Hirdetés

A Kingsman felemelkedése – Filmzene

|

Hirdetés

Akik rendszeres olvasói a rovatnak, talán joggal hiányolhatták az idei évösszegzőmet a témában. Sokáig tervbe is volt véve, azonban idő és energia hiányában ezt idén kénytelen voltam elhagyni (de akit érdekel, az a Filmzene.neten az itt megszokott szempontokhoz hasonlóan megtalálja többek között az én listámat is), viszont remélhetőleg ez az első és egyben utolsó ilyen alkalom is volt, hogy elmaradt. Viszont az elmúlt három hónapban az erős filmes felhozatal, az Oscar-szezon és a meglepően nívós zenék ezúttal is szolgáltattak témát: voltak itt különc zsenik, világmegmentő takarítónők és titkos ügynökök, szex vagy csak ”sima” házi rabszolgaként funkcionáló szende szüzek, az ír folklórban kalandozó gyerekek, öntudatra ébredő robotok és egymásnak feszülő szuperhősök is. https://www.youtube.com/watch?v=RIELdjwCGHE The Imitation Game – Alexandre Desplat Az idei Oscar-díj Alexandre Desplat elmúlt, igencsak erős egy évének a megkoronázását jelentette, amit a lehető legjobb, a pont egy éve általam is méltatott A Grand Budapest Hotel zenéjéért nyert most el. Persze sokak részéről ment a felháborodás, hogy miért nem Hans Zimmer kapta a Csillagok közöttért, mert ezzel az Akadémia lényegében csupán egy életműdíjat adott a franciának. Ezt jobbára sértettségnek érzem a Zimmer-fanok részéről, hogy nem a kedvencük nyert és figyelmen kívül hagynak egy nagyon fontos tényezőt: Desplat-nak ítélte korábban ezen munkájáért a zeneszerzők szakszervezete, a Grammy és a BAFTA is az éves díját, magyarán maga a szakma. Ráadásul egy olyan zenéért, ami majd egy évig tartotta magát a különböző díjátadókon, ami igencsak ritka. Amennyiben a francia komponistát a Kódjátszmáért díjazták volna, sokkal jogosabb lenne az életműdíj titulus és a Csillagok között zenéjének a rajongóinak a felháborodása (ez esetben én is inkább Zimmer mellé álltam volna, akitől egyébként sem sajnáltam volna ezen munkájáért a díjat), hiszen a komponista rendre előrukkol minden évben hasonló drámai zenékkel, amik jobbára a film révén el is érnek az Oscar-jelölésig. Viszont ez nem jelenti azt, hogy a Kódjátszma zenéje a legkevésbé is átlagos lenne, legfeljebb a szerzőhöz önmagához képest, ami még így is egy rendkívül magas színvonalat jelent. Már az első tétel, a ”The Imitation Game” nyilvánvalóvá teszi, hogy ki az elkövető. Desplat nem is feltétlenül a hangszereléssel, sokkalta inkább a ritmikával tökéletesen leképezi a számok világát, amit gyönyörűen ötvöz egy tragikus alak drámai dallamaival. Ez a téma pedig szépen végig vonul az egész albumon az olyan tételekben, mint a ”Mission”, a ”Running”, vagy az egész zenét szépen keretbe foglaló ”Alan Turing’s Legacy”. Emellett hangsúlyosak a főszereplő múltját aláfestő tételek, aminek szomorúsággal átitatott dallamai az ”Alan”-ben, a ”Carrots and Peas”-ben vagy a fájdalmasan gyönyörű ”Farewell to Christopher”-ben érvényesülnek igazán. Az album igazi különlegességei azonban azok a tételek, amelyekben Desplat a matematika és a kódfejtés tudományát átülteti a zene nyelvére, hol thrillerszerűen (”U-Boats”), hol pedig játékos elemekkel (”Crosswords”, ”Decrypting”) fűszerezve. És noha a szerzőnek közel sem ez a legmaradandóbb alkotása, az éves viszonylatból így is simán kiemelkedik.

