Miután a Sikoly bemutatásra került 1996-ban, annak sikerének köszönhetően a slasher műfaja kapott egy hatalmas vérfrissítést. Újra trendi lett az, hogy tinédzserek (illetve, tinédzsernek magukat eladó színészeket) nézzünk, amint sülsüketítő sikollyal meneküljenek a gyilkos, vagy gyilkosok elől. A film önironikus, önreflektív attitűdjét persze már nem tudták replikálni, de a kaszabolás még néhány alkotáson át sikerrel ment.
Ennek a hullámnak az egyik kultikus (ám szakmailag kevésbé elismert) éllovasa a Tudom, mit tettél tavaly nyáron, valamint annak folytatása, amely immáron a 25. évfordulóját ünnepli, ennek kapcsán vettük elő a trilógiát.
Tudom, mit tettél tavaly nyáron (1997)
Kevin Williamson lényegében a részben saját maga sikerének hullámait lovagolta meg a Tudom, mit tettél tavaly nyáron című filmmel. A Louis Duncan regényét csak nagyvonalakban adaptáló horror egy évvel a Sikoly után került bemutatásra: feltörekvő, fiatal színészekkel és színésznőkkel a főszerepben, akik potenciálisan a jövő sikolykirályai-, királynőivé válhatnak. Ám míg a Sikoly másodpercenként kacsintgatott a nézőjére és reflektált mindarra, ami a műfaj sajátossága, addig a Tudom, mit tettél... egy jóval tradicionálisabb hangnemet ütött meg. Némileg itt is jelen van egyfajta önreflexió, de ez inkább csak elvétve fedezhető fel a dialógusokban, semmint hogy erre épüljön a cselekmény (Jennifer Love Hewitt karaktere szépen levezeti, hogy a kampós gyilkosokról szóló mesék csak és kizárólag mesék, amelyek a tiniket próbálják elkedvteleníteni a szextől). A sztori szerint egy négyfős társaság egy átmulatott éjszakát követően elgázol egy férfit. Ahelyett azonban, hogy a rendőrséget értesítenék, arra jutnak, hogy okosabb, ha a holttestet eltüntetik és titkukat a sírig megtartják maguknak. Egy évvel később azonban egy titokzatos valaki emlékezteti őket: tudja nagyon jól, hogy tavaly nyáron, július negyedikén mit tettek.
A Jim Gillespie által rendezett film alapjaiban a bűntudattal, a múltban elkövetett hibákkal foglalkozik és azzal, hogy ezek - bármennyire is próbálkozunk - előbb-utóbb utolérnek bennünket. Olyan kiindulópont ez, amivel könnyű azonosulni (még ha a film által felvázolt példa nyilvánvalóan szélsőségesnek is nevezhető), és amit egész korrekten, érthetően és élhetően volt képes belecsatornázni a kész filmbe. Abba a kész filmbe, ami egyébként végső soron nem feltétlen tűzte ki célul azt, hogy nagyokat moralizáljon, ez inkább egy mutatós katalizátora volt a cselekménynek. Az ekkor még elsőfilmes Gillespie viszont biztos kézzel, nem elkapkodva, de feszes tempóban meséli el a történetét: kihangsúlyozva a főszereplők kétségbeesését, a szituáció rejtélyességét és adva az antagonistának egy olyan aurát, ami kellően lúdbőröztető (ebből is látszik, sokszor az egyszerűség egyben nagyszerűség - hiszen "csak" egy fickóról van szó, aki esőkabátban, sapkában van, egyik keze helyén kampóval).
A sztori ugyan a végefelé megbicsaklik és akad egy-két döcögősebb fordulat a narratívában, de ettől még rendkívül élvezetes, mert a súlypontok kellőképpen a karaktereken vannak, a rendező pedig a zsánertől jól megszokott jeleneteket is ügyesen kezeli. A színészek fenekén ott van a tojáshéj, de valahogy ettől is csak vonzóbbnak hatnak a szerepükben. Jennifer Love Hewitt, mint lábujjkörméig becsületességre és lelkiismeretességre hajló Julie-ként szerethető és szimpatikus, Ryan Phillipe sose volt ilyen utálatos és antipatikus (de jól áll neki), Freddie Prinze Jr. jóképű és decens (Dawson, mínusz a filmek iránti szeretete), de a legjobb mind közül Sarah Michelle Gellar. Az ő karaktere járja be a legnagyobb ívet. Ő a helyi szépségkirálynőből lett egyszerű bolti eladó, aki az utálatos fruskából eljut addig, hogy a nézői szimpátiát kivívja magának. Gellar a legjobb színészileg közülük, ez egyértelmű, még ha a nagyobb drámai pillanatok nem is neki jutnak, hanem inkább partnerének, Hewittnak.
Érdekesség, hogy a kész filmet az alapul szolgáló regény írója, Duncan nem szívlelte túlságosan, fájlalva, hogy az alapanyag szellemiségét kevéssé tartotta meg a produktum. A közönség mindenesetre keblére ölelte, a kellő bevétel meglett és dacára annak, hogy a kritikusok nem fogadták egyöntetű lelkesedéssel a filmet, a folytatás borítékolható volt.
