Hirdetés

Borzongás helyett kínszenvedés - A legostobább horrorfilmek

|

Önmagát becsapó élőholtvadász, az univerzum legrosszabb megfigyelője vagy éppen forma tartalom nélkül: vajon mi járt a készítők fejében?

Hirdetés

Egy horror számtalan ok miatt tűnhet el nyomtalanul a feledés vagy a közöny piszkosszürke óceánjában - ahogy az sejthető, akadnak egészen furcsa esetek is. Lássunk hát párat!

Az ágazat egyik legfájóbb hibája, hogy a benne dolgozók általában hírből sem ismerik a mértékletesség fogalmát. Túl későn visszavonuló, és így önnön karikatúrájukká züllő színészek nullázzák le máskülönben tiszteletreméltó karrierüket. Vagy a váratlan sikertől megmámorosodott jogtulajdonosok tökélik el, hogy ha a fene fenét eszik is, de okvetlenül lenyúznak egy második-harmadik-tizenötödik bőrt a várakozásokon felül teljesítő műről. Azonban ezekből a jellemzően izzadtságszagú kísérletekből pont a diadalt anno szavatoló, sajátságos többlet tűnik el.

Hirdetés

Ezt a tételt kevés film illusztrálja élénkebben és fájdalmasabban az 1988-as Frászkarika 2-nél. Már a felütése is egészen agyzsibbasztó. Az előző részben a ravasz és tapasztalt vámpírral küzdő Charley Brewster a pszichoterápia csodáinak hála arra jutott, hogy igazából sosem harcolt a vérszívóval, és annak kérlelhetetlen csatlósaival.

Pedig azon túl, hogy a lény valódi alakjában támadt rá, a legjobb barátja is átváltozott egy amorf szörnyeteggé - akkori, szerencsére az utolsó percben megmentett barátnőjét nem is említve. Persze, miként arra igen hamar rájövünk, a makacs ténytagadás fő oka, hogy emberünk ismét gyanakodni kezdjen, és döbbenettel vegyes iszonyattal ébredjen rá, hogy mégis léteznek az éjszaka teremtményei. Ergo, ez a bicskanyitogatóan hülye alapszituáció akkor is padlóra küldené a koncepciót, ha az jeles elődjéhez hasonlóan erősen építene a társadalom kispolgári vaskalaposságára, és az ezt kihasználó kreatúrák démoni ravaszságára. Ám itt erről szó sincs. Degenerált, alsópolcos Drakula-pótlékok hitvány hordái tobzódnak, és hozzávetőlegesen annyira óvatosak, mint egy szomáliai gyermekkatona.

De, míg itt ha nem is mentség, legfeljebb magyarázat, hogy az eredeti széles tömegeket vonzott, a Goblinsként is ismert Troll 2 elkészültét és reklámkampányának szürreális vezérfonalát semmiféle racionális érv nem indokolja. Hogy a ZS-liga farvizén békésen elevickélő, olasz Claudio Fragasso hogyan győzte meg a producereket arról, hogy finanszírozzák az ártatlanokat zöldségekké átalakító és felfaló manók gaztetteit elmesélő marhaságát, sosem tudjuk meg. Ellenben egy biztos: az anyanyelvén beszélve csodákra képes író-rendező angolul alapfokon is alig gagyogott, ám ez nem zavarta abban, hogy amerikaiakat instruáljon. Azok természetesen szinte semmit sem értettek abból, hogy az élénken gesztikuláló férfi mit akar, ezért azt tették, amit az efféle bukásra ítélt blődségekbe meggondolatlanul fejest ugró peches flótások szoktak.

Mély levegőt vettek, vizualizálták a gázsijukat, és az utasításokat hűen követve, teátrális ripacskodással adták elő hajmeresztően primitív szövegeiket. A végeredményt látva a pénzügyi specialisták kisebbfajta sokkot kaptak. Hiszen világossá lett, hogy a legfényesebb pillanataiban is a gyalázatos és a hitetlenkedő röhögés között ingadozó förmedvényen sem az újravágás, sem a pótforgatás nem segíthet. Ekkor, hogy mentsék a menthetőt, egy aljas trükköt dobtak be. Abból kiindulva, hogy a publikum szívesen fogadja a folytatásokat, az 1986-os, vegyes fogadtatású Troll második epizódjaként forgalmazták a direktor fáradozásainak keserű gyümölcsét. De a mozgóképnek álcázott vonatszerencsétlenség ezzel a furfanggal megtámogatva sem kerülhette el borítékolható sorsát.

