Hirdetés

A trash szeretete, avagy a Grindhouse örökség 10 éve

|

Quentin Tarantino és Robert Rodriguez szerelemprojektje elhasalt a mozipénztáraknál, de új trendnek adott irányt.

Hirdetés

Talán emlékeztek még, tíz éve volt: Grindhouse. Két film egy jegy áráért. A hetvenes évek olcsó amerikai mozijainak megidézése. Két film közt előzetesekkel, digitálisan létrehozott karcolásokkal, meg amit akartok. 2007-ben Hollywood mindenkori videotékása és a Mexikóból Amerikába importált Robert Rodriguez összedugták a fejüket, hogy gyermekkoruk kedvenc moziélményeit egy régi-új köntösbe bújtassák és megosszák mániájukat a modern nézőközönséggel. 

Hirdetés

Financiális szempontból nézve sajnos kijelenthetjük, hogy nem jártak túl nagy sikerrel. A két rendező Weinsteinékkal karöltve nem kicsit elszámolták magukat és naiv módon azt hitték, húzónévnek elég az ő nevük és máris tömegével tódulnak be az emberek a filmszínházakba. Nem így történt, viszont cserébe legalább a szakma elégedetten fogadta a furcsa kísérletet - többen a 2007-es év legjobb moziélményeként aposztrofálták a munkát, amit e sorok írója sajnos aláírni nem tud - ezért pedig okoljuk és anyázzuk csak a Weinstein-tesókat, akik úgy határoztak, egyes európai országokban inkább kettészedve vetítik a két filmet. Így nem csak annak a lehetősége úszott el, hogy kicsit átérezzük, milyen is lehetett a hetvenes években amerikainak lenni és B-film őrültnek, de annak is, hogy nagy vásznon tekintsük meg az olyan bódítóan fantasztikus kis kamu-előzeteseket, mint az Edgar Wright rendezte Don't, az Eli Roth-féle Thanksgiving, vagy a Rob Zombie által összetákolt Werewolf Women of the S.S. 

Mindezt összevetve meglett volna az esélye annak, hogy nyom nélkül eltűnik az éterben ez a dupla sokkolda és a filmiparra gyakorolt hatás nélkül marad. Céltalanul lézenghetett volna a hardcore filmrajongók polcán féltve őrzött kincsként porosodva, anélkül, hogy bárki is különösebb jelentőséget tulajdonított volna neki. Valami azonban történt...

Tudni érdemes, hogy a Grindhouse (illetve külön-külön, a Terrorbolygó, illetve a Halálbiztos) olyan moziknak állított gyönyörű, véres kis emlékművet, melyek telibe szarták a jó ízlést, kis pénzből készültek és alternatívát nyújtottak a mainstream filmes felhozatalba belefásult mozinézőnek. A moziba betévedő egyének két filmet nézhettek meg egy jegy áráért, ez a két film pedig lehetett akár egy kung-fu film és horrorfilm, vagy két kung-fu film, vagy egy Russ Meyer-féle sexploitation-kreálmány karöltve egy biker filmmel. Akárhogy is nézzük azonban, az évek során, nem csak ez a duplavetítéses stíl ment ki a divatból (nálunk meg ugye soha nem is volt porondon), de az ilyen és ehhez hasonló, a közízlés szerint sokadkategóriás, bűnös élvezetek sem jutnak el mostanság a nagy vászonra. Legfeljebb millió dolláros, nagyközönségnek szánt verzióikat élvezhetjük (<khm> Transformers-filmek, G.I. Joe). 

Ahhoz nem fér kétség, hogy a Grindhouse mozikba küldése előtt is akadtak olyan kísérletek, amelyek a hetvenes-nyolcvanas évek trashfilmjeinek hangulatát hivatottak visszaadni (2006-ban a Shadow: Dead Riot, 2005-ben pedig Rob Zombie Az 1000 halott háza 2. - A sátán bosszúja című brutális darabját említhetjük), de elég csak ránézni a poszt-Grindhouse időszakra és láthatjuk: igazán Tarantinóék lelkesedése adott löketet a vállalkozó szellemű rendezők számára ahhoz, hogy merészeljék egymásra dobálni a legvadabb ötleteiket az exploitation, sexploitation, neadjisten nunsploitation jegyében. A különbség azonban Tarantinoék projektje és az utánuk következő filmrendezők hosszú sora között az, hogy míg előbbiek legalább odáig eljutottak, hogy egy nagy stúdió finanszírozza filmjüket nagy lóvé reményében, addig utóbbiak már nem indulhattak ilyen előnnyel. Kirívó ellenpélda erre a 2008-as, Neil Marshall által rendezett Doomsday, melyben a Terrorbolygó főhőséhez hasonlatosan egy Snake Plissken-reinkarnációt láthatunk női bőrbe bújtatva, akinek kannibálokkal, poszt-apokaliptikus környezetének minden hátulütőjével, és egy a Menekülés...-filmek premisszájához hasonlatos konfliktushelyzettel kell felvennie a harcot. Ez a film is azonban, csak úgy, mint egy évvel korábbi szellemi elődje, a Terrorbolygó, zakózott egyet a mozipénztáraknál és még csak nem is aratott olyan osztatlan szakmai sikert sem - éppen ezért nem is nagyon emlékszik rá senki. Pedig a finálé autósüldözése bizony akárhogy is nézzük, megér egy misét.

