Hirdetés

5 horror, ami több mint 50 év távlatából is működik

|

Kortalan borzongások.

Hirdetés

Horrorra mindig van kereslet, ráadásul anyagilag is a legtöbb esetben kifizetődő alkotásokról van szó, elvégre nem kerülnek sokba, így könnyebben termelnek profitot. Más kérdés, hogy rengeteg a sablonos tucatdarab, kevés az igazán emlékezetes és pláne időtálló mű. Ez régen sem volt másképp, ráadásul 50-60 évvel ezelőtt a műfajt a szakma sokkal jobban lenézte, mint ma. Szerencsére akadtak olyan filmesek, akik bizonyították, hogy ebben a zsánerben is lehet maradandót alkotni, az összeállításban pedig azokból a horrorokból csemegézünk, melyek több mint 50 év távlatából is hátborzongatóak tudnak lenni.

Hirdetés

A testrablók támadása (1956)

Az 50-es évek sci-fi-horrorjai nem feltétlenül állták ki az idő próbáját, gondoljuk csak a technikai elavultságukra, vagy a szimpla űrlényes, szörnyes kivitelezésre. Don Siegel alkotása viszont mindmáig remekül működik, egyfelől azért, mert a fenyegetést mi magunk, vagyis érzelemmentes bioburkaink jelentik, másrészt az itt átélhető feszültség mindig átültethető a modern korra, nem hiába készült a filmből több remake is. Az eredeti verzió pazar érzékkel reflektált az 50-es évek technikai fejlődésére, a tévé berobbanására, illetve úgy emelte be az atomkorszak és a hidegháborús paranoia által gerjesztett félelmet, hogy valóban ijesztőnek hassanak. Egyszerű, hétköznapi dolgokból kreált valódi horrort, a zsánernek pedig főleg erről kéne szólnia.

Szemek arc nélkül (1960)

A francia horrort elsősorban az új hullám miatt tartjuk számon, elvégre 2000 óta olyan művek láttak napvilágot, mint A betolakodó, a Magasfeszültség, az Ils, vagy a Mártírok, de Georges Franju már bő 60 évvel ezelőtt megmutatta, miként kell sokkolni az embereket. A balesetben eltorzult arcú Christiane (Edith Scob) apja kétségbeesetten próbál segíteni gyermekén úgy, hogy fiatal nőket raboltat el és lenyúzott arcukat igyekszik "ráműteni" lányára. Egyrészt drámaként is remekül működik a film, Christiane morális vívódása és szenvedése remekül átjön, nem is beszélve az orvos túlzó szeretetéről, mely szakmai becsvágyba, majd megszállottságba fordul át. Az arcműtétes jelenet pedig maga a horror, a korszakhoz képest különösen explicit és a hatása a mai napig megkérdőjelezhetetlen. Nem véletlenül lett viszonyítási alap és marad is még jó darabig.

Az ártatlanok (1961)

Első látásra tradicionális kísértettörténet, más kérdés, hogy a 60-as években ez még nem volt egy elhasznált alműfaj, így Jack Clayton műve abszolút innovatívnak számított. Egy nevelőnő költözik a hatalmas kastélyba, hogy két gyermekre vigyázzon, ám lassacskán úgy érzi, hogy a helyen szellemek tanyáznak. Az ártatlanok gótikus horror hangulata önmagában is remekül működik, de azért hatásos élmény még ma is, mert fantasztikus karakterekkel operál. A helyenként kiszámíthatatlanul ijesztő, míg máskor bájos gyerekek mellett a főhős jelleme is kérdéseket vet fel. Egy lassacskán megtébolyodó nő téveszméit látjuk megelevenedni, vagy valóban kísértetek járnak az óriási épületben? A választ mindenki saját maga kell, hogy felfedezze, illetve értelmezze, mindenesetre a végeredmény a valaha készült egyik legjobb kísértetes horror.

Onibaba (1964)

Egy japán klasszikus, melyet első látásra inkább mondanánk drámának, mint horrornak, ám motívumaiban olyan dolgok bújnak meg, melyek miatt bőven beleillik a műfajba. A horror ugyanis nem csak az ijesztgetésben és vérengzésben mutatkozik meg, sőt, a zsáner alaptörvénye, hogy nincs horror dráma nélkül. Az Onibaba a japán polgárháborúban játszódik, ahol két nő szamurájokat gyilkol, majd kifosztják őket és eladják az értékeiket. A bonyodalmat a szökevény szomszéd okozza, aki elcsábítja a fiatalabb lányt. Lassú cselekményvezetésű darab, de a nádastól kezdve a gödörig mindennek fontos, szimbolikus szerepe van, a horrort pedig maga az emberi jellem szállítja. Ahogy eltorzul a háború hatására, vagy épp elveket és értékeket sutba dobva, csak az ösztön és az indulat vezérli. Az Onibabában az ember a legfélelmetesebb démon és ez nem is áll messze az igazságtól.

Iszonyat (1965)

Apropó, az őrület határán táncoló, vagy inkább azt is átlépő nők! A Iszonyatban ez tökéletesen megtalálható és azon kevés művek egyike, melyek abszolút nem öregedtek, sőt még aktuálisabbá váltak. Roman Polanskitól egyértelmű választás lehetne egy ilyen listára a Rosemary gyermeke, de a földhözragadtabb, s emiatt sokkolóbb Iszonyat számomra esszenciálisabb pszicho-horror. A varázslatos szépségű Catherine Deneuve által megformált Carolt követjük, aki miután egyedül marad a lakásban, szépen fokozatosan elveszti az eszét. Az erőszakos látomások végül tragédiába torkollnak, nem is akármilyen módon. Polanski rengeteg vizuális szimbólumot használ, maga a lakás is Carol meghasadó elméjének metaforája, de előkerül a paranoia és a szexualitás kérdésköre is. Nagyon kevesen képesek ennyire bravúrosan, s egyúttal félelmetesen nyomasztóan ábrázolni az őrületet. Idegőrlő utazás, de az egyik legjobb a műfajban.

+1 Psycho (1960)

Alfred Hitchcock alapműve kihagyhatatlan egy ilyen listáról, mégsem teljes értékű tagként említjük meg, ennek pedig egyszerű oka van. A Psycho ma már inkább számít thrillernek, melyben akad néhány horrorelem. A film legnagyobb veszte a hírneve, hogy szinte mindenki ismeri a végső csavart, így ma már nem üt akkorát, ugyanakkor kár lenne elvitatni a hatásosságát. Ahogy főszereplőt vált egy ponton, ahogy a feszültséggel játszik és amilyen atmoszférát képes kreálni. Nincs olyan, amit ne írtak volna le és nem mondtak volna el róla, okkal örök érvényű darab és milyen jó lett volna a 60-as években látni, de azért ma is nagyon szeretjük.

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.