Közhely, vagy sem, de szeretnénk azt hinni, hogy itt a Puliwoodnál egy nagy családot alkotunk, akiket bizonyosan összeköt a filmek és a sorozatok szeretete, legyen szó akár az íróinkról, vagy az olvasókról. Ezt hétről hétre, napról napra próbáljuk megosztani veletek, de mindez nem működne, ha nem egy remek csapatból állna kicsiny virtuális szerkesztőségünk. Ahhoz azonban, hogy minél olajozottabban működjünk együtt, szükségesek a közös programok, hogy összecsiszolódhassunk, jobban megismerhessük egymást, aminek eredményeképpen mi is jobb teljesítményre vagyunk sarkallva, ezáltal a legjobbat nyújtva Nektek minden nap. Decemberben csapatépítő tréningen vettünk részt az SDI Szinkronstúdióban, hogy megbizonyosodhassunk milyen is a szinkron, amit sokszor talán túl könnyedén írnak le egy-egy sorozat, avagy film kapcsán.
Nem kisebb név, mint a legendás Aprics László (Szívek szállodája, Halló, halló!, Fekete Vipera, Az ifjú pápa, Spartacus, Archer) vezényelt minket - oldalán az elmaradhatatlan hangmérnökkel, Policza Imrével - az egyik szuperhősös sorozat felvétele alatt, és próbáltuk ki, hogy milyen is megtölteni élettel egy-egy figurát, akit sohasem láttunk, azt sem tudjuk, hogy kicsoda (feltéve, ha nem nézzük a sorozatot, de ez esélytelen). Jókat nevettünk, vagy szörnyülködtünk saját tapasztalatlanságainkon, miközben még inkább megemeltük a (nem létező) kalapunkat eme nemes szakma gyakorlói előtt. De, hogy ki milyen élményt rakott be magának a karácsonyfa alá, azt meséljék el a többiek:
H. Kéri Anita: Nem szoktam szégyenlősködni új helyzetekben, ezért az esélytelenek nyugalmával jelentkeztem, hogy elsőként essek "áldozatul" a szinkronizálás oltárán. Viszonylag könnyebb feladattal indítottam a többiekhez képest, mivel az előző részek tartalmának összefoglalójánál nem kellett mindig figyelnem a tökéletes szinkronra a színész szájmozgásával, de így is jó párszor neki kellett futni, mire a végtelenül barátságos és kedves Aprics László korlátozott képességeinkhez mérten megelégedett az eredménnyel. A dialógusok már jóval keményebb diók voltak, és nem egyszer megkönnyebbülten kuncogtam a sarokból, hogy nem nekem kell egy szerelmi háromszög közepén zavartan sóhajtoznom. (Amit egyébként egészen kiválóan adtak elő a kollégák!)
Két tanulságot vontam le. Először is, hogy a szinkronizálás valóban sokkal nehezebb, mint az ember gondolná. Másodszorra pedig, hogy az 'sz' hang rossz képzésével rendkívül ironikussá válik, amikor az ember azt mondja, hogy "Én vagyok - hatásszünet - Shhszupergirl!"
Milány Botond: Egy felejthetetlen, és egyben tanulságos kalandban volt részünk szinkronlátogatás címén. Volt itt minden, amire ilyenkor számítani lehet: kezdésnek kaptunk egy érdekes és hasznos bevezető beszélgetést Aprics László szinkronrendezővel. Ennek során betekintést kaptunk a szinkron rögzítésének múltjába, jelenébe, a színészi oldal lehetséges hátráltató dolgairól is, valamint érdekes kulisszatitkokat is megosztott velünk. Régi történetek, élmények is előkerültek, amit mind-mind öröm volt hallgatni.
Ezután jött a java, amiről mi semmit nem tudtunk (én legalábbis biztosan nem): egy konkrét szinkronizálásban vettünk részt, mely után sajnos mindannyian rádöbbentünk, hogy ez bizony egyáltalán nem olyan könnyű munka, mint ahogy külsős szemmel tűnik. Rengetegszer kellett nekifutnunk, amire sikerült egy vállalható munkát összehoznunk, és bár az elején a legtöbben bátortalanul álltunk a mikrofon elé, lassan elszállt ez a félelem, és végig nagyon jól szórakoztunk.
