3 in 1: Vissza a jövőbe-trilógia

|

Górcső alá vettük Robert Zemeckis klasszikus időutazós trilógiáját.

Történetünk főszereplője Marty McFly (Michael J. Fox) egy átlagosnak tűnő tinédzser átlagosnak tűnő problémákkal. Szülei már-már szégyellnivalóan ügyefogyottak, folyton késik a suliból, ambíciói pedig vannak ugyan, csak éppen önbizalma van a béka segge alatt. Kész szerencse, hogy jó barátja egy professzornak, bizonyos Dr. Emmet Brown-nak (Christopher Lloyd), akiről már csupán külleme is sokat árulkodik: zilált fej, tágra nyílt pupilla, kipattanó szemgolyók és a mindehhez hozzájáruló folytonos szórakozottság. Ők ketten különbözőek nem is lehetnének (mind személyiségre, mind kinézetre), valamiért mégis országos cimborák és lelki társak egy olyan világban, ami előszeretettel keveri össze az őrültet a zseniálissal, és melyben a különcség nem feltétlen számít üdvözlendő dolognak. Legalábbis nem akkor, ha abban az iskolában tanulsz, melynek padjait Marty McFly is koptatja. Hiába tiltja mindenki kézzel-lábbal az őrült Dokitól, ő kitart mellette, s ennek köszönheti életének egyik legnagyobb kalandját: azt, hogy lehetősége nyílik visszamenni az időbe, majd onnan vissza a jövőbe. Azaz a jelenbe. Ami a múlt jövője. Hiszen minden csak viszonyítás kérdése.

Hirdetés

Robert Zemeckis rendező pályafutásának nagy hányadában olyan rendezőnek mutatkozott, aki ha nem is tartja elsődlegesnek egy film technikai kvalitásait a történettel ellenben, mindenképpen kiemelt igénnyel és kísérleti vehemenciával ruházza fel történeteit a számítógépes technika nyújtotta eszközökkel és az azok adta lehetőségekkel. Gondoljunk csak a Polar Expressz-re, a Beowulf-ra, vagy a közelmúltban bemutatásra került Kötéltánc című filmre. '85-ben sem volt ez másként. Túl két orbitális anyagi bukáson (I Wanna Hold Your Hand; Tragacsparádé) egy ilyen költséges film végleg leküldhette volna őt a süllyesztőbe, de volt neki két nagy szerencséje. Az egyik, hogy Steven Spielberg producerként bábáskodott mellette és minden bizodalma megvolt benne. A másik pedig, hogy megfelelő matériával olybá tűnik, hogy Zemeckis csodákra képes. Ez a matéria pedig akárhogy is nézzük, nem csupán ínycsiklandó science-fiction elemekkel és humorral hódított, de volt benne kellő mennyiségű tökösség és merészség a cselekményt és a témát illetően. Időutazással ugyanis foglalkoztak ugyan '85 előtt is nem egyszer (csak hogy a legkézenfekvőbb példát nézzük: a Terminator első etapja), de trend csak ezt követően lett belőle. Köszönhető ez annak, hogy Zemeckis és társai látható precizitással felépítették az általuk kreált időutazás fizikalitását és szabályrendszerét, amit az egész trilógiában végigvezetnek konzekvensen anélkül, hogy túlságosan beleharapna saját farkába az a bizonyos kígyó. Nálam okosabb ember egész biztos talál a cselekményben gikszert és logikátlanságot, következetlenséget, de én ezzel jelen írásban nem szeretnék foglalkozni, sokkal inkább a filmek egyéb tulajdonságaira hegyezném ki mondandómat.

A produkció létrejötte nem ment éppen zökkenőmentesen, nem volt mentes kisebb-nagyobb fennakadásoktól: az egyik leglényegesebb maga a főszereplőt illeti, akinek személye eleinte bizony nem Michael J. Fox volt, hanem Eric Stoltz (Ponyvaregény; Angyalok háborúja). Stoltz-cal leforgattak több jelenetet is, ám a vágószobában, úgy 45 percnyi nyers felvételt nézve döbbent rá mind Zemeckis, mind Spielberg, hogy ez így nem fog menni: a színész játékából hiányzott a humor. Az a humor, amit később Fox behozott a filmbe. Itt érdemes megjegyezni, hogy karaktere a film eredeti forgatókönyve szerint nem volt ilyen életvidám, éppen ellenkezőleg: életével olyan mód elégedetlen volt, hogy önnön kezével kívánt véget vetni annak. Furcsa lett volna látni, milyen sorsra jutott volna a film egy ilyen főhőssel - talán most egy olyan kultuszfilm harmincadik évfordulójáról írnánk, amelyet csak egy szűkebb réteg ismer és ismer el. Így azonban a nagyvilág számára felfedezte Hollywood Michael J. Fox örökké fiatalos kisugárzását és szeretnivalóan lúzer attitűdjét (habár itt és most szükségszerűnek tartom megjegyezni: Marty minden vagy, de nyuszi, az nem.), mely szimpatikusan visszafogott humorral társul.