Értékelés: 80%

https://www.youtube.com/watch?v=tHZftfnq3y0 The Theory of Everything - Jóhann Jóhanssonn És ha már az imént Desplat szóba került: A mindenség elmélete aláfestése simán beillene a francia komponista életművébe, pedig annak elkövetője nem más, mint a nagyközönség előtt a Fogságban depresszív thrillerzenéjével bemutatkozó izlandi Jóhann Jóhanssonn, aki abszolút megérdemelten nyerte el a Golden Globe-ot ezen munkájáért. Leginkább a lágy zongorafutamok és a vonósok kellemes játéka jellemzi ezt a klasszikus hangszerelésű albumot, ami egy csöndes, borozgatós estén igazán jóleső hallgatnivaló tud lenni. Ezt már a kezdő, ”Cambridge 1963” önfeledt zongorajátéka is aláhúzza, és az első pár tételben ez a fajta vidámság nyer teret, mígnem felüti a fejét Stephen Hawking drámája a ”Collapsing Inwardsban”, hogy az azt követő ”A Game of Croquet”-ben egy fájdalmasan szép verzióját hallhassuk. Gyakorlatilag a két szereplő viszontagságos házasságához hasonlóan az albumon az öröm és a bánat váltakozik folyamatosan, mint ahogy előbbire a ”The Wedding”, a ”Camping” utóbbira pedig a ”The Normal Family”, és a ”Coma” is példa. Az album tradicionalitása nem mindenkinek fog tetszeni, és a filmhez hasonlóan a zenét is áthatja egy enyhe ”Adjátok nekem az Oscart!” életérzés, de ez mit sem változtat azon, hogy egy rendkívül kellemes zenével van dolgunk, amihez hasonlóval reméljük még meglep minket a szerző.

 Értékelés: 75%

https://www.youtube.com/watch?v=ReUUGVpCqrA Jupiter Ascendings – Michael Giacchino Némileg sajnálatos, hogy Michael Giacchino-t nem vitte magával jóbarátja és állandó munkatársa, J.J. Abrams a Star Wars VII munkálataiba, mivel a Jupiter felemelkedésével az Oscar-díjas komponista már-már John Williams munkásságának a nyomába ért. Viszont szerzeménye egy olyan, vélhetően a süllyesztőben eltűnt filmhez készült, ami a szerző nagyszerű munkáját is magával ránthatja a feledésbe. Amit nem könnyít meg az sem, hogy a majd két órás játékidő egy hihetetlenül masszív, a zenekart erősen igénybevevő albumot eredményezett. A bőséges játékidő és a grandiózus, nem egyszer 8-9 perces tételeket mégsem éreztem annyira töménynek, mint pár hónapja Howard Shore záróakkordját Az öt sereg csatájához. Ebben közrejátszik az is, hogy Giacchino kifejezetten fülbemászó tételekkel operál, ahogy azt egy igazi űroperához illik. Az első négy, együttesen közel negyed órás tétel jobbára a Wachowski tesók monumentális világába hívatott bevezetni a hallgatót, amik közül a ”Jupiter  Ascending – 3rd Movement” majd 6 percben tökéletesen összefoglalja az album lényegét: dübörgő rezesek, erőteljes ütősök és baljósan kántáló kórus. Ez a hangulat pedig a később sem hagy alább az olyan nagyszerű tételekben, mint a komikus felhangú ”I Hate My Life”, vagy az Abrasax család hatalmát bemutató, 9 perces ”The Abrasax Family Tree”. Gyakorlatilag a játékidő alatt alig akad nyugodtabb, meghittebb tétel, egymás után sorakoznak az olyan trackek, mint a ”The Shadow Chase”, a ”Family Jeopardy”, vagy a ”Commitment”. Ennek ellenére a szerző olykor a zenekarnak is hagy egy kis pihenőt, mint például a ”The Titus Clipper” édenien könnyed első felében. Giacchino második közös munkája a Wachowskiékkal (az első a Speed Racer volt) lényegesen maradandóbban sikerült és remélhetőleg a film kudarca nem rettenti el a filmzene kedvelőket ettől a klasszikus hangszerelésű, de kétségtelenül masszív darabtól, amihez hasonló, zenei értelemben vett űroperával mostanában nem volt dolgunk, de vélhetően hamarosan megint lesz egy bizonyos messzi-messzi galaxisban.

 Értékelés: 90%

https://www.youtube.com/watch?v=9tcHSWv6Bms Kingsman – The Secret Service – Henry Jackman & Matthew Margeson Gyakorlatilag az X-Men – Az elsők óta reménykedek egy hasonlóan szórakoztató zenére Henry Jackman-től, amire egészen mostanáig kellett várnom. Noha a szintén Vaughn felügyelete alatt készült Kick/Ass 2 western behatású szuperhős zenéjének is voltak szórakoztató pillanatai, mégis hiányérzete támadt az embernek. Viszont a kezdetek óta Jackman segédzeneszerzőjeként  - az említett Kick/Ass 2-ben pedig szintén társszerzőként – funkcionáló Matthew Margesonnal az elmúlt időszak közelről sem a legjobb, de messze legszórakoztatóbb zenéjét hozták össze, ami nagyban hozzájárul a film élvezeti értékéhez. Jackmanék nem tettek mást, mint Remote Controlnál elsajátított és bejáratott paneleket, kombinálva a szuperhősök hősiességével vegyítették John Barry nagyzenekari, James Bondos stílusával. Ebből pedig egy rendkívül élvezetes, az X-Men – Az elsőkhöz hasonlóan két téma fokozatos csatározásáról és azok végletekig fokozásáról szóló album született. Jackmanék zenéjéről szóló értekezésemet itt hosszabban is elolvashatjátok.

