Hirdetés

30 éve mutatták be: Holt költők társasága

|

Carpe diem, avagy az önazonosság szépségei és veszélyei.

Hirdetés

Peter Weir idén harminc éves filmje még ma is sok kérdést felvet. Többek között arról, hogy van-e létjogosultsága egy olyan, úgynevezett normának, rendnek, amelybe mindenféleképpen bele kell passzíroznunk akár saját magunkat, akár a jövő generációját. Vagy, hogy megéri-e lázadni, szembeszegülni a rendszerrel, ha a rendszer van annyira szívós, hogy visszalökje az embert? Harminc év alatt ezek a kérdések korántsem évültek el, sőt, ilyen vagy olyan kontextusba helyezve az aktualitásuk mindig fájóan jelenlévő. Mindig lesznek olyanok, akik úgy érzik, bele vannak kényszerítve egy olyan helyzetbe, olyan szerepkörbe, amelyből képtelenek kitörni és mindig lesznek olyanok, akik inspirálni fognak arra, hogy igenis, találjuk meg a saját hangunkat, a saját utunkat. Legyünk önazonosak.

Hirdetés

Ez utóbbi különösen fontos, kulcsfontosságúnak bizonyul filmünk cselekményében. Az intézményesített normába erőszakolás, mint téma már a rendező egy korai filmjében, a Piknik a Függő sziklánál esetében is felmerült, ám míg ott egy rejtélyes eltűnés volt az igazi centrum, addig itt minden figyelmünket erre a kis közösségre és egy újonnan érkezett tanár személyiségformáló jelenségére összpontosíthatjuk. A Holt költők társasága egy csapatnyi fiúról szól, akik új tanévük kezdetén még abban a hitben élnek, hogy az iskola szürke és amolyan szükséges rossz, hogy aztán a későbbiekben rádöbbenjenek arra, hogy ennek korántsem kell így lennie. Ezt pedig az új tanárnak, Mr. Keatingnek köszönhetik, aki sajátos tanítási módszereivel próbál életet vinni az ódon iskola falai közé (amelynek padját ő maga is éveken át koptatta a maga idejében). Keating ezeket a srácokat megtanítja arra, hogy a saját fejükkel gondolkodjanak, ahogy arra is időt szán, hogy ne matematikai képletekként tekintsenek az általuk befogadott költői művekre, hanem ízlelgessék azokat. Megtanítja őket arra, hogy ne féljenek a saját gondolataiktól és érzelmeiktől, inkább engedjék szabadjára őket. Mr. Keating sikerrel jár ugyan a tanítványaival, de ez csak ideiglenes győzelem, lassan kiderül, hogy lázadni egyáltalán nem olyan egyszerű és fennkölt, mint ahogyan azt az ember első blikkre gondolja.

Weir ugyan egy csapatnyi fiút szerepeltet, akiknek mind megvan a maga személyisége és a mind rendelkezik megoldandó problémával, mégis, leginkább két fiú az, akinek karakterén keresztül leginkább képes érzékeltetni az általa felvetett problematikát. Az egyiket tojáshéjjal a fenekén Ethan Hawke alakítja. A másikat szintén tojáshéjjal Robert Sean Leonard. Az önazonosság mibenlétét a két fiúnál más és más kontextusba ágyazva prezentálja. Az egyik, az új fiút alakító Hawke egy introvertált személyiség, akinek egy órán való megszólalás már-már fizikai fájdalmat okoz (és akivel e sorok írója - ha szabad ennyi személyeskedést megengednem magamnak - leginkább tudott azonosulni). Weir nem mutat belőle sokat, kevés alkalmat ad arra, hogy igazán megnyíljon akár előttünk, akár a többiek előtt, mégis, azt a keveset nagyon szépen alkalmazza arra, hogy a végére kikerekedjen a karakteríve. A háttérben mindig ott van, mosolyog a többiekkel, velük lóg, de - ahogy azt a Leonard által megformált srác is megjegyzi -, aktívan sose vesz részt ezeken a közös üléseken (amelyet Mr. Keating ihletett és amelyen elvonulva egy barlangba verseket olvasnak fel egymásnak). Todd Andersonnak nincsen hangja, vagy legalábbis, ha úgy vesszük, a rendszabályozó család képviseletében jelenlevő társadalom sikeresen elnyomta azt. Állítása szerint jól van ő így és még el is hinnénk, ha nem látnánk kitörni őt a saját kis burkából Keating óráján (kis rásegítéssel), amint rögtönzött poétává válik. Míg a többieknek nincsen ilyen problémájuk, Todd karaktere azon embereket képviseli, akik nem tudják, miként nyilvánuljanak meg és akik valósággal rettegnek a környezetük reakciójától. Ellenben Neillel, akinek nem nehéz a középpontban lenni, és akinek elég egy apró inspiráció ahhoz, hogy elkezdjen saját magának megfelelni és saját elképzeléseinek megfelelően irányítani sorsát. Ehhez azonban karakán, katonás fegyelmet igénylő édesapjának is van néhány keresetlen szava és néhány jól irányzott mondattal eloszlatja fia minden illúzióját. A film utolsó harmadában bekövetkező tragédia azért is hat olyan erővel, mert minden lelkes elszántság fénytörésében történik meg a kiábrándultság.