A Vissza a jövőbe-filmek egyik legfőbb vezérfonala a különböző idősíkok eseményeinek megváltoztatása, amelynek következménye mindig kihat az éppen aktuális jelenre, valamint a jövőre. Nem cselekedhetsz úgy soha, hogy annak hatása ne legyen, ez pedig alapvetően elveti az időutazás létjogosultságát - már ha a Brown doki által folyton szajkózott alapvetést idézzük fel, miszerint nem szabad szórakozni az időfonalakkal és még úgyse szabad nagyon belepiszkítani a dolgokba, mert az visszaüthet. Ehhez képest mást se látunk a trilógia alatt mint azt, hogy megállás nélkül belenyúlnak, óhatatlanul is változtatnak dolgokon, hiszen magával az időutazással egyfajta akció-reakciót indítanak el a természet törvényeivel szemben. Zemeckisék pedig ennek mind az előnyét, mind pedig a hátrányát is prezentálják. Még inkább a pozitívabbik oldalával foglalkoznak az első etapban, melyben Marty megy vissza 1955-be, ahol már a puszta jelenlétével veszélyezteti saját létezését: kvázi megakadályozza, hogy szülei a már eljátszott körülmények között megismerkedjenek, így egy svédcsavarral ő kerül apja helyébe, azaz a későbbiekben teljes erővel kell pedáloznia azért, hogy visszaverje fiatalkori édesanyja szexuális közeledéseit és hogy visszaállítsa az idő rendjét azzal, hogy leendő édesapját megismerteti leendő édesanyjával.

Zseniális, ahogy Zemeckis ezt a meredek történetet (mely egészen szubtilis módon az ödipális problémákkal is foglalkozik) bájjal és humorral meséli el, könnyítve mindezzel azt a kényelmetlenséget, amelyet a szituáció szülhet. De működik. Működik még ma is, mert univerzális, a világon mindenki számára érthető a helyzet, amelybe hőseink kerülnek, és amelynek tétje szintén érződik: Zemeckis nem egyfajta deus ex machinaként használja az időgépként funkcionáló DeLoreant, használhatósága limitált, így igencsak fennáll annak a valós veszélye, hogy hősünk abban az idősíkban ragad, ami elképzelhetetlen kalamajkát szülhetne az elkövetkezendőkben. Mindeközben, a sok időutazós blabla mellett a rendező egy a klasszikus tinédzser-románcokba beillő beépített történetet is kreál, melyben a lúzer George McFly-nak kell meghódítania álmai nőjét és felülkerekednie saját pipogyaságán. Mindennek a kulminálódása pedig hol máshol, mint egy iskolai bálon történne meg, amivel egy időben az időgép beüzemelése is történik. A finis pedig hasonlóan az elkövetkezendő két etaphoz, folyamatosan fokozott feszült pillanatok füzére, melynek során hőseink egyik pillanatban nyerni látszanak, majd a rendező szemét módon egy huszárvágással megritkítja esélyeik számát a győzelemre. Csak hogy aztán annál édesebb legyen az a drága happy end. Martyék időutazása az első részben zökkenőmentes kimenetellel zajlott le, hatása pozitív, a néző pedig érzi: a szereplők megdolgoztak azért, hogy oda jussanak, ahová eljutottak, nem csupán odavarázsolták őket az adott, jobb szituációba.

No de...Tekintve, hogy egy módfelett nyereséges alkotásról beszélünk, a folytatás elkerülhetetlen volt. A második résszel Zemeckis saját állítása szerint pályafutásának egyik leginkább avantgárd filmjét tette le az asztalra. Nem kevésbé vicces filmmel van dolgunk és nem kevésbé szórakoztató elődjénél, ám bizonyos fajta koncepciótlanság áthatja azt a kétórás játékidőt, illetve az első részhez képest mégiscsak több sötét képpel szolgál a direktor. Az előző résszel ellentétben a másodikban már a jövőt láthatjuk (2015.10.21.), mely jövő rajzfilmszerűen groteszk és a túlzásig "futurisztikus", teli tömve minden valós alapú, vagy valós alappal nem rendelkező fantazmagóriákkal, képzelt kütyükkel, továbbá megfejelve azzal az örökbecsű igazsággal, miszerint Hollywood mindennél profitorientáltabb és imádja a folytatásokat. Lásd: ebben a jövőképben a Cápának már a 19. része jön. Ha a valóság nem is jutott el idáig, azért kellőképpen találó. A fentebb említett koncepciótlanság talán annak köszönhető, hogy az első rész sikere után az alkotók túlontúl szabad kezet kaptak és az elébük táruló lehetőségek végtelen halmazát látva a bőség zavarától kissé megőrültek. Épp ezért a film cselekménye kicsit szerteszét van. Elmesél egy történetet, majd hirtelen fogja magát és belekezd egy másikba. A kreatív alkotói én működik rendesen, csak épp nincs annyira összeszedve, amennyire az első rész volt. Az egyik pillanatban még a jövőbeli ifjabb McFly jövőjéért aggódunk, míg a másikban már egy alternatív múlt (azaz a film jelene) vet sötét árnyakat hőseink életére.

