Ha nevét nem is, de arcát egészen biztosan ismeri mindenki, aki kicsit is jártas a nyolcvanas- és korai kilencvenes évek akciófilmjeit illetően. Ott volt Van Damme mellett, ott volt kvázi mellékvágányon Stallone és Schwarzenegger mellett, épp csak neki kevésbé adatott meg az a fajta hírnév, az a fajta mindenki által beazonosítható brand, mint kollégáinak. Mégis, nem véletlenül örültünk annak, amikor 2010-ben újra nagyvásznon szerepelt a "nagyok" mellett.
Lundgren akciófilmekben utazik, ezek között pedig találunk kifejezetten emlékezetes és gyengébb darabot egyaránt, azt viszont általában nem lehet tőle elvitatni, hogy mindig rendkívüli karizmával rendelkezik, amivel picit akkor is feldobja az összképet, ha minden más ellene dolgozik.
Egy mellékszereppel kezdte Roger Moore utolsó Bond-filmjében, a Halálvágtában, majd ugyanebben az évben mutatták be a Rocky negyedik etapját, melyben az ügyeletes gonosz szovjet pofozógépként nehezítette meg hősünk életét. Kicsit Schwarzenegger-i pályakezdés, hiszen mindketten félelmetes antagonistaként jelentek meg először, de ahogyan Arnie, úgy Lundgren is gyorsan kikerült ebből a szerepkörből - még ha sok esetben kvázi antihősként is volt jelen. Karrierje színészként 100 címet számlál az IMDb tanúsága szerint és nyilván nehéz volt ötöt kiválasztani belőle, hiszen megannyi gyöngyszemet tartalmazhat még a filmográfiája, de valahogy csak összehoztam.
Íme az az öt film, amit szerintem érdemes látni Dolph Lundgrennel a fő- vagy épp mellékszerepben:
Vörös Skorpió (1988)
Mintha csak a Rocky IV spin-offját néznénk, azzal a különbséggel, hogy Lundgren itt nem bokszolót alakít, hanem egy Spetsnatz-tagot, a szovjet hadsereg speciális alakulatának egy tagját. Felettesei őt küldik, hogy végezzen egy anti-kommunista vezérrel Afrikában. Nikolai hűségesnek mondható a sajátjaihoz, de máshogy is fogalmazhatunk: ugyanolyan eszköz, fegyver csupán, mint amilyen Ivan Drago volt a Rocky ellen vívott harcban. Nikolainak a felkelés vezérével töltött idő után rá kell döbbennie, hogy mindaz, amiben addig hitt, könnyen megtörni látszik és önálló gondolatai támadnak arról, hogy mit jelent szabadnak lenni. Fehér, szovjet emberként ezt követően megtanul élni a vadonban, megtanul vaddisznót ölni és kitanulja egy bennszülött nép életmódját. Láttunk már ilyet sokszor, tipikus szituáció ez (lásd: Az utolsó szamurájt, Avatart, Farkasokkal táncolót) és Dolphot szokatlan ebben a szerepben látni, de mégsem teljesen idegen. Alakítása nem nélkülözi a humort (amikor megkérdezi az újságírót, hogy minden amerikai annyit káromkodik-e, mint ő, az kifejezetten vicces szegmens), jelenléte hol fenyegető, hol pedig remekül adja elő a megtört katonát, aki nem akar többé az a lelketlen gyilkológép lenni. Maga a film nem spórol a munícióval, akcióból van temérdek, nagyjából mindegyik legalább annyira robosztus, mint az első két Rambo-folytatásban látottak. Szórakoztató golyózápor.
A Büntető (1989)
Ha valaki Megtorlót említi és az ő filmes manifesztációját, akkor jelenleg nagy eséllyel Joe Bernthal megformálása jut eszébe. Bernthal előtt azonban ott volt még egy Ray Stevenson, egy Thomas Jane, valamint még 1989-ben egy Dolph Lundgren. A színésznek, ahogy más filmjeiben, úgy itt is remekül áll ez a látszólagos sztoikus nyugalom és szófukarság, ahogyan az is, hogy kíméletlenül lemészárol mindent és mindenkit, aki az útjába kerül és aki picit is rossz fát tesz a tűzre. Mark Goldblatt rendezése atmoszférikus és egyenes, nem akar sokkal több lenni egy klassz, sötét tónusú B-filmnél. A filmben ugyan több mindent megváltoztattak a karaktert illetően, például nem hordja a koponyával díszített fekete pólót (helyette a szimbólum jelenik meg) és az akkori képregényes perszónájával ellenben motorral közlekedik - valamint az is érdekes húzás, hogy hősünk a maffiának kénytelen segíteni a filmben. Ez utóbbi azonban csak még jobban segíti azt, hogy az ő képviseletében megnyilvánuló igazságtétel annak minden mocskos, megkérdőjelezhető eszközével együtt néha összeérjen a maffia könyörtelenségével. A végeredmény a jakuzás harcokkal, egy remek Louis Gossett Jr.-ral, néhány lázálomszerű betéttel együtt egy decens akciófilm, ami megérdemli a figyelmet. Lundgren pedig tökéletesen beleilleszkedik ebbe a közegbe.
