A kisebb súlyú normaszegést ideiglenesen bocsánatos bűnné tevő április elseje sűrűn ihlette meg a szórakoztatóipar legszélesebb körben hódító ágazatát. A leggyakrabban természetesen a vígjátékokban került elő a téma. Az 1964-es, indiai April Foolban a kelekótya Ashok véletlenül magára haragít egy nemzetközi bűnözőbandát, és kedvesével, Madhuval együtt fel kell, hogy vegye a nyúlcipőt.
Az 1997-es, kevésbé ismert April Fool's Day az "ünnep" visszásságát helyei a középpontba. Két, egymást engesztelhetetlenül gyűlölő szomszéd kihasználja az alkalmat, és a népszokással takarózva szabadjára engedi fékezhetetlen dühét - a perpatvarukat rettenetesen unó feleségeik kifejezett tiltakozása ellenére.
Az 1999-es Egy kis bolondozás is a fanyarabbik oldaláról mutatja be a hagyomány fonákjait. A Robert De Niro által megformált, nyugdíjba kényszerített temetkezési vállalkozó utolsó, április elsejére eső munkanapján ki akar babrálni az állását az inkompetens unokaöccsének adó főnökével. Ám a saját kárán tanulja meg, hogy egyes szakmáknál az elvont humor könnyen visszaüthet. Pláne, ha egy szélsőséges szekta egyik tagja készpénznek veszi, hogy a kedves nagyi tényleg feltámadt, és egy AR-15-ös karabéllyal hadonászva követeli, hogy sürgősen vezessék a Mennyországból visszatért rokonához.
A többi komédiához hasonlóan a 2015-ös April Fools is egy határozottan szellemes ötletre épül. Jelesül, hogy mi van akkor, ha egy peches delikvenssel pont ezen a napon esik meg valami hihetetlen vagy egyszerűen csak eszelős kaland? Egyéjszakás kalandot utáni, váratlan terhesség, emberrablás, hamis személyazonosságok és kétségbeesett csalók ravasz trükkjei: a kusza-színes kavalkád hamar beszippantja a nézőt.
Tiszta sor, hogy a horrorspecialisták is lecsaptak a nagy lehetőségre. Elvégre, a durva ugratások hajmeresztő következményeinél kevés eszményibb alaphelyzetet lehet elképzelni a zsáneren belül. 1986-ban két színleg egy kaptafára készült, de valójában merőben eltérő stílusú alkotás is megjelent. A mérsékelten úttörő Slaughter High jobb pillanataiban sem akar több lenni egy brutális kivégzésekkel teli, bosszú-fűtötte gyilokfesztiválnál. Az egy félresikerült tréfa miatt eltorzult arcú Marty Rantzen vendettájának krónikája igen kevés csavart tartogat. Az életét megkeserítő kamaszokat savval megspékelt sörrel, emésztőgödörbe fullasztással vagy áramütéssel likvidáló mániákus őrjöngése maximum az elvárható kötelezőt hozza.
Az April Fool's Day esetében viszont már más a helyzet. A direktori feladatokat ellátó Fred Walton és a sztorit jegyző Danilo Bach fáradozásainak korát messze megelőző gyümölcse ugyanis a manapság igen divatos meta-megközelítésre fókuszál. Pontosabban fogalmazva, a történet lényegében az inspirálatlan tucat-slasherek elé tart görbe tükröt. Az egy hétvégi bulin őszi legyekként hullani kezdő tinédzserek arra a borzasztó konklúzióra jutnak, hogy nem az egyik osztálytársuk, hanem annak őrült ikertestvére hívta meg őket a halálos víkendre. Ám kiderül, hogy nagyobbat nem is tévedhettek volna: szó sincs rafináltan kifundált vérfürdőről. Az egész csupán egy sötét humorú vicc, és végül afféle posztmodern duplacsavarként a morbid móka kiagyalója sem ússza meg a heccelődést.
Bár a sajátságos hangvételű kísérlet tisztes hasznot hajtott készítőinek, de a rendezőt elkeserítette, hogy a koncepciót a szakma és a publikum egyaránt egyfajta sértett dühvel fogadta. Hiszen a reklámkampány során érintőlegesen sem került szóba, hogy a bevettől némiképp eltérő élményre érdemes számítani. Ergo, ennek folyományaként rengetegen jöttek ki úgy a moziteremből, hogy azt érezték, hogy palira lettek véve. Ráadásul műve megítélésén a Butcher Brothers álnéven futó Mitchell Altieri-Phil Flores duó 2008-as remake-je sem sokat javított. Hovatovább, az eredeti tagadhatatlanul erős atmoszféráját kilúgozó, és a cselekményt a legrosszabb módon aktualizáló újragondolást még az eredetinél is kevesebb dicsérettel illették.
A 2012-es Pookey jóval több ember szívébe lopta magát - igaz, jó tizenkét év távlatából megállapítható, hogy kiemelt státuszát elsősorban szerencsés témaválasztásával és nem a nívójával vívta ki. A maga idejében a fél közösségi médiát letaroló mém a borzongás mellett poénokról is gondoskodó adaptációja nem kisebb hírességeket vonultatott fel, mint Robert Englund, Tony Todd és Jamie Lee Curtis. Sőt, egy cameo erejéig Jack Black is feltűnt az örökké palindromákban beszélő Otto Lerrrelként.
Az április elsején lecsapó, és a különösen komiszokat megbüntető pingvin-robotgép hibrid ámokfutása így tarolt a kasszáknál. Azonban a régóta várt folytatáson sajnos átok ül: elsőnek a forgatókönyvírók sztrájkja hátráltatta az elkészültét, aztán az üzbég szum krachja, majd koronavírus-járvány tett keresztbe a munkálatoknak.
A cikkben említett filmek közül kettő valójában nem létezik. Kitaláljátok, hogy melyikek?