Ezután körbevezettek minket az egész stúdióban, ahol több, élesben zajló szinkronfelvételbe is bepillantást nyerhettünk. Megdöbbentő volt látni, hogy míg mi mennyit szenvedtünk egy alig pár perces részlettel, addig pl.: egy 10-12 (!) éves forma gyerek gyakorlatilag a földbe döngöl minket, olyan profin, gyorsan és precízen szinkronizál. Tanulság: sosem késő elkezdeni, csak rengeteg gyakorlat és tapasztalat kérdése.
Fonyódi Noémi: A szinkronizálás egy elég összetett feladat. Amikor az ember munka közben figyeli a színészeket végtelenül egyszerűnek tűnik a dolog, odaállnak, felveszik a fülhallgatót, felolvassák a szöveget, majd távoznak, de az igazság ettől távol áll. Kezdjük azzal, hogy nagyjából minden ellened dolgozik: a fülhallgatóból hallod az eredeti szöveget, amit az agyad önkéntelenül is lefordít, a szöveg előtted természetesen nem tükörfordítás, hanem már a szájmozgásra igazított verzió, akkor még a képernyőt is figyelni kéne és ne feledkezzünk meg arról sem, hogy színészkedni is illene. Ehhez még hozzájön, hogy a hétköznapi ember nincs hozzászokva a tisztességes artikuláláshoz, ami a mikrofonban hatványozottan kihallatszik. Az egész olyan érzés, mintha egy Ady verset kéne szavalni miközben egy Lars Von Trier filmet nézel és valaki Shakespeare-t suttog a füledbe. Röviden: elég komoly koncentráció szükséges hozzá és mostantól egész biztosan máshogy fogok állni a szakmabeliekhez.
Mindemellett hatalmas élmény volt, a rendező Aprics László végtelen türelemmel viselte az esetlenségünket, kitartóan segített minket és a rendelkezésünkre álló szűk idő alatt igyekezett minél több tudást megosztani velünk. Saját magunk tapasztalhattuk meg, hogy mennyi munka van a folyamat mögött, amit egyszerűen csak alapnak veszünk és egyáltalán nem értékeljük kellőképpen, viszont a hiányát azonnal észre vennénk.
Jasinka Ádám: Volt már lehetőségem többször is mikrofon elé állni, és nem kell szerintem részletesebben kifejtenem, hogy az első próbálkozások mekkora égéssel zárultak. Aki gátlásos, az tudja, hogy mások előtt, még ha nem is nagy tömegről van szó, irtózatosan nehéz bármit is produkálni. Ezt pedig nem lehet egyből levetkőzni, kell hozzá a folyamatos tréning, és a befogadó, nyitott környezet.
Így sokadik alkalommal, egy minden ízében kedves és családias környezetben könnyebb volt feloldódni. Persze így is nógatni kellett, meg elsőre patakokban folyt rólam az izzadtság, de csak sikerült magam számára elfogadható anyagot csinálnom, ami annyira nem is lett botrányosan rossz, mint belülről elsőre éreztem. Azt nem mondom, hogy ezentúl engem is keressetek majd a magyar hangok között, de újfent átértékeltem a színészek munkáját, a blattolás technikáját és a rutin, a tapasztalat és nem utolsó sorban a tehetség fontosságát.
Ha alkalmatok adódik, mindenképpen próbáljátok ki, milyen szinkronizálni, mert garantáltan másképpen tekintetek majd a szinkronszakmára, a benne dolgozókra, ha tudjátok, mi munka is van benne.
Nánási Anita: Egészen pontosan három másodperc alatt változtam vissza szégyenlős hatodik osztályos kislánnyá, amikor eljött az idő, hogy mikrofon elé lépjek. Nem vicc! Hirtelen azt sem tudtam, hogy hova nézzek vagy melyik fülemmel éppen mit kellene hallanom, így eleinte még az is nagy feladat volt, hogy időben kezdjem el felolvasni a szövegemet. Tényleg nem gondolja az ember, hogy mekkora meló ez, és mennyire kell koncentrálni. Pár perc múlva persze már kicsit megjött az önbizalmam (értsd: hatodik osztályos szégyenlős kislány énemet felváltotta a nyolcadik osztályos kicsit kevésbé szégyenlős kislány énem), és azt hittem, hogy kezdek belejönni.