Értékelés: 75%

https://www.youtube.com/watch?v=4s24Hg48RrM The Fifty Shades of Grey – Danny Elfman A szürke 50 árnyalata – ahogy azt a hazai bevételi adatok is mutatják – tűzbe hozta a hölgy közönséget, amiben a témán és a hozzá rendelt hype-on kívül nagyban hozzájárult a zene is. Ez alatt jobbára a válogatásalbumot értem természetesen, amin valóban akadnak rendkívül élvezetes tételek, mint például a nyitó képsorok alatt az ”I Put A Smell On You” Annie Lennox feldolgozásában, vagy a két Beyoncé nóta, a ”Haunted” Michael Diamond féle remixe és a ”Crazy In Love”, amik után nem feltétlenül fogunk ugyanúgy nézni filmes ágyjelenetre. Mi most azonban a score-ra koncentrálunk, amit nem kisebb név követett el, mint Tim Burton házi zeneszerzője, Danny Elfman. Az igazat megvallva, nem Elfman lenne az, akire egy ilyen típusú filmnél elsőre gondolnánk, és aki a gótikus hangzásvilágáért szereti a szerzőt, az mindenképpen csalódni fog ebben a modern hangvételű, jobbára vonósokon, basszus gitáron és zongorán alapuló aláfestésben. Már a kezdő tétel, a ”Shades of Grey” is lefekteti az alapokat, mint Christian Grey Anastaciát. Az egyik visszatérő motívum, amelyben a vonósoknak jut az igazán hangsúlyos szerep a ”The Red Room”-ban üti fel a fejét, és visszatér például az ”Ana and Christian” vagy a ”Did That Hurt?”-ben. Utóbbit pedig egy meglepő kórusmű, a ”Bliss” követi, ami rendhagyó módon mégse lóg ki az összképből, ahogy a szerző ötleteit magába foglaló zárótétel, a ”Various On A Shades” trip hoppos stílusa sem. Mindenesetre a film kevés erénye közé sorolható Elfman scoreja, aminek olykor sikerül elhitetnie a nézővel, hogy a vásznon látottaknak súlya is van, ha már ez Sam Taylor-Johnson produktumának nem ment.

Értékelés: 75%   

https://www.youtube.com/watch?v=6SyWo6EanSg Chappie – Hans Zimmer, Andrew Kawczynski & Steve Mazzaro Egészen a film bemutatóját megelőző napokig abban a hitben voltam, hogy Neil Blomkamp robotos filmjének aláfestését az Elysium – Zárt világhoz hasonlóan Ryan Amon látja el, amikor meglepődve konstatáltam, hogy a zenéért többek között Hans Zimmer felelős. A végeredmény pedig abból a szempontból nem kevésbé meglepő, hogy ezt a zenét az Elysium fényében akár Amon is szerezhette volna, és Zimmerék részéről inkább csak a csúcsrajáratott hangzás az, ami némi pluszt tud adni az egészhez. Merthogy Zimmer a Csillagok között eltöltött egyedülléte után ismét bevonta embereit, az Acélemberben és A csodálatos Pókember 2.-ben is közreműködő Andrew Kawczynski-t, valamint Steve Mazzaro-t, aki társával ellentétben már első önálló szárnypróbálgatásain is túl van a Sylvester Stallone nevével fémjelzett Fejlövéssel. A Chappie pedig sok hasonlóságot mutat a Hálószövő ambícióiba belebukott legutóbbi kalandjának zenéjével, hiszen itt is az abban hasonló dubstep megközelítést vegyítették a Tron: Örökség hangzásvilágával (amiben szintén benne volt Zimmerék keze). Viszont rendhagyó módon az igazi karakter hiányzik a zenéből, ami eléggé szokatlan egy Zimmer zenétől. Persze van itt is egy egyszerű pár hangos motívum, de a címszereplővel ellentétben ez nem, vagy csak nagy ritkán tud közel kerülni az emberhez. Utóbbira példa egy zenedoboz csilingelő hangján megszólaló ”A Machine That Thinks And Feels”, ami utána szépen átmegy szintipopba. Egyébként is van az albumnak egyfajta retro hangzása, amit a záró ”Illest Gangsta On The Block” 8-bites hangzásvilága csak mégjobban aláhúz. Ennek ellenére hiába vannak decens akciótételek, mint ”The Only Way Out Of This”, a ”Mayhem Downtown”, vagy a pátosszal átitatott ”Never Break a Promise”, túlságosan egysíkú az egész. Pedig a film alatt, mint általában mindig, most is rendkívül erős Zimmerék score-ja, de külön hallgatva már elvész az egyénisége, ami – ha másért nem, akkor főszereplőjét nézve - igencsak sajnálatos.