A trilógia visszatérő agresszora (vagy ahogy az angol mondja: bully), Biff válik a történet minden eddiginél komolyabb veszélyforrásánál. A film ezen cselekményszála jóval erősebb, mint a jövőbeli vonal már csak azért is, mert ismét van igazi tétje a dolgoknak és hajszálon múlik a város jó sorsa. Arról nem is beszélve, hogy beigazolódik az, amit eddig is sejtett a Doki: találmánya legyen bármennyire is csodálatos és üdvözlendő a tudomány számára, ha hülyék kezébe kerül, akkor óriási galibát lehet vele okozni. Érik már az, hogy a masina tűz martalékává váljon. A film már említett sötétebb tónusa kicsit hajaz A Birodalom visszavág-ra, illetve Spielberg Indiana Jones-sorozatának második epizódjára: kísérletezgetőbb, merészebb, a finálé pedig igen komoly változtatásokat eszközöl hőseink életében. Szórakoztató-faktora a második résznek problémái ellenére óriási, köszönhető ez többek között azon jeleneteknek, amik az első rész történéseit mutatják meg másik szemszögből. Mókás truváj. A második után közvetlenül készült harmadik rész érezhetően szívügyét képezi az alkotóknak. A cselekmény 1885-ben játszódik, a helyszín a vadnyugat. Marty a Dokit keresve jut el ide, hogy aztán együtt visszamenjenek a jelenbe (mármint a...érted), csak épp nem számolnak pár dologgal. Az egyik, hogy ez egyáltalán nem lesz egyszerű, mivel a DeLorean-ból elfolyt a benzin, a másik pedig, hogy kedvenc őrült professzorunk bizony szerelembe esik. Ez még hagyján, de a fáma szerint még meg is ölik őt egy párbajban. Zemeckis a vadnyugatot a westernekből nagyon is jól ismert ikonográfiával gazdagítja enyhén ironikus, de ismét bájosan humoros stílusban. A korszakok ütköztetése ismét biztos humorforrásnak bizonyul (a hacuka, melyben Marty megjelenik a porlepte kisvárosban), ahogyan Michael J. Fox és Christopher Lloyd közti kémia is remekül működik (mint mindig).

Habár a film tele van az előző részekből ismert, visszatérő elemekkel, ezek nem válnak unalmassá, sokkal inkább tudatosítják a nézőben azt, hogy végig egy helyszínen járunk (akármelyik időbe utaznak vissza, a helyszín mindig ugyanaz, csak pepitában), a szereplők pedig általában önmaguk leszármazottjai vagy felmenői. Hatványozott hangsúllyal jelentkeznek mindezen elemek melyek egyfajta mini-történelmét nyújtják a trilógia egyik főszereplőjéül szolgáló kisvárosnak. Kezdve az órától ugyebár, amely az első rész óta jelentőséggel bír és hőseink mindig visszatérnek és mindig fontos szerepet játszik. A trilógia zárófejezete romantikus és kalandokkal teli. Fordulatos és izgalmas, megannyi szerethető geggel (Doki és az alkohol) és egy nagyon is kielégítő zárlattal. Mely zárlat ugyan ordít azért, hogy folytatás készüljön hozzá (ahogy az első részé is, bár azt csak poénnak szánták az alkotók és eredetileg nem terveztek sequelt), de talán jobb is, hogy hagyták. Így is szép ívet írnak le a karakterrajzok, ahogyan a néző is szembesül az univerzális tanulsággal: a jövőt nekünk magunknak kell alakítani mégpedig úgy, hogy nekünk a legjobb legyen. Mit számít, ha az univerzumot kicsit megbolygatjuk kisebb-nagyobb változtatásokkal...Sorsunk nem előre elrendeltetett, ha van rá mód, változtassunk. Csak vigyázzunk, nehogy túl nagy marhaságot csináljunk.  

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!