3 in 1: Mad Max-trilógia

Most, hogy érkezik a mozikba az új epizód, amitől a kritikusok világszerte letették a hajukat, időszerű feleleveníteni a stílusteremtő posztapokaliptikus trilógia minden epizódját, amelyek sztárt csináltak Mel Gibsonból. George Miller hármasa (most már négyese) ugyanis nem egy leányálom, ahogy az elkészültük sem volt az. https://www.youtube.com/watch?v=76jy3zJ9_PE Mad Max (1979) A film, amely nem csak karriereket indított el, hanem kihatással is volt másokéra sok szempontból tipikus első film, abból a szempontból legalábbis, ami az anyagiakat és az ebből fakadó kreativitást illeti. George Miller mindössze 350 000 ausztrál dollárból forgatta le a Mad Max-et, amiben benne volt fiatalsága korlátok nélküli, benzingőzös autó és sebességőrülete: barátai jó része a húszas éveire vagy túl volt az első komolyabb balesetén, vagy bele is halt. Talán ez is ösztönözhette arra, hogy orvos legyen, azonban egy film ötlete nem hagyta nyugodni, amire a sürgősségi osztályon kereste meg a hozzávalót és baráti kölcsönökből egészített ki. Erre végül még rá ment Miller kocsija is, amit a nyitó autósüldözésben használtak fel (az a kék kisbusz, amit ripityára törtek), és a rendőrkocsikat is pár leselejtezett rendőrautó "alakította", amelyekre a szűkös költségvetés miatt nagyon is vigyáztak, hiszen többször is felhasználták őket, csak átfestve. Volt amikor a festék még meg se száradt, amikor a következő jelenetet felvették. Azonban a film erejéhez hozzájárultak Miller orvosi tapasztalatai, amit a korabeli sajtó rendkívül élethűnek talált, és még mai szemmel nézve is hatásosak, akárcsak az említett hajszák.

Azonban a Mad Max legnagyobb erénye kétségtelenül a főszereplője volt. Ugyanis - az itt még kevésbé jelenlévő posztapokaliptikus környezet ellenére - Miller filmje egy igazi neo-western, csak itt lovak helyett lóerővel, lovas banditák helyett pedig motoros banditákkal. Ehhez mérten hőse is egy hallgatag, célt tévesztett, magányos harcos, akit csak sajátos erkölcsi értékrendje tart életben... pontosabban azt láthatjuk az első részben, hogyan jut el odáig, hogy  mindössze ennyi marad belőle, miután mindenét elveszíti. A film legfőbb hibája viszont pont ennek az átalakulásnak a ritmustalanságának a számlájára írható. A Max-et ért tragédia túl későn következik be, és csupán az utolsó negyed órában szolgáltat igazságot. Ez persze az alacsony költségvetés és a kényszermegoldások számlájára is írható, hiszen Miller szerint az autósüldözések 20%-át így sem sikerült felvenni, viszont a film másik főszereplőjén, az Interceptoron legalább nem spóroltak és a Ford Falcon XB sedan mind a mai napig az egyik legcoolabb filmes jármű. Ugyanakkor a tragédiát megelőző feszültség, az elkerülhetetlen vég előszele valósággal átragad az emberre, ami csak még jobban segíti a nézőt Max bosszúhadjáratának az átérzésében.

Ehhez persze kellett a tejfölösszájú Mel Gibson visszafogott, mégis erőteljes alakítása. Egy egyre embertelenebb világban igyekszik megőrizni azt, amit még a munkája nem vett el tőle, azonban a sors más utat szán neki, Gibson - aki eredetileg a Jim Goose-t alakító Steve Bisley-t kísérte el a meghallgatásra - pedig hibátlanul hozza a boldogságra vágyó, majd azt elveszítő hőst. Azonban míg a jó oldalon jobbára ismeretlen fiatalok szerepeltek, az ellen oldalt tapasztalt színházi aktorok erősítették. Közülük kiemelendő a motorosok fejét, Toecuttert alakító Hugh Keays-Byrne (aki rendkívüli módon, 36 évvel az első rész után a most mozikba kerülő új epizód fő antagonistáját, Immortan Joe-t is játssza), aki minden teatralitása, esetleges túljátszása ellenére félelmetes pszichopata. Benne összpontosul az ember civilizáltságból kifordult barbarizmusa, ami az egész film alapkoncepcióját is adja. Azonban míg Toecutter szemmel láthatóan élvezi az embertelenséget és ez élteti igazán, addig Max ettől szenved, és éppen ezek a figurák jelzik, hogy a világ menthetetlenül az apokalipszis felé hajt, ahogy a film - minden hibája és kiforratlansága ellenére a halhatatlanságba. https://www.youtube.com/watch?v=UlwtiOyaoo0 Mad Max 2 - Az országúti harcos (1981) Az első rész a csekély költségvetésre nem kis megtérülést hozott: a 350 000 dollár világszerte 100 milliót hozott és ezt a rekordot húsz évig tartotta, mígnem az Ideglelés be nem előzte, mint a legtöbb bevételt hozó kisköltségvetésű mozi. Azonban a Mad Max hatása a filmművészetre nemcsak akkor, hanem ma is jól tetten érhető: James Cameron szerint a film a Terminátor készítése alatt végig hatást gyakorolt rá, Denzel Washington az Éli könyve főszereplőjét is Maxről mintázta, és a film zárójelenete kétségtelenül megihlette James Want az első Fűrész készítése közben. Mivel Hollywoodra már akkor is az ipar jelző illett elsősorban, ezért evidens volt a folytatás, ami már lényegesen nagyobb büdzsével és látványvilággal rendelkezett. Igaz utóbbi a kosztümök tekintetében a szereplők mintha egy pornófilmből szöktek volna, azonban ezek a bőrrel és szegecsekkel (már ha egyáltalán) díszített cuccok jól rímeltek a film alapkoncepciójára, amely ott veszi fel a fonalat, ahol az előző abbahagyta.

