Érdekesen alakult a nyár második fele, ugyanis amikor már a csúcsszezon lemenni látszott, érkezett számos meglepetés alkotás, amihez számos meglepetés aláfestés is társult. Ráadásul - ami számomra különösen örömteli - a legnívósabbak ezek közül jobbára teljesen, vagy jórészt mellőzik a modern hangzást és igazi oldschool stílusukkal ragadták meg a filmzene rajongókat. https://www.youtube.com/watch?v=X68uxztIvTE Ant-Man - Christophe Beck Christophe Beck számomra igazi talány. Jobbára jellegtelen, tingli-tangli vígjátékzenéket szerez, de néhány évente előáll egy-egy igazi meglepetés score-al. A 2006-os A rózsaszín párducban remekül bújtatta új köntösbe Henry Mancini klasszikus dallamait, 2010-ben pedig előállt egy remek, John Williams utánérzésű score-al a Villámtolvajhoz, valamint a Tower Heist-hez is egy igazi, régi vágású big band muzsikával. A Hangya aláfestése leginkább utóbbihoz van közel, ami végre megtörni látszik a jobbára jellegtelen, jobbára Brian Tyler uralta Marvel-zenék hagyományát. Ugyanis a második fázis zenéi többnyire megragadtak a középszernél. A már említett Tyler-muzsikák közül talán csak a Thor: Sötét világ score-ja emelkedett ki, a Vasember 3 inkább a főtémájával hódított, legutóbb pedig az Ultron Kora zenéje Danny Elfman bevonásával se tudott semmi karaktert felmutatni, amit pedig mégis, azt Alan Silvestri első részhez komponált dallamai jelentették. Henry Jackman a Tél Katonájához szerzett rideg kémthrilleres zörejhalmaza mind a mai napig kérdőjel számomra, azonban Tyler Bates önmagához képest meglepően kellemes score-t szállított A Galaxis Őrzőihez, ott viszont a dalválogatás körüli hype némileg elnyomta az egészet. A végeredményt hallgatva pedig a szerző különösen jó döntést hozott, hogy a Terminator: Genysis-t otthagyta, mielőtt az A holnap határához hasonló jellegtelen score-t szállított volna ismét (ezt végül Lorne Balfe tette meg, és a zenéről azért sem lesz most írás, mert harmadszori nekifutásra is leállítottam a felénél). Már a főtéma ("Theme From Ant-Man") big bandes témája is igazán fülbemászó és szerencsére Beck ezekkel rendre eljátszadozik, sosem ugyanabban a formában hozza vissza, hol játékosan - mint az "Ant 247" vagy a "Scott Surfs On Ants" - hol pedig az akciótételek vezérmotívumaként, hősiesen, mint teszi azt az "Into The Hornets Nest"-ben, vagy a "Small Sacrifice"-ban. A track-ek közül még külön kiemelendő a "First Mission" nem csak intenzitása és kiváló hangszerelése okán, hanem ahogy Beck finoman beleszövi Silvestri klasszikus Bosszúállók-témáját, ami egy újabb zenei összekötőkapocs - a neves komponista Amerika Kapitány-motívuma mellett - a Marvel Filmes Univerzumának zeneiségében. Az albumról további érdekességeket olvashattok a Filmzene.net-en.