Ez a hit akkor omlott össze hirtelen és örökre, amikor visszahallgattuk, hogy mit alkottunk. Ugyanis nem elég az, hogy mindent időben és pontosan, a felvételen látható színészek szájmozgására is figyelve olvassunk fel. Színészi tehetség és gyakorlat híján a végeredmény ugyanis semmi más, csak kínos és kacagtató. Ehhez igazodva többiek szinkronját visszahallani nagyon mókás volt, a sajátomat inkább fájdalmas - de mindenképpen felejthetetlen élmény volt!
Török Tamás: Kicsit úgy éreztem magam, mint Charlie abban a bizonyos gyárban. Tudtam én, hogy a szinkronkészítés nem egy egyszerű mesterség, de minden fajta túlzás nélkül állíthatom, hogy ledöbbentem a filmek magyar változatain dolgozók munkáján és tehetségén. Ezt rögtön a mélyvízben tapasztaltam meg, mert ahogy fentebb is olvashatjátok, mi magunk is belekóstoltunk, hogy alapjaiban miből áll ez az egész. A profiknak nyilván már reflexből megy az egész, de nekem életem egyik legnagyobb agyblokkját okozta, mikor először vettem a kezembe a szövegkönyvet, fejemen félig a headsettel, egyik szemem az utasításokon, másik pedig a monitoron, ahol a színészek szájmozgását lekövetve kellett előadnom valamit. A végére már piszkosul élveztem, aztán mikor visszahallgattam a végeredményt, rájöttem: beszélni sem tudok.
Viccet félretéve, ez a tökéletes alapozás volt, lévén ezután a csapattal láthattam, hallhattam, hogyan csinálják ezt a profik. Miközben a fülke másik oldaláról figyelhettem, hogy hús-vér emberek olyan precíz hangokat képeznek, mintha csak lip-syncelnének, láthattam a technikai oldal egy részét is. Talán ez nyűgözött le a legjobban, hiába logikus utólag belegondolva, hogy mivel piszkosul telített a készítők naptára, a hangmérnökök már felvétel közben tisztítják és igazítják az anyagot. Hiba nélküli munka, teljesen szinkronban (ha-ha). Fantasztikus élmény volt, a Puliwood remek csapatának is köszönhetően.
Som Balázs: Sosem voltam egy előadóművész, korábbi iskolai fellépéseimen is én voltam az a srác, aki izzadó tenyérrel, összeakadt nyelvvel próbálta kinyögni a betanult szövegeket és én voltam az a srác, akit a karácsonyi műsorokban type-castingoltak, ugyanis ártatlanságot sugalló arcom és végtelenül átlagos megjelenésemnek köszönhetően mindig József szerepét kaptam. Bármennyire is feszengtem, mégis gyakran vállalkoztam, hogy kipróbáljam magam egyes helyzetekben. Ugyanez történt a szinkronlátogatás során is, amikor beálltam a mögé a bizonyos mikrofon mögé, hogy hangommal megpróbáljam visszaadni egy színész játékát.
Mondanom sem kell, csúnya felsülés lett a végeredmény, de egy percig sem éreztem magam kellemetlenül, hiszen a legendásnak számító Aprics László egy végtelenül kedves és irtó jó humorral megáldott emberként egyengetett, miként is bújjak a választott karakter bőrébe néhány pillanat erejéig. A viszonylag nevetségesre sikerült próbafelvétel után érkezett a valódi sokk, amikor is szembesültünk a valódi profik rutinszerűen végzett munkájával. Élesben láthattunk néhány felvételt rögzítő színészt is, köztük a fantasztikus Náray Erikát, aki távozása során nem tudta megállni, hogy ne intézzen egy vicces kis szurkálódást a meglehetősen gyermeteg arcom láttán.
Számomra ez a látogatás egy életre szóló élménnyé vált, nagyon örültem, hogy beleshettem a színfalak mögé, láthattam, sőt, saját bőrömön tapasztaltam, hogyan is készültek azok a szinkronok, amelyeket már-már szófordulatként idézgetek barátokkal és családtagjaimmal. Ahogy szerkesztőtársaim, én is átértékeltem a szinkronmunkát és mostantól kezdve ha a szinkron vita tárgyává válik, biztosan fellépek majd élményeimet felhasználva a szinkron mellett.
Köszönjük a lehetőséget és a nagyszerű élményeket az SDI Media Hungary-nek, Németh Napsugárnak, Aprics Lászlónak (a fenti képen) és Policza Imrének!