Feltehetjük a kérdést: milyen film a Holt költők társasága? Ambivalens. Leginkább. Mondhatjuk, hogy inspiráló erővel bír? Mondhatjuk. A játékidő java része önfeledt fürdőzés a szabadgondolkodás és ihletettség napfényében. A fiúk erőre kapnak, felfedezik a költészet szépségét és erőt gyűjtenek a titkos klubjukból ahhoz, hogy személyes sikereikért tegyenek valamit. Egyikük verset szaval mindenki szeme előtt egy lánynak, a másik nevet változtat és kis híján kirúgatja magát. A lázadozás édes örömét ízlelgetve tengetik mindennapjaikat. Élnek, szeretnek, bohóckodnak és igyekeznek habzsolni az életet. A film lüktet, magával ragad, sőt, lelkesedése átragad a nézőre és - magamból indulok ki - legszívesebben fogna egy jegyzetfüzetet és máris irkálná a verseket, vagy szavalná őket egy köztérre kiállva. Mert: egyszer élünk. 

És még milyen film a Holt költők társasága? Lesújtó? Kiábrándító? Meglehet. Weir filmjének kommunikációja kettős célzatú. Méltatja ugyan és piedesztálra emeli Mr. Keating tanítását, élteti a szabadgondolkodást, de a végső fordulattal visszarántja nézőjét a talajra. "Valamikor merésznek kell lenni, valamikor óvatosnak, és az okos ember tudja, mikor melyiknek." - hangzik a film egyik kulcsmondata még azt megelőzőn, hogy bekövetkezett volna a tragikus eset. A Holt költők társasága zsarnokai a szülők és tanárok, akik képtelenek belátni azt, hogy görcsös normateremtésükkel saját maguk írják alá utódaik halálos ítéletét. Neil, aki színészi babérokra szeretett volna törni és ilyetén vágyait édesapja azzal töri le, hogy katonaiskolába íratja, öngyilkosságba menekül. Lázadni fontos, de ilyen áron? - teszi fel hangtalanul a kérdést a rendező. Persze, az utórezgés akár pozitív is lehet: az osztály később egy emberként áll fel a padra az igazgató jelenlétében és búcsúztatja a büszkén, ám szomorúan elmosolyodó tanár urat. Fontos az örökség, és Keating minden gyász ellenére okkal bizakodhat abban, hogy maga mögött hagyott egy olyan csapatot, amely már nem fogja könnyen adni magát. Akiket meglehet, hogy ideig-óráig bénít majd mindaz, ami történt és megtörik a lelkesedésük, de talán, csak talán később képesek lesznek magukévá tenni mindazt a tanítást, amelyet átruházott rájuk. Így bár elkerüli a film annak az illúziónak a megteremtését, hogy egyetlen tanév alatt meg lehet váltani a világot és ki lehet kukázni azt a görcsös szabálykövetési kényszert, amely sok embernek sajátja, minden lesújtottságával együtt is képes egy parányi reménycsírát otthagyni a nézőben. Az "egyszer élünk"-mantrája fájón igaznak hat. 

Az, hogy még harminc év múltán is rezonál az emberekben Peter Weir filmje természetesen nem csak és kizárólag a fentebb írtaknak köszönhető. De annak is, ahogyan mindez tálalva van. John Seales kamerája mindig igyekszik jelen lenni és felvenni a ritmust a fiatalokkal, ugyanakkor igyekszik megőrizni valamit az ártatlanság pillanataiból is - például ahogy a srácok nagy izgalommal a szívükben robognak az éjjeli holdfényben az irodalmi szertartás helyszínéül szolgáló barlangba. Nem elhanyagolható tényező Robin Williams jelenléte sem, aki új arcát mutathatta meg a jóságos, de érzékeny és szeretni való tanár szerepében (három évvel később már A halászkirály legendájában szerepelt). Habár karaktere javarészt kérdőjeles, keveset tudunk meg róla, a színész puszta mimikája, egy-egy félmosolya, arcrezzenése képes élettel megtölteni Keatinget. Élő, lélegző, tragikus figurává alakítva őt, aki ki tudja honnan jött pontosan és hová tart eztán. Tudjuk, hogy van Londonban egy szerelme, és hogy a helyszínül szolgáló iskola falai között tanult régen. Ezt leszámítva titokzatos misszionáriusa ő egy szabadabb gondolkodásnak teret adó életfelfogásnak. Vagy ha úgy tetszik: kapitánya annak. És csak remélni tudom, hogy a későbbiekben nagyobb sikerrel vitte véghez nemes tervét. Carpe diem

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.