A további alkotásokat két kategóriába csoportosíthatjuk: vannak azok a filmek, amelyek a megjelölt műfajt a paródia jegyében veszik elő, míg a másik csoport teljesen egyenes arccal mondja fel a leckét, csak itt-ott felvillantva néminemű iróniát. Előbbi csoportnak van egynéhány éllovasa, de az egyik legkiemelkedőbb darab a 2009-es Black Dynamite, melyben Michael Jai White autentikus, legjobb blaxploitation-filmekre jellemző lazasággal és vagánysággal vágja haza az arra érdemeseket - esetünkben drogdílereket, akik árvaházban is terítik az anyagot. Habár a műfajnak a paródiájáról beszélünk, ezt mégsem tolják el Csupasz pisztoly-i végletekig, a hős nem csupán saját magáról gondolja azt, hogy menő, ő ténylegesen menő, amit rengeteg zseniális szcéna is bizonyít. Tisztelettel viseltetik a korszak filmjei iránt és ha a paródiát és hommage-t egy mérlegre tesszük, utóbbi felé billenne az a bizonyos nyelv. Itt pedig megjegyezném, hogy White erre a szerepre született és minden idők egyik legnagyobb tragédiája, hogy nem készült élőszereplős folytatás, csupán egy rajzfilmsorozat. 

A stílusparódiát magasfokú tisztelgéssel hasonlómód (de még harsányabb módon) művelő alkotások sorait gyarapítja Steven Kostanski, 2011-es keltezésű Emborg-ja, mely tisztában lévén saját határaival és azzal, hogy mennyire koncentrált tartalomban ontja nézőjére a trash-t, megelégedett azzal, hogy csak egy órán át szórakoztatja a kedves nézőjét. Az Emborg (valamelyest már a címmel is jelezve), a nyolcvanas évek sci-fi, illetve poszt-apokaliptikus környezetben lezajló akciófilmjeit állítja pellengérre - főhőse, a félig ember, félig gép hibrid egy csapatnyi katonával és harcedzett személlyel vállalkozik arra, hogy démonok hadával küzdjön meg. Nyilván, a világ a sorsa a tét. VHS-időszak ütött-kopott képeit, tiltott képsorait idéző agymenés, sokak gyerekkorának egy szétcincált, de annál nagyobb becsben tartott kis szelete. De ha már VHS-t emlegettünk, úgy nem érdemes kihagynunk a pár évvel későbbi, 2015-ös Kung Fury-t, mely hasonlóan arcbamászó módon, tongue-in-cheek stílusban teszi le tiszteletét. Ez a film már csak fél órás, de abban a fél órában minden, de minden megvan, amit az ember elméletben elvárna egy ilyen "mindent-bele" nyolcvanas évekbeli akciófilmtől. A pokolba is, még maga David Hasselhoff is cameózik, a filmhez írott betétdala pedig igazi "eighties" esszencia, annak minden taktusával együtt. A Kung Fury a zsarufilmek megidézésével és parodizálásával kezd (renegát zsaru, marcona főnök, kirúgás-felmondás), majd szép lassan mindent, de mindent bedob annak érdekében, hogy a hatás garantált legyen. A nagy, interneten elért sikerre való tekintettel az alkotók már a folytatást is bejelentették, bár az emberben felmerül a kérdés, hogy az állatságot hová lehet fokozni. Nyilván lehet...De halandó ember számára nehéz elképzelni.