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


A kategória képviselőit ritkán éri az a vád, hogy az egy elefántcsontból épített torony kényelmes magányában kiagyalt koncepciójuk túlontúl elvont. Ám M. Night Shyamalan a 2008-as Az eseménnyel összehozta ezt a közel megismételhetetlen bravúrt, holott nem akart többet, mint tisztelegni az 1950-es évek B-mozijai előtt. De a homo sapienst légi úton terjedő mérgükkel öngyilkosságba kergető növények káros toxinjai elől menekülő nyomorultak kálváriája egyszerűen nem működött. Milliók háborodtak fel a rég letűnt érára jellemzően hülyécske, ám a korai atomkor trendjeivel szemben komolyan-komoran prezentált sztorin. A főszereplő, Mark Wahlberg sem titkolta keserű csalódottságát: egy 2010-es interjújában igen ingerülten nyilatkozott arról, hogy az ó szavait idézve "kibaszott fáknak" kellett volna ráhoznia a frászt a nézőkre.

A zsáneren belül nem ritka, hogy a cselekmény gördülékenységének jószerivel elengedhetetlen feltétele, hogy a szereplők egy muskátli helyzetfelismerő képességével és egy doboz D-vitamin kombinációs készségével rendelkezzenek. James Wan Halálos hallgatása egy új szintre emeli ezt a toposzt. Mivel itt a családja múltjában gyökerező rejtélyek kibogozásába belevágó Jamie Ashen annak dacára nem veszi észre, hogy az apját holttestét marionettbábuként irányították, hogy többször is találkozik és fecserészik vele.

Cikkünket pedig az utóbbi idők legcsúnyábban kihagyott ziccere zárja. Amikor kiderült, hogy a Disney ügyvédhadseregének próbálkozásai mit sem érnek, és az 1928-as Willie gőzhajó szerzői jogi védelme 2024. január 1-én hivatalosan is lejár, egy dologban mindenki biztos volt. Jelesül, hogy lesznek olyan élelmes alakok, akik az ebben szereplő, páratlanul népszerű, könnyed-bohókás Miki egeret a ritkábban megénekelt sötét oldaláról fogják bemutatni a közönségnek. Viszont sajnos a jóslat csupán félig-meddig jött be. A Simon Philips és Simon Bailey által jegyzett Egércsapda ugyanis meg sem kísérli, hogy egyediségével vagy szellemességével szippantsa be az érdeklődőket. Tényszerűen nem kapunk mást egy bántóan feledhető, nem különösebben látványos, és még az ágazat rossz átlagához képest is meghökkentően gyenge színészi alakításokkal teli tucatslashernél, melyhez kiskanállal paranormális elemeket adagoltak.

Csak éppen ezúttal a gyilkos nem egész testet rejtő-fedő kosztümöt, netán egy áldozatai bőréből készített álarcot visel, hanem a joviális rágcsáló képmására hajazó, elátkozott álarcot húz fel. Magyarán, az alkotók megelégedtek pusztán a külsőségek majmolásával. A mérhetetlenül bárgyú kliséparádé megtekintése során nehéz szabadulni attól a képkockák pergése során apránként meggyőződéssé érlelődő gondolattól, hogy egy, évek óta a fiókban porosodó, hatodrangú rémmesét írtak át rohamtempóban. Hogy aztán inkább kevesebb, mint több sikerrel meglovagolhassák a múlhatatlan remekműnek bajosan nevezhető, azonban alacsony költségvetését legalább némi bazári harsánysággal kompenzálni igyekvő Micimackó: Vér és méz keltette hullámokat.

Ezzel felsorolásunk végére értünk: amennyiben úgy érzitek, hogy egy találó példa kimaradt, ne legyetek restek, osszátok meg véleményeteket a kommentekszekcióban, vagy a Facebook-oldalunkon!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.