A Trónok harca akkora siker volt és olyan módon határozta meg a 2010-es évek sorozatos közbeszédét, hogy hirtelen mindenki egy hasonló produkcióra vágyott, jöttek is sorban a próbálkozások a Witchertől egészen a Sárkányok házáig. Sötét szobákban zajló intrikák, látványos csaták, jóadag erotika és persze egy kis mágia, de csak pont annyira, hogy érezzük, van valami nagyobb erő a háttérben, ez lett a siker receptje.
A The Winter King nyilván nem ambicionálja, hogy betöltse a nagy előd által hagyott űrt - nem is sikerült ez még senkinek - , de korrektül helyezi le világa alapjait, így az első két rész alapján még egészen nyugodtan reménykedhetnek a műfaj rajongói.
A Bernard Cornwell regényei alapján készült sorozat az Arthur-mitológiára kínál alternatív értelmezést. Arthurt (Iain De Caestecker) elbocsátja az apja a királyi udvartól, mert nem engedelmeskedik minden esetben neki, és egyébként sem tiszta a származása. A kóbor lovag azonban később úgy hivatkozik erre a pillanatra, mint az önállósodása szempontjából kulcsfontosságú lépésre, hiszen útra kel és megismeri magát. Így bár az öreg király (Eddie Marsan) szeretné elfelejteni fiát, egyre többet hall a hőstetteiről. Nem ők azonban a történet egyetlen főszereplői, hiszen fontos szerepet kap Derfel (Stuart Campbell) is, egy fiú, akit Arthur ment meg, és aki különleges képességei miatt pontosan tudja, hogy mekkora szüksége van a szétesni látszó országnak a hősre.
A fantasy sorozatok esetében az egyik fő kérdés mindig, hogy hogyan épül fel a világ. Ilyen szempontból a The Winter King alkotói nem az egyszerűbb utat választják, hiszen az első jelenetekben - a feliratok ellenére - nehéz tájékozódni a nevek és a helyszínek erdejében, ráadásul egy szinte kamarajellegű jelenetsorral kezdünk, ami megint csak ellentmond a hatalmas, királyságokat érintő küzdelem ígéretének. Szépen lassan azonban tágul az univerzum, és megismerjük például azt a különleges világot, ahol Derfel felnő, és ahol például olyan fontos mellékkarakterekkel találkozhatunk, mint Merlin (Nathaniel Martello-White), aki ebben a verzióban sokkal inkább egy kedves tanácsadó és mentor, mintsem egy távolságtartó bölcs. Arthurral közös párbeszédeik a sorozat legjobb pontjai, pedig egyébként összességében megállapíthatjuk, hogy a dialógusok nem tartoznak a széria erősségei közé. Probléma persze nincs ezekkel, a készítők célja a közérthetőség volt, néha azonban így is el lehetett volna távolodni a kliséktől és a tőmondatokól. Fontos szereplővé válik mindezek mellett az Ellie James által remekül játszott Nimue, aki szintén a mondakör egyik állandó szereplője, és akinek a jellemét egyelőre nehéz megítélni.
Jól ismert archetípusokkal dolgoznak az alkotók. A helyszínek tekintetében egyértelműek az ellentétek, a varázsvilág sokszínűségére reagál a palota, a mindennapok szürke színvilága, a karakterek pedig szintén jól ismertek, gondoljunk csak az öreg, de egyre inkább szenvedő királyra vagy a kitagadott lovagra. A nagy kérdés persze az lesz a következő nyolc epizódra, hogy ezeket vajon ugródeszkának tekintik az alkotók, és a későbbiekben képesek lesznek ennél mélyebbre menni, vagy megmaradnak ezen a szinten. A megközelítésmód ugyanis kétségtelenül izgalmas, mindenképpen érdemes lehet maradni a hátralévő részekre.
Vizualitását tekintve az HBO Maxon látható The Winter King teljesen klasszikus dark fantasy, témáit pedig jól ismert alapokból meríti, ugyannakor izgalmas új hangsúlyokat és értelmezéseket is megvillant. Az első két rész alapján még semmiképpen sem kell temetni a sorozatot, de az is meglepő lenne, ha műfaji klasszikus születne.
A tél királya október 6-tól érhető el az HBO Max felületén.