Utazzunk egy másik, nem kevésbé "tiltott" és pikáns területére ezeknek a filmeknek, egyúttal a paródiától is próbáljunk - legalább egy csöppet - elszakadni. Ha valakinek mond valamit az a kifejezés, hogy sexploitation, úgy egészen biztos, hogy hallott már Russ Meyer munkásságáról. A hatvanas-hetvenes években munkálkodó öreg kemény, harcedzett, dús keblű asszonyok kardoskodásaival örvendeztette meg a nagyérdeműt, és most jól leegyszerűsítettem a dolgokat. Egyik kiemelkedő darabja a Faster Pussycat, Kill! Kill! címűje, ami kiindulási pontját jelentette a 2009-es Bitch Slap-nek, amelyben három modellszépségű hölgy indul el ellopni néhány gyémántot egy nagyhatalmú maffiafőnöktől. A film le sem tagadhatná szellemi elődjét, ahogy azt sem, hogy ez már 21. század - egynéhány trébb digitális trükk is elfért, megfejelve a kilencvenes évek Herkulesének, Kevin Sorbónak  a cameójával, amit még tetéz Xéna, azaz Lucy Lawless felbukkanása is. Habár az alkotók annak idején a "gondolkodó ember" trashfilmjének titulálták filmjüket, az eredmény annyira azért nem nívós, de pikáns jeleneteivel, videoklip-esztétikumával és bűnrossz jellegével azért okozhat az arra vágyakozóknak örömtelibb perceket. 

A Grindhouse-filmekhez szorosan kapcsolódik*, éppen ezért szintén még a hommage territóriumán belül mozgó, de egynéhány túlkapástól sem mentes filmek sorába sorolhatjuk a Hobo With a Shotgun-t, melyben Rutger Hauer megzavarodott hobóként, egy elfajult, diktatórikus rémjövőben ragad fegyvert, hogy megtisztítsa az utcákat a söpredéktől. Azon kívül, hogy Hauer pályafutásának egyik legjobb alakítását nyújtja (nem túlzás), a film színekben tobzódó, ultrabrutális akciójelenetekben bővelkedő látványvilágát látva eszünkbe se jut a filléres költségvetés. Robert Rodriguez Machetéjéhez hasonlóan egy olyan filmről van szó, ami akár tényleg elkészülhetett volna a nyolcvanas években és amely sikere sokat köszönhet a marcona főhős karizmájának és a kamera mögött álló lelkes jelenlétnek. Érdemes tudni egyébként, hogy mind a Machete, mind pedig a Hobo... egy kamu-előzetesből jött létre, megfordítva a sorrendet, egyben reflektálva arra, hogy sokszor az alapul szolgáló filmek előzetesei jobbak, vagy legalábbis többet ígérnek, mint amit a kész film adhat. Ha belegondolunk: mennyivel egyszerűbb előbb elkészíteni egy nagyon ütős előzetest, majd abból építkezve egy olyan filmet kreálni, mely teljesíti a saját maga által feltornázott elvárásokat. 

Akárhogy is nézzük azonban, ezek a filmek - tobzódjanak az erőszakban bármennyire is - sokszor a forrásművekhez képest egészen visszafogottak és prűdebbek. Persze, most a Hobo with a Shotgun-ra mondhatjuk, hogy egyes jelenetekben túlmegy minden határon és csak úgy fröcsög a vér, már-már a Troma-műveket idézve, de van egyfajta rajzfilmes jellege, ami enyhíti a vásznon történteket. Ugyanez vonatkozik a Machete-filmekre is, ám ott még jobban megmutatkozik az, hogy ez a kor már nem az a kor, amit a film idéz. Rodriguez látványosan kerüli a meztelenkedést, de ha össze is jön neki a truváj, akkor is digitálisan kénytelen odavarázsolni a bimbókat a jelenetbe (Jessica Alba nem volt hajlandó anyaszült meztelenre vetkőzni a zuhanyzós jelenet kedvéért), ezzel az autentikusságából bizony veszejt kicsit a kész munka. Ahhoz, hogy ráleljünk azokra a filmekre, amik már ténylegesen szembeköpik a prüdériát, a szendeszűz-beállítottságot és felvállalják magukat teljes meztelenségükben és undormányukban, kicsivel mélyebbre kell ásnunk. 

