Annak dacára, hogy nem szállt sírba a Titanic 1514 utasával együtt, Morgan Robertsont is az egész világot megrázó tragédia áldozataihoz sorolhatjuk. Ennek az 1898-ban megjelent Futility, or the Wreck of the Titan című kisregénye az oka. Mert a magyar fordításban az A Titan végzete címet kapó művében látnoki pontossággal vetette papírra le a tizennégy esztendővel későbbi szerencsétlenséget. A fiktív gigászt is áprilisban süllyed el egy későn észrevett jégheggyel való ütközés után, és mérete is szinte teljesen megegyezik a luxushajóéval. Ez persze egyből beindította az összeesküvéselmélet-hívők fantáziáját, és többen is azzal vádolták az írót, hogy egy ördögi konspiráció szégyentelen résztvevőjeként így vagy úgy, de felelős az incidensért. A légből kapott badarságok lassan felőrölték a peches tollforgató idegeit, aki apránként belerokkant az átok-gyilok kampányba, és végül a gyűlölködők győzedelmeskedtek. A férfi 1915. március 24-én belehalt az altatóként és szorongást csökkentő narkotikumként szedett paraldehid túladagolásába.
Meghökkentő jóslatokból a filmiparban sincs hiány, és az érintettek mérhetetlen mázlijára a következmények is enyhébbek. Lássunk hát pár példát!
John Woo 1997-es Ál/Arca kifejezetten jól öregedett. Hovatovább, kategóriáján belüli, kitüntetett státuszát parádés koreográfiájú akciójelenetei és a kettős szerepeikben szabályszerűen lubickoló John Travolta-Nicholas Cage duó sziporkái gyaníthatóan örökre garantálják. Ám ettől függetlenül vitathatatlan, hogy az alapszituáció, miszerint egy FBI ügynök és egy pszichopata terrorista arctranszplantációval veszik fel egymás identitását, az előző évezred végén némiképp blődnek hatott. De 2010. március 20-án spanyol orvosok Joan Pere Barret vezetésével bebizonyították, hogy ügyes sebészekkel kivitelezhető a bravúros műtét.
Mike Judge 2006-os szatírája, a Hülyék paradicsoma is telibe talált. Ebben az egy kormánykísérlet során hibernált, és ötszáz évvel később véletlenül kiolvadó Joe Bauers közlegény döbbenettel vegyes kétségbeeséssel konstatálja, hogy immár ő a planéta legokosabb lakója. Ez pedig súlyos probléma, mivel az elképesztően ostoba, ellenben az összes témáról igen határozott véleménnyel bíró kvázitroglodiák egyrészt a legegyszerűbb utasításokat is hajlamosak félreérteni. Másrészt kéjes élvezettel hánynak fittyet a józan ész parancsaira, és az ok-okozati összefüggések felfogása sem az erősségük. Figyelembe véve, hogy a mostanság kevésbé súlyos, azonban véget távolról sem érő COVID-19 járvány óvintézkedéseit fantaszták tömegei szabotálták, és a helyes maszkviselés is sokakon kifogott, trükkös őszintén kacagni a gegeken.
Az 1973-as Zöld szója leginkább a haldokló Edward G. Robinson szívet-lelket megrengető remeklése, valamint a szegények utolsó mentsvárának számító, olcsó étel mellbevágó forrása miatt emlékezetes. Ám ha kicsit megkapirgáljuk a felszínt, egyéb érdekességei is lebilincselőek. Az, hogy a szélsőségesek által ma is viccként kezelt globális klímaváltozás eltörli a civilizációs vívmányokat, a teljes régiókat felemésztő-elnéptelenítő természeti katasztrófák korában felkavaró. Ahogy az is rémisztő, hogy 2022-ben a túlnépesedés, az ebből származó ártalmak, és az általánosnak mondható, hajmeresztő inflációval kombinált élelmiszerhiány sem egy komor-komoly sci-fi fő konfliktusforrása.