Értékelés: 70%

https://www.youtube.com/watch?v=9L-Wv5M42w4

The Song of the Sea - Bruno Coulais 

Híján vagyunk manapság igazán atmoszférikus zenéknek, de Bruno Coulais varázslatos aláfestése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Tomm Moore animációsfilmje ne csak a képeivel nyűgözzön le minket. Coulais-ra még annak idején a Kóristák fülbe mászó zenéjével figyeltem fel, és a Coraline és a titkos ajtóhoz is egy rendkívül emlékezetes aláfestést szerzett. A rendező előző filmjénél, a Kells titkánál is ő látta el a komponálási feladatokat, de zenéje igazán itt van összhangban a képekkel.

Persze ebben nem csak Coulais-nek, hanem a vele kooperáló Kíla nevezetű ír zenei formációnak és Lisa Hannigan sejtelmes hangjának is döntő szerepe van, hogy a kelta legendák és mesék világát visszaadják. Ezt már Hannigan azonos című dala is egyértelművé teszi, ami az album végén (két, majdhogynem teljesen felesleges betétdal társaságában) kelta nyelven is elhangzik, keretbe foglalva a zenét, ezzel pedig megismerteti a hallgatóval a legfőbb vezérmotívumot, ami a "The Song"-ban nem kevésbé gyönyörűen csendül fel Lucy OConnel tolmácsolásában. Az olyan tételekkel, mint a "Dance With The Fish", vagy a skót dudát és a legkülönfélébb ütős hangszereket, és a bendzsót is bevető "Get Away", vagy a játékos "Molly" már el is hagyja a filmzene folyamát Coulais-ék műve és a világzene tengerében mártózik meg. Ha van, ami valóban képes elvarázsolni a hallgatóját a mostani felhozatalból, akkor az mindenképpen A tenger dala zenéje.

Értékelés: 85%

https://www.youtube.com/watch?v=wVZ9Ca--DJI Cinderella – Patrick Doyle Kicsit továbbra is érthetetlen a számomra, hogy Kenneth Brannagh miért készítette el a klasszikus mese újráját, még annak fényében is, hogy noha sok szempontból felesleges interpretáció, a legkevésbé sem öncélú és végletekig tiszteletben tartja alapanyagát. Az viszont a rendező személyét látva a legkevésbé sem volt kétséges, hogy ki fogja a film zenéjét szerezni. A skót Patrick Doyle gyakorlatilag évtizedek óta elválaszthatatlan alkotótársa az ír rendezőnek, és ez most sincs másként. Az albummal ugyanakkor meggyűlt a bajom, ugyanis csak többszöri nekifutásra sikerült meghallgatnom. A film első feléhez hasonlóan túlontúl szépelgőnek, hovatovább giccsesnek találtam, és emiatt rendre a felénél le is állítottam, mire a többi, már valamivel könnyebben szerethető track-re is rávettem magam. Doyle ugyanis leginkább a 19. századi báli zenéket és azok szellemiségét idézte meg, amibe 10 évvel ezelőtt, a Harry Potter és a Tűz Serlege score-ja kapcsán már belekóstolt, és noha ott az összképbe nagyon illett, a munkájának azt a részét kedveltem már ott is a legkevésbé. Most gyakorlatilag olyan, mintha ezt nyújtotta volna el egy egész album hosszúságúra, és Isten igazából a ”The Stag” című tételnél kaptam fel először a fejem, amikor Doyle végre egy kicsit a lovak közé csapott. Persze a zene nem megy át hirtelen fanfárokkal teli kalandzenébe, de egyre inkább elkezd figyelni rá az ember, amire a ”Fairy Godmother” –  ”Pumpkins And Mice” kettős játékossága csak ráerősít. Ezekben domborodik ki először igazán a címszereplő kórussal tarkított éteri motívuma is, mint például a ”Who Is She”-ben is, hogy aztán az album közepe a legkülönfélébb báli zenékből (”La Valse de LAmour”, ”La Polka Militaire”) tevődjön össze. Igazán mozgalmas számnak ”Pumpkin Pursuit”-ot mondanám kizárólag az albumról, amire már a film nézése közben is felkaptam a fejem. A filmet záró betétdalt ”Sonna Rele” előadásában – noha Doyle főtémáját dolgozza fel – tipikus termékcsatolt betétdalnak tartom, amit azon nyomban el is felejt az ember, ellenben Helena Bonham Carter tolmácsolásában a ”Bibbidi-Bobbidi-Boo” a Disney klasszikusainak legszebb hagyományait idézi.