A 2009-es, Joseph Guzman által dirigált Run! Bitch Run! című film például tökéletesen kielégíti az alantasabb, mocskosabb élményre szomjazó nézőket, ez által autentikusabb grindhouse-élményt nyújt. A rape 'n' revenge sémáját felhasználó, egyébként objektíve nézve nem túl nívós, de legalább őszinte dolgozat az erőszak kényelmetlenül naturális ábrázolásával és a hetvenes éveket idéző (de mégsem művi) képi világával meséli el azt, miként jár pórul két iskoláslány, akik rossz ajtón kopogtatnak be és ezzel csúnya események sorát indítják el. A Run! Bitch Run! nehezen nevezhető élvezetes alkotásnak, ám az erős referenciaként szolgáló I Spit On Your Grave (az 1978-as eredetiről beszélünk, természetesen), vagy Wes Craven nagyjátékfilmes debütálása, Az utolsó ház balra sem volt igazán kellemes filmélmény, így erről az oldalról nehéz belekötni. Mondjuk úgy, hogy Guzman és társai nem hazudtolták meg a filmművészet mostohábban kezelt része iránti elkötelezett lelkendezésüket. Ugyanezen kategóriát erősíti - némi apáca-vonallal megerősítve - a Nude Nuns With Big Guns, melynek már a címe is sokatmondó és lényegre törő. Fiatal apácát megszentségtelenítenek, mire ő szépen sorra veszi az elkövetőket. Hasonló stílus, hasonló végeredmény, ugyanazoktól a beteg elméktől.

 

A Dear God No! James Bickert-től szintén nem fogja vissza magát - 2011-es agymenésében a rendező az ún. biker movie-val kokettál, ennél fogva egy csapatnyi amorális, söpredék, hitvány gazfickóval kell együtt szelnünk az utat egészen addig, amíg egy olyan valamivel szembesülnek, amely még nekik is túl sok. Anélkül, hogy lelőném a poént...á, pokolba vele, szóval maga Bigfoot is tiszteletét teszi az elvadult fináléban, de természetesen a náciknak is jut némi szerep. A 35 mm-re forgatott film végtelenül szórakoztató agyrohasztás és kérlelhetetlen trash - egyben az egyik legesszenciálisabb poszt-grindhouse mozi, ami az elmúlt tíz évben készült. Magában foglal mindent, amit képviselt ez a korszak. Annak jó és rossz tulajdonságaival együtt. Fillérességét, erkölcstelen képsorait, a forgatókönyvek hirtelen vett, meglepő és meghökkentő irányait és azt a hihetetlen mértékű szabadosságot. 

Amit 2007-ben a Grindhouse megcélzott - hogy a multiplexek hűs termeibe hozza ezt a mocskosabb vonalat -, egyértelmű kudarcot vallott, de ez nem feltétlen Tarantinoék hibája volt, legfeljebb elővigyázatlanság vádja az, ami érheti őket. Ehhez persze még azt is érdemes hozzátenni, hogy az ő filmjüket nem jellemezhette az a karcosság és brutalitás, az a keresetlen nyersesség, ami ennek a rétegnek a sajátja. Gondoljunk akármit Bickert, vagy Guzman filmjeiről, ők azok, akik mertek kilépni a nagyközönség-kompatibilis történetmesélés komfortzónájából és a korszak filmjei előtti tisztelgésük nem kacsintások sorozatában merült ki, hanem próbálták replikázni azt a helyenkénti nívótlanságot. Nem önironikusan, de halálkomolyan, némi túlkapással (főként a Dear God No esetében beszélhetünk erről) felvértezve. Ezek a filmek azonban - ellenben mondjuk könnyedebb, de nem kevésbé elvadult társaiktól - sok nézőt nem fognak szerezni maguknak. Nem szereztek eddig se, ez után se fognak, de várnak, várnak türelemmel azokra a megveszekedett nézőkre, akik szeretik, ha tűréshatárukat feszítővassal feszegetik agresszívan. Koszos, foszlott filmszínházak székei helyett azonban olybá tűnik, hogy ezúttal a laptopok, házilag kialakított kis mini-mozik azok, amik helyszínéül szolgálnak arra, hogy az érdeklődő felek megtekintsék az adott filmet. Ezzel jó messzire kerülve az eredeti koncepciótól, egyúttal kicsit felsértve a megfoghatatlan misztériumát a közösségi B-film imádatnak. Amit popcornnal, folyamatos hangos kommenteléssel és ujjongással abszolváltak régen. Változnak az idők, változnak a filmek is, a közönség is, de néha azért jó visszanyúlni, jó fel-felidézni és kicsit emlékeztetni az embereket arra, milyen volt régen. Tarantino és Rodriguez lehet, hogy ráfaragott ezzel, de az idő mégiscsak őket igazolja: utat nyitott egy újabb, megveszekedett, filmőrült generáció agymenéseinek. 

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.