Az 1995-ös A hálózat csapdájábanról is bátran kijelenthetjük, hogy messze megelőzte a korát. Ekkoriban ugyanis a többségnek az internet is holmi homályos-boszorkányos humbugnak tűnt, és az, hogy a digitális térben hátrahagyott adataink eltulajdonításával romba dőlhet az életük, nem hatott reális fenyegetésnek. De ahogy arra a közelmúlt botrányai rámutattak, milliárdok becsülték alá ezt az abszolút reális veszélyt. Hiszen kisült, hogy az információmorzsák akkurátus elemzésével életünk legrejtettebb titkairól is lehullhat a lepel, sőt, a közhangulat is hatékonyan befolyásolható.
Ehhez igazodva az 1998-as A közellenséget is lehetetlen elintézni egyetlen legyintéssel, mert el kell fogadnunk, hogy Tony Scott debütálásakor némiképp túlzónak elkönyvelt thrillere manapság már-már megmosolyogtatóan naiv. Mivel nem, hogy az USA hatalmuktól megrészegült pribékjei, hanem némi furfanggal és jelképes pénzbefektetéssel totálisan átlagos polgárok is akadálytalanul kémkedhetnek, fittyet hányva a jogra vagy az erkölcsre. Idén januárban Brooks Nader a privát szféra sérülékenységére rámutató története járta be a sajtót. A modellt egy huszonkilenc dollárért árult Apple AirTag-gel követte ismeretlen zaklatója, aki lényegében egy gyorséttermi ebéd áráért tudhatta meg, hogy beteges vágyai tárgya merre is bóklászik.
Azzal, hogy az 1990-es Az emlékmásban Douglas Quaid hallucinálja-e furcsábbnál furcsább fordulatokat vevő kalandjait, vagy tényleg több egy, a napi robotba belefásult építőmunkásnál, maga a rendező, Paul Verhoeven sincs tisztában. Mert elmondása szerint deklarált célkitűzése volt a forgatás során, hogy posztmodern csavarként egyszerre mindkét opció hihető és igazolható legyen. Ám egy dolog biztos: az önvezérlés akkoriban nem jelentett többet egy szűk kör semmiféle gyakorlati haszonnal nem bíró technológiai kuriózumánál. Mostanság viszont rendszeresek a távolról sem problémamentes, de a korábbiaknál nagyságrendekkel fejlettebb, sofőr nélküli autókról szóló híradások. Nem is oly rég a Cruise cég egy kocsija hajtott el egy közúti ellenőrzés elől, és 2021-ben a Tesla 3 balesetei sújtották le az újdonságokra fogékonyakat.
Záróakkordként, cikkünket aligha zárhatnánk mással, mint a páratlanul megosztó A kábelbarát egy precíz próféciájával. Ben Stiller 1996-os, fekete humorú komédiája senkit sem hagyott hidegen. Mert ebben a korábban főként pillesúlyú vígjátékok gumiarcú sztárjaként nevettető Jim Carrey egy mit sem sejtő kliensére rászálló, gátlástalan, manipulatív szociopataként csillogtatta meg tehetségét. Csakhogy erre ott és akkor kevesen álltak készen, és a híresség korábbi alakításaiból kiindulva hülyécske bohóctréfákat várókat sokkolta, hogy a férfi tébolyult véglényként tönkre akarja tenni egy ártatlan ember életét. Beszédes, hogy miközben Roger Ebert az esztendő egyik legrosszabb, hitvány-félresiklott próbálkozásaként gyűlölte a végeredményt, addig kollégája, Gene Siskel meleg szavakkal méltatta azt, és Carrey teljesítményének jellemzésekor sem fukarkodott a dicséretekkel. Ám tagadhatatlan, hogy az ingadozó megítélésű alkotás egyik jelenete mai szemmel nézve hátborzongató. Mivel ebben a bármi áron barátra vágyó szörnyeteg őrületét az hivatott érzékeltetni, hogy a tévé, a telefon és a számítógép sajátos fúziójáról ordibál. Tekintve, hogy ez ma a hétköznapok senkit sem meglepő realitása, félelmetes belegondolni, hogy vajon pár kurta évvel később melyik, anno félkomoly viccnek szánt jövendölés válik záros határidőn belül valósággá.
Ezzel felsorolásunk végére értünk. Amennyiben úgy vélitek, hogy kedvenc példátok méltatlan módon kimaradt, ne legyetek restek, osszátok meg velünk a kommentszekcióban vagy Facebookon!
A logókép forrása az IMDB.