Mostanra már egészen világossá vált: az apa egyeduralkodó az MCU filmjeiben. Egyeduralkodása pedig kétségbevonhatatlan, elvégre apák vétkei, tékozlásai, apák jelenléte és nemjelenléte egyaránt behálózza az egész hősuniverzumot Vasembertől kezdve Űrlordon át egészen Fekete Párducig. Az APA hőseink minden tettét, ha csak finoman is, de belengi. Elvégre még a legfőbb ellenlábas, az ultimate nemezis, minden vég elhozója is, magánszemélyként egy elcseszett apa, aki egy kis genocídiumért kénytelen feláldozni imádott lányát. Na de - merül fel a teljesen jogos kérdés -, mi a helyzet az anyákkal? Ahol apa van, ott valahol anyának is lennie kell, ugye? Bizony, így van!
A probléma éppen csak az, hogy az anya egy olyan személy a Marvel Filmes Univerzumban, aki sokszor inkább csak épphogy jelen van, semmint kulcsfontosságú szerepe lenne neki. Inkább csak a háttérben mozog, semmint előlépjen és neadjisten események katalizátoraként funkcionálna. Legalábbis az eddig kiadott filmek többségében így van, és most szemeinket vessük a Stark-családra, amely esetében többször is citálták már nekünk apucit, de anyuciról kevéssé esett szó - csupán egyetlen jelenetben szerepeltették őt és adták jelét anya és fia közötti kapcsolatnak. A szóban forgó jelenet, ami érezhetően hatással volt hősünk későbbi attitűdjére a világgal szemben a Polgárháború búcsú-szcénája, amelyben a milliárdos szuperhős éppen a nagyközönség számára rekonstruálja édesanyjával és édesapjával való utolsó kontaktusát - mielőtt elutaznának, és mielőtt vesztükbe rohannának. Fontos képsorok, (felvezeti a végső, nagy, érzelmi gyomrost) bár tény, hamarább is el lehetett volna kezdeni kettejük kapcsolatának ismertetését, megmutatását, így csupán egyetlen jelenetről beszélhetünk, míg apuka központi szerepet kapott például a Vasember második részében. Tény persze, ez is több, mint a semmi.
Az egész tizenkilenc filmből álló folyamban háromszor fordult elő, hogy nagyobb szerepet kapott az anya, ebből a háromból egy olyat lehet mondani, amelyen igazán erőteljesen vonul végig és tematikai kötőanyagként szolgál a vele való kapcsolat. Az egyik Ryan Coogler filmje, a Fekete Párduc, amiben az anya egy olyan férj mellett áll, akinek cselekedetei morálisan megkérdőjelezhetők és akinek ilyetén cselekedetei meghatározóbbak hősünk jellemfejlődését tekintve. Mégis, jelenléte sokkal erőteljesebbnek mondható, nem kis részben azért, mert a világ, melyet Coogler felfest nekünk már inkább a férfidominancia alsó határán mozog. Az Angela Bassett által megformált Ramonda egyedül is megállja a helyét Wakandában, nem elesett, meggyötört asszonyként ábrázoltatik, de olyannak, aki kaphat ütést az élettől, csak feláll és küzd tovább. Anyaként pedig bőven kiveszi a részét abból, hogy fia, a Fekete Párduc visszatérjen és megküzdjön az őt illető trónért, egyúttal pedig segítve abban, hogy jobb uralkodóvá váljék. Coogler filmje egyébként is előszeretettel mozgatja fontos pozíciókban női szereplőit: mi sem bizonyítja jobban azt, hogy a technikai kütyüket is egy fiatal lányra bízta (ezzel is kvázi hergelve a női egyenjogúság ellenzőit), a Fekete Párduc életét pedig nők védik, akik úgy tudják megőrizni nőiességüket, hogy közben fél kézzel elpáholnak bárkit. Ryan Coogler egy olyan világot tálalt elénk, ahol nem kell férfinak lenned ahhoz, hogy fontos pozíciót kapjál. Ahol a nő nem a férfi alatt van, hanem vele egy szinten.