Értékelés: 75%
https://www.youtube.com/watch?v=Ftc31pQA3NU Mission: Impossible - Rogue Nation - Joe Kraemer A Mission: Impossible széria eddigi zenei aláfestéseibe rendre beletört a komponisták bicskája, pedig nem kis nevekről van szó. Az 1996-os első rész esetében Alan Silvestri muzsikájával már a munkálatok alatt elégedetlenek voltak Tom Cruise-ék, így a helyére jött Danny Elfman, de igazán ő is csak Lalo Schifrin klasszikus vezérmotívumát tudta felmutatni. Négy évvel később magának Hans Zimmernek vallott kudarcot, ugyanis rock-os, metálos zúzása önmagában még helytálló lett volna, de a széria örökségeként semmiképpen sem. Aztán végül jött két ízben is Michael Giacchino két országos cimborájához, először J.J. Abrams-hez, majd Brad Bird-höz, aki másodjára már sokkalta közeleb került egy minőségi aláfestés elkészítéséhez, de az album játékidejének a hossza helyenként elvette az egésznek az élét. Most azonban jött a gyakorlatilag noname, pedig a szakmában már jóideje tevékenykedő Joe Kraemer, aki a rendező Christopher McQuarrie előző rendezése, a szintén Tom Cruise főszereplésével készült Jack Reacher aláfestéséért is felelt, és ahonnan maga Cruise hozta magával. Kraemer sem törte meg a sort és örvendeztette meg a filmzene rajongókat egy bombasztikus albummal, de az mindenképpen a javára írható, hogy eddig az ő munkája lett a szériában a legegységesebb. Viszont ez azzal is együtt járt, hogy a score mentes az igazán emlékezetes momentumoktól vagy tételektől, ellenben egy igazi régi vágású, a modern elektronikát teljes egészében nélkülöző score született, ami Schifrin klasszikus M:I témája mellé - pontosabban ellenében - nem volt rest újat alkotni. Az IMF ellenében tevékenykedő Szindikátus, és ezzel együtt Solomon Lane motívuma ("Solomon Lane") végig vonul az albumon és folyamatos harcot vív a felejthetetlen M:I témával, ami mostanra már egyfajta szuperhőstémaként funkcionál és rendre akkor szólal meg teljes pompájában, amikor Ethan Hunt felbukkan vagy akcióba lendül. Ezzel szemben Lane-témája egy szép lassan kibontakozó, a filmben felbukkanó Puccini Turandot-jának elemeit magán viselő tétel, ami kihangsúlyozza az árnyékban tevékenykedő Szindikátus karakterét. Kraemer ezen szerzeménye Schifrin M:I - valamint a már Giacchino által a harmadik részben is használt "The Plot" - motívuma viaskodik folyamatosan az album játékideje során az olyan tételekben, mint a sejtelmes "The Syndicate", az "A Flight At The Opera", vagy a témák végső összecsapásaként is aposztrofálható "Meet The IMF". De emellett említést érdemel még a motoros üldözés alatt hallható "Moroccon Pursuit", vagy az albumot záró és a fő motívumokat összefoglaló "Finale and Curtain Call". Kraemer munkájáról további érdekességeket olvashattok szintén errefelé.Értékelés: 70%
https://www.youtube.com/watch?v=CiW5RP7Kj3w Fantastic Four - Marco Beltrami & Philip Glass Minek után a Fantasztikus Négyes csúfondárosan leszerepelt mind a kritikusoknál, mind pedig a közönségnél, érthető okokból kifolyólag kevesebb figyelem hárult a zenére, pedig az a filmmel ellentétben nem szorult rá a közutálat tárgyára, noha nem nevezhető egy szokványos szuperhős aláfestésnek. Már csak a szerző párosát elnézve sem, ami még érdekesebb, mint pár hónapja Tyler és Elfman kettőse az Ultron kora esetében, és ezzel együtt jobb is annál. Marco Beltrami már párszor belekóstolt a zsánerbe, de nem lehetne azt mondani, hogy a Hellboy első része, vagy a két évvel ezelőtti Farkas akár csak egy kicsit is megreformálta, vagy minimum felrázta volna a műfajt. Ez a veszély jelenleg sem áll fenn, ugyanakkor Philip Glass szerepvállalása mégis ad hozzá annyi pluszt, hogy ha kiemelkedő albumként ne is, de rendhagyóként könyveljük el művüket. Alapvetően Beltrami stílusa érvényesül az albumon, viszont Glass drámai vénájának hála a zene sikeresen érzékelteti azt, amit a film nem tudott: a felfedezés izgalmát és a tudomány felelősségét. Ezt leginkább az album csúcspontjának számító "Building The Future" reprezentálja, de