Leszámolás Kis-Tokióban (1991)
Alig van másfél órás a film, de annyira ostobán, bájosan szórakoztató darab, hogy nem lehet lehagyni erről a listáról. Klasszikus havermozi-felállás, melynek keretén belül Dolph Lundgren a tragikusan fiatalon elhunyt Brandon Lee-vel fog össze, hogy leszámoljanak a helyi jakuzákkal - ezen belül leginkább azzal, aki a Lundgren által játszott karakter szüleit még régen meggyilkolta hősünk szeme láttára. A filmet nehéz komolyan venni, de örömteljes tobzódása a közhelyekben és a parádésan vicces dialógusokban, valamint affinitása a dinamikusan, ötletesen levezényelt akciójeleneteket illetően lehetetlenné teszi azt, hogy ne szeressem. Nem véletlenül állt a kamerák mögött ugyanaz az ember, aki Schwarzenegger Kommandóját is levezényelte. Tipikusan az az akciófilm, amelyben a két főszereplő porig rombol bármit, hogy elérje célját, a főgonosz borzalmasan gonosz és a nézéséből is tudod, hogy bármire képes, a szerelmi szál pedig annyira jelentéktelen és oda nem illő, hogy öröm nézni (Tia Carrere egyik első szerepe). Nagy kár, hogy a Warner nem bízott meg eléggé a filmben és csak limitáltan küldte mozikba - a bukás így elkerülhetetlen volt, Lundgrennek pedig ez volt az utolsó nagy, mozis szereplése. Brandon Lee pedig olyan oldalát mutatta meg, amit jó lett volna megismerni még jobban. Mindenesetre a kult-státusz csak kijárt neki, így a fél világ tudja már, hogy Dolph Lundgrennek van a legnagyobb farka, amelyet Brandon Lee látott.
Dzsungelháború (1994)
Hősünk itt egy zsoldost alakít, akit megbíznak egy küldetéssel, melyet először nem szeretne elvállalni, majd csak úgy dönt, hogy belemegy a dologba - mert neki úgyis a vérében van mindez. Összeverbuválja a csapatát, majd elutazik a Dél-kínai-tenger egyik szigetére, hogy ott rávegye az ott élőket egy szerződés aláírására. Gyorsan kiderül, hogy a helyiek meglehetősen békés népek, akik juszt se akarnak onnan elmenni, később pedig arra is fény derül, hogy az áhított, beígért kincs egyáltalán nem az, amire számítottak. Perry Lang rendezése meglehet, hogy picit lassabban indul be, nincs teletömve akciójelenettel, viszont meglepően jól néz ki, jó humora van, gyönyörűek a tájképek és van benne éppen annyi B-filmes húzás, ami emlékezetessé teszi ezen kívül is. Lundgren itt a szokásos szűkszavú figurát hozza, aki sok szart látott már életében és nem hajlandó behódolni holmi oktalan gyilkolászásnak. A finálé alatt kő kövön nem marad, az ólom hullik, a fejek úgyszintén, kapunk egy klasszikus test a test ellen harcot, néhány fantasztikusan röhejes momentumot és egy rendkívül szórakoztató rosszfiút, aki a film egy pontján csak úgy hajlandó megverekedni Lundgrennel, hogy amaz egyszer sem üt vissza.
Tökéletes katona 3 - Egy új kezdet (2009)
Tudom, mire gondolsz: ha feltettem a listára a harmadik részt, akkor mégis hol van az első film? Ráadásul ebben a filmben Dolph még csak nem is főszereplő, a cselekmény nagy részét katatón állapotban tölti és csak a végén jön be a képbe érdemben. A helyzet az, hogy az első résznek ugyan látom az erényeit és érdemeit, nem feltétlenül a szívem csücske. Dacára a látványos akcióknak és Dolph csodásan túlzásba vitt gonoszkodásának, azt érzem, hogy igazán John Hyams rendezése adott kellő mélységet és izgalmat a koncepcióba. Persze félreértés ne essék, az Egy új kezdet egy egyenesvonalú, B-kategóriásnak nevezhető akciófilm, melyben Jean-Claude Van Damme próbál visszatagozódni a társadalomba, hogy aztán egy küldetés miatt újra az a "fegyver" legyen, mint régen. Zord, sötét tónusú film ez, melyben újra egymásnak feszül Lundgren és Van Damme, de harcuk ezúttal sokkal nyersebb, sokkal kevésbé vidám és kevésbé klasszikus módon kielégítő. Kifejezetten szeretem, ahogy a svéd színészt visszahozták a filmbe: nincsen tudatánál, csak ösztönszerűen jönnek neki a gyilkos mozdulatok, Lundgren többet játszik a rezzenéstelen, barázdákkal tarkított arcával, mint bármi mással és nagyon jól áll neki. Kifejezetten tetszik az is, hogy a két színész összecsapása mentes bárminemű fan service-től. Nincsen katartikus felismerés, csak egy apró sejtés, de az se számít a harc hevében. Így kell folytatni/rehabilitálni egy franchise-t.
Na és nektek mi a kedvencetek tőle?