Alfred Molina 1953 szeptemberében látta meg a napvilágot Londonban, és a brit színjátszás legszebb hagyományaihoz méltó módon párhuzamosan építette színpadi és filmes karrierjét. Az Oklahoma! című darabban nyújtott alakításáért a legjobb újoncnak járó Laurence Olivier-díjra jelölték, majd a filmes bemutatkozására sem kellett sokat várni, hiszen szerepet kapott az Indiana Jones és az elveszett frigyláda fosztagatói című, ma már klasszikusnak számító alkotásban (Harrison Fordot kíséri és próbálja átverni a film első perceiben).
A következő évtizedekben aztán az angol-amerikai színész példás karakterszínészi pályafutást épített fel, amelyben szerzői remekműveket és emlékezetese blockbustereket egyaránt találunk. Ezekből mutatunk be néhányat a továbbiakban.
Boogie Nights (1997)
Kezdjük rögtön egy viszonylag rövid, ám annál emlékezetesebb mellékszereppel. Paul Thomas Anderson, az amerikai függetlenfilmes szcéna egyik legismertebb alakja szenvedélyesen szereti Kalifornia fülledt, olykor mocskos vidékeit, tablófilmjeiben pedig néha még egy britnek is jut hely - még ha bajszot is kell viselnie hozzá. A Boogie Nights egy fiatal pornósztár (Mark Wahlberg) felemelkedés- és bukástörténetét meséli el. A fiú a nézővel együtt merül el ebben a sok szempontból vonzó, de legalább ugyanennyire tasztító világban, és találkozik az Alfred Molina által játszott Rahad Jacksonnal, az egyik helyi drogdílerrel. Bár egy valóban nagyon rövid mellékszerepről van szó, mindenképp helye van a listán, hiszen a '90-es évek egyik máig sokat idézett kultfimjében - Anderson további munkáihoz hasonlóan - egymásra licitálnak a sztárok. Philip Seymour Hoffman, Julianne Moore, Burt Reynolds, William H. Macy, John. C. Reilly vagy épp Alfred Molina alakítása is üde színfolt. Sőt, utóbbit rendszeresen a film egyik csúcspontjaként említik a kritikusok, a karakter tragikumát pedig csak még inkább aláhúzza, hogy a rendezőt valós életutak inspirálták.
Csokoládé (2000)
Lasse Hallström az ezredforduló környékének egyik népszerű rendezője volt, aki a Kutyasorssal, a Gilbert Grape-pel vagy az Árvák hercegével még az Oscar-jelölésig is eljutott, igaz ugyan, hogy sokan már ekkor is túl szentimentálisnak tartották a műveit. 2000-ben egy - a címében is - édeskés filmmel jelentkezett, amelyben Juliette Binoche és Johnny Depp bonyolódik szerelmi viszonyba. A városkába újonnan érkező, az édességeken keresztül kommunikáló nőt hamar megszeretik a helyiek, azonban az elöljárók szerint mindez erkölcsi romláshoz vezethet. Utóbbi reprezentánsát Alfred Molina alakítja a filmben, aki hol komikus, hol vasmarkú, ám minden tekintetben kiváló.
Frida (2002)
Az életrajzi filmek szinte minden korszakban nagy népszerűségnek örvendtek. Julie Taymor rendező munkájában Salma Hayek játszotta Oscar-jelölést érően Frida Kahlót, a huszadik század egyik legnagyobb hatású festőművészét, aki mint kulturális jelenség is rendkívül érdekes. A mozi a klasszikus életrajzi alkotások sémáinak megfelelően a gyerekkortól és a diákévektől kezdődően mutatja be Frida életét, miközben bizonyos eseményekhez kész műveket is kapcsol. A festőnő a korai tragédiák után találkozik az Alfred Molina által játszott férjével, Diego Riverával, Később kettejük kapcsolata sem lesz problémamentes, ez pedig valódi teret biztosít a színészeknek; Molina pedig él is ezzel, árnyaltan formálja meg a mozi legfontosabb férfi karakterét.
Pókember 2. (2004)
Sam Raimi Pókember-trilógiájának megtekintése ma már kifejezetten nosztalgikus élmény. A 2000-es évek elejének idealizmusa a mozik összes képkockáján átszűrődik, ráadásul ekkoriban még a szuperhősfilmeket sem a franchise-logika mozgatta, a maguk nemében a Tobey Maguire főszereplésével készült alkotások vitán felül valódi kulturális jelentőséggel rendelkeznek. Alfred Molina a trilógia második részének karizmatikus főgonoszát, Doktor Oktopuszt alakította. Raimi alkotásainak egyik legnagyobb pozitívuma, hogy az antagonistáknak is átélhető, remek háttértörténete volt, amivel a színészek is tudtak dolgozni. Molina játékára pedig nem is lehetett panasz: úgy félünk tőle a játékidő jelentős részében, hogy végig értjük a motivációit és tulajdonképpen együtt is érzünk vele. A karakter később a Pókember: Nincs hazaút című filmben is feltűnt.
Egy lányról (2009)
Egy aprócska angol coming-of-age dráma, amelyre minden bizonnyal sokkal kevesebben figyeltek volna fel, ha nem az alakításáért Oscarra is jelölt Carey Mulligan alakította volna a főszerepet (ő tulajdonképpen ezzel a szereppel alapozta meg hollywoodi karrierjét) . A belga Lone Scherfig az egyik legnépszerűbb kortárs angol íróval, Nick Hornbyval dolgozott együtt, a végeredmény pedig minden szempontból emlékezetes lett. Az alapszituáció rendkívül egyszerű: a Mulligan által játszott tinilány, Jenny megismerkedik egy idősebb férfival (Peter Sarsgaard), aki bevezeti egy addig számára ismeretlen világba. És bár kezdetben egy klasszikus csalódástörténetre gondolunk (és végül tulajdonképpen be is igazolódik ez az előfeltevés), az alkotók ennél sokkal mélyebbre mennek. A film során remekül épül a konzervatív család és a luxusélet közötti ellentétet, Alfred Molinának pedig ebben a képletben Mulligan karakterének édesapja jutott, aki morózusságával képviseli a régi világ értékeit.
És nektek mi a kedvenc filmetek Alfred Molinától?