a hősök sötét témájaként aposztrofálható "Fantastic Four Prelude"-ban, vagy a záró tételben, az "End Titles"-ben is felbukkan. Érdekes egyébként megfigyelni, ahogy az albumon ez a vezérmotívum végigvonul, és a tudományos felfedezés izgalmai miként válnak egyre inkább a négy hős zenei kifejeződésévé, erre tökéletes példa a lágyabb dallamokat is megszólaltató "Baxter" című track. Az album az utolsó harmadban viszont elveszti a hallgató érdeklődését, itt érezhetően Beltrami kakofón megoldásai érvényesültek inkább, az olyan tételekkel, mint a Doom tombolása alatt hallható " Hes Awake", vagy a "Pursuit", hogy aztán a "Strenght In Numbers" második felével, valamint a már említett "End Titles"-szel visszavegyen a zenei káoszból. Már csak a film miatt sem válik klasszikussá, vagy elfeledett gyöngyszemmé Beltrami és Glass kollaborációja, viszont igazi ínyencséggé annál inkább, amihez hasonlóval gyakrabban előállhatnának.Értékelés: 72%
https://www.youtube.com/watch?v=MnAx9vWiyKM The Man from U.N.C.L.E. - Daniel Pemberton & VA Általában ha a rendezők zenei ízlését aktívan tükrözi egy film, akkor a leggyakrabban Quentin Tarantino-t és Guy Ritchie-t szokták emlegetni, mint a cool válogatások pápáit. Bevallom őszintén, én Ritchie stílusát mindig jobban szerettem, mint Tarantino innen-onnan "összelopkodott" válogatásait, amit talán az is bizonyít, hogy Ritchie eddig is ha kellett aktívan közreműködött zeneszerzőkkel (amit mi sem bizonyít jobban, mint a két Sherlock Holmes-mozin való kollaborációja Hans Zimmerrel), míg a másik fenegyerek hosszúra nyúlt pályája során a The Hateful Eight során dolgozik először együtt komponistával, aki nem kisebb név, mint Ennio Morricone. Az ex- Mr. Madonna a 60-as évekbeli kémkomédiájához azonban ezúttal nem Zimmert, vagy valamelyik másik nagy nevet szerződtette, hanem a jőószerivel ismeretlen Daniel Pembertont, akinek eddigi leghíresebb munkája Ridley Scott igencsak megosztó A jogászához volt köthető. Pemberton már ott is egy rendkívül sajátos, a filmmel ellentétben egy lényegesen fogyaszthatóbb score-t szállított, Az U.N.C.L.E. emberéhez komponált zenéje viszont kétségtelenül nagyot dob az ázsióján, ugyanis a korabeli olasz és amerikai slágerekkel tarkított, bő egy órás album okkal lesz ott 2015 legjobbjai között. Gyakorlatilag a szerző tökéletesen megidézi a korszak legnagyobb komponistáit: Henry Mancini Rózsaszín Párducát, John Barry a Minden lében két kanálhoz íródott, a sorozat szellemiségével ellentétben meglepően komor főtémáját, az imént már taglalt Lalo Schifrint, vagy Ennio Morricone western muzsikáit, és érdekes mód pont a film eredetijéül szolgáló sorozat főcímzenéje nem csendül fel Jerry Goldsmithtől, de ezt a legkevésbé sem hiányolja az ember. Ettől válik az egész zene egy igazi szerelmeslevéllé a korszak muzsikáihoz, miközben nem felejt el önálló alkotás sem maradni. Már a szerző munkájának a felütése ("Out Of The Garage") is vissza repít minket a 60-as évekbe: a dobok, a pánsíp jazzes dominanciája már itt megadja az alaphangulatot, a "His Name Is Napoleon Solo" cimbalmon és basszusgitáron alapuló dallamai pedig lefektetik a keserű vadnyugati tónust, hogy aztán az "escape From East Berlin"-ben elszabaduljon zenekar. Az album pedig rendkívül arányosan váltogat Pemberton muzsikája és a korabeli slágerek (Roberta Flack - Compare To What, Tom Ze - Jimmy Renda-Se, Nina Simone - Take Care Of Business) között, ami az egyszeri hallgatót csak mégjobban megzavarja és könnyedén azt hiheti, hogy egy 50 éves kiadványhoz van szerencséje. Ezt csak megfejelik az olyan kuriózum tételek, mint a "Bugs, Beats and Bowties", a Morricone életmű kiemelkeő darabjának is beillő "Circular Story", vagy - az ez esetben valóban nagy szó, de még az album mércéjével is coolnak számító - a Navajo Joe vokáljait idéző "Take You Down". Pemberton munkája olyan jól sikerült, mintha ő maga sem szerette volna abbahagyni, legalábbis az utolsó néhány track - pl. az ütősőket a csúcsrajárató "Fists" vagy a "Warhead" - olyan érzést kelt, mintha ezek megtörték volna az album tökéletes menetét, ezért gyorsan hozzácsapták a végéhez, aminek a "The Unfinished Kiss"-nél véget kellett volna érnie. De ennél nagyobb problémánk sose legyen.Értékelés: 90%
