) lenyűgöző mozgáskultúrája aktívan jelen van. A mutatványok ugyan nem mindig olyan hajmeresztőek, mint - teszem azt - a Rendőrsztori-filmekben volt, viszont így is tele vannak szellemességgel, ötlettel és dinamikával. Chan hozta magával a védjegyévé vált gyorsaságot és humort, míg partnere, Tucker sem tétlenkedik, két bohóckodás mellett ő is aktívan leteríti a gonosztevőket. Minden filmre jutott legalább egy-két emlékezetesebb akciószcéna: az elsőben a finálé csörtéje, a másodikban a bambuszágakkal való hajlongás és azokon való üldözés, míg a harmadikban az Eiffel-torony tetején vívott végső küzdelem az, ami igazán megmarad bennem. Ezek a jelenetek biztosítják azt, hogy ha a film többi eleme klisés is ugyan, olyan mozikról beszélünk, amelyek azt, hogy akció-komédia, komolyan veszik és igyekeznek a nézőnek biztosítani néhány izgalmas, látványos és ügyesen koreografált jelenetet. A tétek ugyan sosem érnek el olyan szintet, hogy ténylegesen izgulni kezdjünk a főszereplőkért, de nem is számít: nézni őket, amint elfenekelik a rosszfiúkat, kellően üdítő látvány. Legyen szó akár egy hotelszobás bunyóról, melyben Lee-nek épp egy pengelegyezőjű hölggyel gyűlik meg a baja, vagy egy masszázsszalonban helyet kapó haddelhaddról, melyben a két főszereplőt több tucat gengszter igyekszik helybenhagyni.
Ami a humort illeti, az leginkább kimerül a sztereotípiák felsorolásában és Carter folyamatos, szűnni nem akaró kanosságában. Előbbit illetően első találkozásukkor például a férfi feltételezi, hogy Lee nem beszél angolul, ezért üvöltve artikulálva beszél hozzá (csak hogy pár perccel és egy röpke üldözéssel később kiderüljön, hogy persze hogy tud angolul). Több tucatnyi másik jelenetben Carter igyekszik minden áron megfektetni minden nőt, de attól sem nagyon riad vissza, hogy azt híreszteli, egy női kollégájával is szexelt (ez poénként necces, de Chris Tuckernek van annyira szimpatikusan infantilis kisugárzása, hogy éppen meg lehet bocsátani). A legtöbb poén bárgyú, de megmosolyogtató, sokkal inkább rájátszik a klasszikus sztereotípiákra és azokra építkezik, semmint ténylegesen, a való életre és a valós különbözőségekre reflektálna. Carter szexéhsége azonban a harmadik filmre már érezhetően kifárad (mint humorforrás), inkább ténylegesen az infantilizmus felé billentve a mérleg nyelvét, mint az ártalmatlanul szórakoztató amerikai humor felé.
Arról nem is beszélve, hogy a film egy olyan terméknek pozícionálja magát, amely a nőt leginkább, mint a vágy tárgyaként tételezi fel (kivéve ha kislány, akkor szimplán csak meg kell menteni) és csak azt követően képes felfedezni egyéb tulajdonságait (vagy utána sem, mert feleslegesnek tartja). Jól mutatja ezt az a jelenet a második részben, amelyben Lee és Carter előtt többszörösen is felfedi magát egy beépített ügynök és a jelenet egy pontján diszkréten meglazítja köntösét, hogy fekete melltartója tökéletesen látszódjék. Humornak humor, hiszen rájátszik Carter szexéhségére, de közben valahogy zsibbasztóan leegyszerűsítő és olcsó is (a harmadik részben pedig a vágy tárgyáról kiderül, hogy kopasz a paróka alatt és rögtön záporoznak a transzfób viccek).
De ugyanebbe a kategóriába tartozik a harmadik részben Roman Polanski, mint francia rendőr felbukkanása is, akinek apró szerepe van (azt gondolnád, egy apró szerepbe egy olyan kaliberű rendezőt, mint Polanski, méltón helyezed el a filmedben), ez a szerep pedig abból áll, hogy hőseink napját megnehezíti azzal, hogy minden ok nélkül matat egyet a seggükben. Megint, a humor szándéka átjön, jót nevetünk azon, hogy a két főszereplővel mit műveltek, de ha összekötjük azzal, hogy mindezt a szerepet Polanskinak adták, van egy furcsán kellemetlen pikantériája a dolognak. Nevezhetjük bizonyos szempontból önreflektív humornak is, de ha már reflexió, akkor a taxisofőr jeleneteit is idevehetjük, aki egy röpke autósüldözést követően gyorsan rákap az amerikai életérzésre és miután elhordja a jenkiket mindennek, a végén ő is szeretne minden ok nélkül gyilkolászni.
Helyenkénti bugyuta humorával együtt is azonban ez a három film élvezetes műfaji ujjgyakorlatnak számít. Mondhatjuk azt is és talán nem sértődik meg rajta, hogy tipikus amerikai, széles közönséget megcélzó akciófilm. Nem nagyon akarja, hogy komolyan vegyük, nem is nagyon lehet, de másfél órára kényelmesen lekötik az embert (egészen elképesztő, hogy csak másfél óra lett mindegyik, az ember könnyedén elszokik ettől a mai filmeket elnézve). Picit hiányolom a mai kínálatból az ilyen jellegű kellemes blődliket, amikben még minden kényelmes megoldásuk ellenére még fektettek némi energiát (az akciójelenetekbe) és a két főszereplő közti kémia van annyira markáns, van annyira élvezetes, hogy viszi a filmeket a hátán. Persze, kiglancolva így sincsenek, legfőbb karakterisztikájuk csak felszínességből fakad (hiába tudjuk meg, hogy Carter apja és Lee apja is rendőr volt és miattuk lettek azok, ezek sokat nem tesznek hozzá a nagy egészhez), de a filmek célkitűzéseit figyelembe véve emiatt nehéz haragudni. Van, hogy elég, ha két vicces figura ropja Edwin Starr War című dalára és elsétálnak a párizsi éjszakába, miután elintézték a rosszfiúkat.
Az idő tehát nem bánt olyan kíméletlenül a most 25 éves első filmmel, élvezeti faktora helyén van, kellően vicces és mulattató még most is, ahogyan a folytatások is igyekeztek szállítani ezt a fajta mókázós hangnemet. Tény azonban, hogy a poénok szellemisége most már új filmként nehezebben működne, így azt a régóta rebesgetett negyedik részt nem feltétlen kellene erőltetni. Vagy legalábbis: nehezen venné be a gyomrom, ha Carter ugyanolyan kanos kiskamasz módjára göngyölítené fel az ügyeket. Elvégre még magának Bondnak is sikerült ilyen téren felnőnie.