Persze Angela Bassett előtt ott volt egy Rene Russo is a Kenneth Branagh-rendezte Thor-filmben és annak folytatásában. Érdekes, hogy mind a Fekete Párduc, mind a Thor esetében is egy futurisztikus világba csomagolva kapjuk meg a matriarchátus eszményi vízióját. Frigga nem csak támogató feleség, de támogató anya is, aki ezen túl a karddal is képes bánni, ha épp arról van szó (és ha az otthonuk védelme a tét), nagy kár, hogy második részben bekövetkező halála felett mindezek ellenére is könnyedén át lehet siklani, ezt azonban tudjuk be Alan Taylor főként az egysíkú vizualitásra kihegyezett rendezésének. Frigga halála a két, ellenséges testvéren is lecsapódik: Lokit, az ármánykodás istenét ugyanúgy megviseli, mint Thort, hiszen benne volt egyedüli bizodalma, minden maradék szeretete, minekután apja, Odin önkényesen úgy döntött, hazugságban neveli őt fel a származtatását illetően. És bár ebben nyilván partner volt Frigga is, rá mintha kevéssé neheztelve. Hiába no, egy anyára sokszor képtelenek vagyunk olyan intenzíven haragudni. Mégis, mindezt figyelembe véve nagy kár, hogy idejekorán kiírták a történetfolyamból, hiszen így elvették a karaktertől a jogot, hogy a továbbiakban esetleg több, még fontosabb szerepet kapjon, még tovább virágoztatva az MCU anyáinak "karrierjét".
James Gunn-ra kellett azonban várni, hogy aztán az anyaság, mint fontosabb tematikai tényező színre lépjen. A sokakból szemöldökráncolást kiváltó ötlet, mely szerint a Marvel filmre viszi annak a hőscsapatnak a kalandját, akikről a kutya (értsd: az utca embere) se hallott, nagyon gyorsan a stúdió egyik legjobbjává nőtte ki magát. Gunn abszurd humorhoz való érzékénél pedig csak a szíve nagyobb, így hozhatta össze azt, hogy egy emberként szipogjon fel a nézőközönség az utolsó képsorokon. A galaxis őrzői mindkét része a családról szól, arról, hogy az ember járjon bárhol a világban, összeakadhat olyan egyénekkel, akikben megtalálhatja "testvéreit". Gunn filmjei a neveltetést, a gyermekkort állítja középpontba, egyik filmet az apafiguráknak, míg másikat (az első részt) az anyához való kötődésnek szentelve. Kiváló irányjelző már a nyitójelenet is, amelyben a kicsi Petert látjuk, amint egy kórház folyosóján ül és vár, zenét hallgat, majd behívják haldokló édesanyjához, akitől mielőtt méltón elbúcsúzna, sírva, vállán hordva a világ minden bánatát, elrohan. Ezt követően az anyának az emléke az, amely színen van és az anyának az emléke az, ami - mint azt a későbbiekben megtudjuk -, igazán hatással van Peter jellemfejlődésére, viselkedésére, mániáira. Az őt ért korai veszteségnek is betudhatjuk sokszor gyerekes viselkedését, hogy érdembeli szülői gondoskodás híján képtelen felnőni. Minden nagyzolásában, minden dacosságában ott rejtezik édesanyja iránt érzett szeretete és halála miatt érzett végtelen fájdalma. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy - mint az a film utolsó jeleneteinek egyikében kiderül számunkra -, még hősnevét is ő adta neki. Űrlord, a név, ami első blikkre úgy adja elő magát, mintha egy élő legenda, egy kozmikus hős tulajdona lenne, valójában egy férfigyermeket takar, aki különböző módokon próbálja gyászát hol elfojtani, hol feldolgozni.
A galaxis őrzői tehát nagyon sok tekintetben beszél az édesanyját sirató gyermek gyászáról: arról, hogy előbb vagy utóbb eljön az idő, hogy szembenézz a fájdalmaddal, beismerd magadnak a bánatot. Eljön az idő, hogy ki merd bontani azt az utolsó ajándékot, amit tőle kaptál. Hogy betedd a lejátszóba azt a kettes számú válogatáskazit és könnyezve hallgasd végig az Ain't No Mountain High Enough-ot. És bár a második rész már inkább az apákról szól, hatása a fináléra is elér, hiszen áttételesen ugyan, de anyuci ad erőt ahhoz, hogy legyűrje a tékozló, egoista fatert.
Gunn filmje azonban még mindig csupán egy gyémánt a homokozóban. Mint azt mutattam, nem példa nélküli az anyaság középpontba helyezése, de azt hiszem, mondhatjuk, még gyerekcipőben jár az ábrázolása. Amiket felsoroltam, inkább példák, amelyek a szabályt erősítik - még ha egyik-másik erőteljesebb jelenléttel is bír, mint általában. Mert akárhogy is nézzük, egyelőre az is várat magára, hogy May néni (Pókember nevelőanyja) legalább olyan személyiségformáló legyen, mint volt régen a Sam Raimi-féle verziókban. Még várat magára, hogy hőseink végleg túllépjenek apás problémáikon és előtérbe lépjen az a személy, aki szíve alatt hordja kilenc hónapig csemetéjét. Amíg azonban olyan rendezők jeleskednek, mint Ryan Coogler, vagy James Gunn (tehát akik kicsit személyesebb víziókat raknak le az asztalra), addig nem aggódok emiatt. Eljön még az anyák jövője. Boldog anyák napját!
U.i.: MARTHA.