A kietlen pusztaságokon élet-halál harc folyik a benzinért, ember embernek farkasa és az előző rész végén Max, az igazság egykori képviselője bosszúálló árnyékává vált önmagának, ahonnan nem tud - vagy inkább nem akar - visszajönni. Mégis látni rajta, hogy akármennyire is ellenkezik ez ellen, embersége egy maradéka még mindig ott van benne, amit sokkalta inkább azért véd, hogy másoknak ne árthasson még egyszer a közelségével. Pont ezért a film inkább Max megváltásáról szól, hogy van-e onnan visszaút, ahová az első rész vezetett, és ahonnan a visszatérést a káoszba fulladt világ sem könnyít meg. Ezt pedig Gibson játéka tökéletesen adja vissza szűk eszköztárával, minek után össz-vissz 16 sornyi szövege van az egész filmben, ami nem csoda, hogy a színész kedvence a sorozatban.

A megnövekedett büdzsének hála most nem voltak financiális gondok, és trükközések a járművek körül. Ezúttal már 80 verda állt a készítők rendelkezésére és hatalmas statisztéria. Vagyis ebből a szempontból Az országúti harcos tipikus folytatás: nagyobb, látványosabb, elborultabb és - ami viszont nagyon ritka - jobb is elődjénél. Az akciók, az üldözések (főleg a finálé) még ma is rendkívül izgalmas és feszült, és elkeni a száját az egyre inkább CGI orientált Halálos iramban-szériának. Az extravagáns küllem ellenére pedig a gonoszoknak vannak motivációik, megkockáztatom karaktereik is, habár utóbbira a punk frizurák és a szado-mazo ruhatár jelentősen rásegít. Mindezzel együtt a film olykor humorral emlékezteti a nézőt a világ abszurditására, ami hol egy szerencsétlen sidekick, hol egy kutya, hol pedig egy barbár kölyök képében jelenik meg, ami az első rész fajsúlyosságával ellentétben lényegesen befogadhatóbbá teszi, amivel bérelt helye van a legjobb folytatások között. https://www.youtube.com/watch?v=9JKZKjFjHDM Mad Max 3 - Az igazság csarnokán innen és túl (1985) Már annak idején is divat volt a folytatásokat trilógiává bővíteni, azonban sok szempontból mindenki jobban járt volna, ha a harmadik rész el se készül. Az országúti harcos sikere után már a Warner is beszállt a terjesztésbe, ami nem csak a hármas legelborultabb, hanem ezzel együtt legrosszabb epizódját is eredményezte. Tegyük gyorsan hozzá, hogy ez nem kizárólag Milleren múlott. A harmadik rész előkészületei alatt, az előző két részben aktívan, producerként  résztvevő egykori iskolatársa és jóbarátja, Byron Kennedy halálos helikopter balesetet szenvedett, miközben helyszíneket keresett a filmhez. Értelemszerűen Millernek elment a kedve az egésztől és csak az akciójelenetek megrendezésében vett aktívan részt, a többiért egy bizonyos George Ogilive felelt, akiért nem hiába nem kapta szárnyra nevét a hírnév.

Ezért hiába az eddiginél is nagyobb költségvetés, a nagyobb nevek (a korábbi két rész zeneszerzőjét, Brian May-t a lényegesen elismertebbnek számító Maurice Jarre-ra cserélték) a korábbi benzingőzzel, vérrel és mocsokkal átitatott posztapokaliptikus atmoszféra átment egy beteges, célközönségét nehezen találó, zagyva, ifjúsági fantasybe. Pedig a Cserevárosban játszódó jelenetek még úgy-ahogy rendben volnának a hatalmi harcokkal, azonban a gyerekek behozásával egy menthetetlen törést hoz a cselekményben. Ráadásul akármennyire is betegesen torz, mégis magával ragadó továbbra is az atmoszféra, a járműveknek csak az utolsó negyed órában jut szerep egy inkább gyermeteg, semmint izgalmas üldözésben.

Gibson persze továbbra is jó, de Max korábbi tragédiája, emberségének a keresése a legkevésbé sem érződik, mivel a forgatókönyv erre a legkisebb teret sem hagyja. A rocknagyi Tina Turner, mint Nénike pedig ezek alapján jobb is, hogy az énekesi karrierre fektetett hangsúlyt (habár a film hozzáfűződő betétdala ettől függetlenül mind a mai napig klasszikus), igaz, ripacskodásával - ami nem áll messze a sorozat antagonistáitól - még így is a kisebbik rossz, mint a második félidőre értelmetlen Macguffinná silányított törpe, vagy a teljesen feleslegesen és a karakterisztika szempontjából minden következmények nélkül visszahozott Jedediah. Viszont nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a film minőségére nem csak Miller gyásza és érdektelensége nyomta rá a bélyeget, hanem a hollywoodi stúdiókényszer is, ami ennek ellenére is elég volt ahhoz, hogy a rendező sikeresen katapultáljon az álomgyárba, ahol az elmúlt évtizedeket inkább aranyos családi filmekkel (Babe, Táncoló talpak 1-2) töltötte. Most azonban 30 évvel később visszatért abba a groteszk, embertelen, benzingőzös világba, ahonnan annak idején a karrierje is elindult és az előrejelzések szerint, a több évtizedes kitérő után még mindig jó úton halad.