https://www.youtube.com/watch?v=wTxaKqddYJ8 Everest - Dario Marianelli Az Everest, ha a hollywoodi eszköztártól nem is mentesen, de méltó módon rója le a tiszteletét az 1996-os expedíció hegymászói előtt, és ebben nagy szerepe van az aláfestésnek is. Dario Marianelli sosem tartozott az új generáció legjelesebb képviselői közé a szememben, még a Vágy és vezeklésért Oscarral jutalmazott score-ja ellenére sem, leginkább azért, mert hiába tudott alkalomadtán valóban maradandó, a képekhez rengeteget hozzáadó muzsikát komponálni (mint tette ezt a V, mint vérbosszú esetében is), ezek külön hallgatva nem álltak össze kerek egésszé. Ezért lepett meg különösen, hogy Marianelli alkotása mennyire magával ragadott már a film nézése közben is, és külön hallgatva is mennyire egységes képet fest. Már a nyitótrack "The Call" a bőrünk alá bekúszó, szomorú női vokállal egyszerre festi le tökéletesen a címszereplő hegy nagyságát, és azoknak a bátor embereknek az áldozatát, akik odavesztek a megmászása közben. A kelta hangszerek, mint például a hegedű vagy a dobok tökéletesen visszaadják Nepál hangulatát, az expedíció izgalmait, mint például teszik ezt a "First Trek: Base Camp"-ben, vagy a "Chopper Rescue"-ban, de emellett vannak a közeg autentikusságát tökéletesen megidéző, rövid kis trackek, mint ahogy az az "Arriving At The Temple" fúvósaiban is hallható. A film alatti zsebkendőfogyasztáshoz a szerző pedig az olyan, végtelenül szomorú tételekkel járult hozzá, mint "Last Words", vagy az utolsó képsorok alatt hallható, lány zongorafutamokkal tarkított "Epilogue". Mindemellett a remény a score egyik folyamatosan visszatérő eleme is, amely a vezérmotívum magasztosabb verzióiban ("Beck Gets Up", "Summit") köszön vissza. Az olyan track-ek, mint például az "A Close Shave" a feszültséget hivatottak prezentálni a lüktető elektronikával, ezzel is megadva az album újabb alappillérét, amitől Marianelli munkája a filmhez hasonlóan egy sokrétű, de nem hatásvadász főhajtássá válik.Értékelés: 80%
https://www.youtube.com/watch?v=LNGp-jlCres The Maze Runner. Scorch Trials - John Paesano Az útvesztő tavaly ha nem is formabontó, de mindenképpen meglepetésmozinak minősült, amiben némileg közrejátszott az ismeretlen John Paesano zenéje. Sajnos külön hallgatva már közel sem tűnt annyira erőteljesnek, mint a képek alatt, amit csak aláhúzott a szerző azon kijelentése, miszerint ő nem a filmzene rajongó közönségnek szerez zenét, hanem magának a filmnek. Ez akár szimpatikus is lehet, de azért nem árt, ha némileg figyelembe vesszük, hogy egy igazán fülbemászó zene mennyit hozzá tud adni a filmhez. No persze az első rész zenéje sem volt borzalmas, a főtéma kifejezetten megkedvelhető volt, és a záró tétel "Finale" nálam az év legjobbjai között foglalt helyet. Paesano A Tűzpróbában az egy évvel ezelőtt megkezdett utat folytatja, és műve az elődhöz képest kiforrottabbnak hat, viszont kevesebb fogást is ad. A nyitó "Opening" ügyesen, és lényegesen nagyívűbben használja fel az előd motívumait, viszont a későbbiekben nem is nagyon akar az album lepihenni. A zenekar kakofóniába hajló játékára csak néha kapjuk fel a fejünket, mint például a "Crank"-ben, vagy a "Leaning Tower Of Scorch"-ban, és az albumot záró "Whats Next" most is fennkölten drámai lett, de a többi track gyakorlatilag a feledés homályába veszett. Mindazon által Paesano munkája ismét az ékes példája annak, hogy bizonyos filmzenék valóban csak funkcionálisak, és a képekkel együtt működőképesek, külön hallgatva viszont már kaotikusak vagy felejthetőek. Thomasék második kalandjának az aláfestése szerencsére utóbbi, ami ettől függetlenül is egy igényesen hangszerelt és összerakott posztapokaliptikus filmzene, amilyenhez idén volt már lényegesen jobbhoz is dolgunk, de rosszabbhoz sose legyen.Értékelés: 65%