Értékelés: 70%  

https://www.youtube.com/watch?v=sgK_KnV-9xg The Flash vs. Arrow – Blake Neely Történelmi pillanat, hogy eme rovat hasábjain egy sorozat zenéjét taglaljuk ki. Pedig nem egyszer a kisképernyőről érkező produktumok aláfestései megeszik reggelire a mai, nagyköltségvetésű filmek zenéit (legjobb példa erre: Doctor Who). Hogy mégse szólt eddig egyik népszerű sorozat zenéjéről írás annak az oka egyszerűen az, hogy minden erényük ellenére is nehezen hallgatható daraboknak tartom őket, ugyanis egy évad cselekményének a zenei lekövetése egyszerre hihetetlenül tömény, ugyanakkor eklektikus, ennél fogva nem érződik rajtuk az a fajta zenei ív, ami rendre megtalálható a filmeknél. Így volt például az Arrow eddig kiadott zenéinél, és várhatóan így lesz a The Flash első évadának scorejánál is, viszont rendkívül jó ötletnek tartom, hogy a mindkét sorozat dallamaiért felelős, egykor Hans Zimmer és John Powell kezei alatt nevelkedett Blake Neely aláfestését a két hős közös epizódjaihoz kiadták. Egyrészt így érvényesül a már említett ív, hogy mindössze két epizód cselekményét kell feldolgoznia, aminek révén a két hős motívumai is jobban kidomborodnak, másrészt a hallgató is könnyebben rendeli hozzáa látottakhoz. Ezekből a Zöld Íjász témái már kellően kiforrtak az ezt megelőző két évad alatt, de Flash motívuma – a sorozathoz hasonlóan – könnyedebb, szerethetőbb, ezáltal fülbemászóbb, és érezhetően Neely is rutinosabban közelíti meg a szuperhőstematikát, noha Danny Elfman klasszikusától messze van. Mivel az album két részt dolgoz fel, így az első felében inkább Flash könnyedsége dominál, míg a második felében az Íjász sötét akcióközpontúsága. Gyakorlatilag az egész album a két téma folyamatos ütköztetéséről szól, ami viszont sosem válik unalmassá. Ez már a nyitótrackben, a ”Rainbow Raiders Strikes”-ban is felcsendül, amiben elsősorban a Flash gyorsaságát adó heves vonósok dominálnak, hogy a végén az Íjász témája is beköszönjön. A nyugodtabb tételek is kifejezetten kellemesek, amikben a jól ismert motívumok ennek ellenére ugyanúgy viaskodnak, mint például a ”Training Barry” vagy a ”Teamig Up”, mégis ezek a zenei csatározások elsősorban az akciótételekben érvényesülnek. Ugyan a címéből adódóan a ”Flash vs. Arrow” egy igazi geekmennyország alá készült decens akciótétel, az album legdinamikusabb trackje a ”Boomerang in A.R.G.U.S.”, erőteljes technos hatásával, hogy aztán ”Disarming the Bombs” feszültsége után, finoman felépítve, gyakorlatilag Neely munkájának tökéletes megkoronázásaként szolgáljon a két téma finom egymásba fonódása a ”The Brave and the Bold”-ban. Ehhez már zárásként a két bonusz szám (”The Man in the Yellow Suit”, ”The Climb”) igazán nem tesz hozzá semmit, viszont a The Flash rajongók éhségét addig mindenképpen csillapítja az album, míg az első évad zenéjét külön ki nem adják, amiken szintén lesz pár érdekes csemegézni való, például a pilotban is csendültek fel hangzatos dallamok, az ominózus Out of Time című epizód Weather Wizard motívuma pedig már most ígéretes.

Értékelés 85%

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.