Még mindig tudom, mit tettél tavaly nyáron (1998)
Egy év telt el azóta, hogy Julie és Ray épségben megúszták a kampós gyilkos támadásait. A holttest azonban nem került elő, így Julie képtelen olyan életet élni, amiben teljesen ki tud teljesedni, rémálmai mindennapossá válnak. Klasszikus felállás: feldolgozni a traumát, együttélni azzal, hogy aztán a történelem megismételje saját magát. Miután Julie barátnője (Brandy Norwood) nyer egy négyfős utazást a Bahamákra, kapva kap az alkalmon és megengedi magának azt, amit már régóta nem, mégpedig hogy kikapcsolódik. Mindeközben Ray-t támadás éri, bizonyosságot nyerve az a teória, hogy Ben Willis szabadon mászkál és újra támadásra készül.
A Danny Cannon által rendezett és Trey Callaway által írt Még mindig tudom mit tettél tavaly nyáron-ról könnyen elmondhatjuk, hogy ugyanaz, mint az első rész, csak felmelegítve. Azzal a különbséggel, hogy ezúttal a kisvárosi közegből az esős, monszun-áztatta Bahamákra kerülünk, ami természetesen már alapjáraton ad egy bizonyos atmoszférát, hangulatot az egésznek, ami megkülönböztetőnek hat. Tartalmában azonban nagy eltérés tényleg nincs: ugyanúgy a múltbéli trauma feldolgozása a cél, a gyilkos ugyanúgy kampóvégre tűzi áldozatait, a sikolyok ugyanolyan hangosak, a karakterek közül viszont több olyan van, aki irritálóbb. Kapunk például egy rasztahajú Jack Blacket, aki folyton füvet szív, kapunk egy teljesen felesleges kitérőt a woodoo irányába, egy rendkívül egysíkú fekete mellékkaraktert (akit leginkább csak kanossága mentén lehet definiálni), egy szórakoztató Jeffrey Combs cameót és egy még vonzóbb, még inkább szexualizált Jennifer Love Hewitt-ot.
Alapvetően mégis úgy éreztem, hogy minden sutasága ellenére, minden kamuijesztése és közhelye dacára a film a maga módján komfortosan szórakoztató. A finálé fordulatát nehéz komolyan venni, kínos párbeszédből több van, mint az első részben és több olyan ijesztgetés van, amely egy korábbi ijesztgetésnek az újramelegítése (a "látunk egy holttestet, majd a következő percben már nincsen ott" szituációt mindkét filmben előszeretettel sütik el). Ami az újramelegítést illeti, még az első rész ikonikussá vált utcán kiabálását is újra elővették, remélve, hogy ismét hatásos lesz. De mindezek mellett hazudnék, ha azt mondanám, nem szórakoztam. És hazudnék, ha azt mondanám, picit nem sírom vissza ezeket az egyszerű, picit kínos, véres, hangulatos és alapvetően ártalmatlanul mulattató tinislashereket, mint az utóbb ismertetett két film.
Örökké tudom, mit tettél tavaly nyáron (2006)
Bevallom őszintén, a folytatás egészen mostanáig számomra vakfoltnak minősült. Nem tudtam róla, amikor pedig tudomásomra jutott a létezése, akkor teljes meglepetésként ért az, hogy már 2006 óta létezik és nézhető. Hogy mi szükség volt erre a filmre, azt nehéz megfejteni és kételkedem abban, hogy az alkotók is meg tudják ezt magyarázni (habár tény, hogy egy úgynevezett direct-to-dvd, azaz direkt otthoni megnézésre szánt filmről beszélünk, ez esetben a minőség nem minden esetben kérhető számon jogosan). Gillespie és Cannon után Sylvaine White (Vesztesek) vette át a stafétát és készített egy folytatást, ami igazából nem is folytatás, csak egy, az alapszituációt nagyvonalakban megismétlő reboot. Habár egy ponton kiderül, ugyanebben az idővonalban történtek az első két rész eseményei is, ez pedig több olyan kérdést is felvet, amire kár várni logikus választ.
Az alapszituáció egyébként a következő: egy csapat tinédzser egy össznépi eseményen megvicceli a lakosságot azzal, hogy egyikük beöltözik a kampós gyilkosnak, egy másikuk pedig egy hősies attrakció keretén belül egy háztetőről leugrik gördeszkával. Az ötlet balul sül el, a fiú végül meghal. Igen, ostoba kiindulópont, ami leírva is annak hat, hát még megvalósítva. A fiatalok a szerencsétlen prank ötletét megtartják maguknak, meghagyva a lakosságot abban a hitben, hogy a kampós gyilkos valóban létezik és nem csak helyi legenda. Egy év múlva azonban valaki tudtukra adja, hogy tudja, mit tettek tavaly nyáron.
A buta alapötlet kifogásolható nívójú színészi alakításokkal társul, béna dialógusokkal és egy olyan képi világgal, ami az első tíz percben egy csekély kapacitású rajongói film érzetét keltette bennem. Az még nem lenne probléma önmagában, hogy stilisztikailag igyekszik eltérni az eredeti filmektől, de ha semmi olyat nem csinál, ami értékelhető lenne, az már nagyobb baj. A dráma elsikkad, a karakterek idegesítőek és semmi érdekeset nem csinálnak, a feszültségkeltés nullára redukálódik (egy-két véresebb jelenet akad, azokra néhány pillanat erejéig felcsillant a szemem), a kampós gyilkos ezúttal egy elpusztíthatatlan, természetfeletti lény, a sztorinak semmi értelme nincsen. Nagyjából ezekkel le is lehet írni az egész produktumot. Felesleges, erőfeszítést látszólag nélkülöző fércmunka, amiről nehéz elképzelni, hogy bárki elvárásait tudná teljesíteni.