A filmszakma sikerét ékesen illusztrálja, hogy annak dacára, hogy a szórakoztatóipar ezen ága viszonylag fiatal, elképzelni sem tudjuk a napjainkat nélküle. Azonban nem mindig volt ez így. A kezdetben izgalmas, mókás kuriózumként kezelt, ám távolról sem meghatározó médium életüket a kikapcsolódás ezen módjának fejlődésére feltevő úttörői kismillió kihívást gyűrtek le, mire nemritkán emberfeletti munkájuk dús, édes termést hajtott. A problémák java technikai jellegűnek bizonyult, de akadtak pikánsabb és égetőbb gondok is. Ezek közül a legfontosabbnak az újdonságokat érdeklődve, ám egyben nem kevés gyanakvással is figyelő amerikaiak lelkivilágának ápolása tűnt. A lelkes amatőrök játszóteréből tisztes hasznot termelő cégek terepévé váló szektort ugyanis egyre gyakrabban illették az erkölcstelenség vádjával. Ezen ma már sanszosan sandán mosolygunk, de az előző század tízes, húszas és harmincas éveiben ez a verdikt felért a halálos ítélettel.
A panaszok két csoportra oszlottak. Az elégedetlenkedők egy része azt kifogásolta, hogy a mozikban vetített történetek nem tükrözik az általános elvárásokat. Vagyis ahelyett, hogy kilúgozott, lila ködös mesevilággal kábítanának, visszás jelenségekre fókuszálnak, a többségnek elérhetetlen luxust emelik piedesztálra és kéjes élvezettel feszegetik a tabukat. Az ágazat vezetői erre sokáig azzal reagáltak, hogy finoman utaltak arra, hogy becsületes farmerek szorgos sürgéséről-forgásáról minimum trükkös kasszasikert forgatni, ám ez nem hatotta meg a hangadókat. Főleg a krimik kapták meg a magukét. Mert bár ezekben a gonosz önnön felfuvalkodottságának köszönhetően elbukott, készítőik arra is kitértek, hogy a bérgyilkosok, gengszterek és szeszcsempészek miért is kockáztatják, hogy egy sekély sírban végzik. Siker, szex, csillogás - kit izgat, hogy benne van a pakliban, hogy egy lokálból vagy egy kuplerájból kisétálva kettéfűrészeli egy negyvenötös kaliberű géppisztolyból leadott sorozat? Másrészt az is besározta a szcéna renoméját, hogy a sajtó kényesebbnél kényesebb botrányokon csámcsogott.
Narkómámoros őrjöngés, részeg orgia, nemi erőszak, vagy éppen a félelemmel vegyes undorral kezelt homoszexualitás: hihetetlen históriák sokkolták a publikumot.
Az átlagpolgárok azt akarták, hogy idoljaik hibátlan-éteri csodalényekként aranyozzák be a napjaikat, és a legkisebb botlást is ezerszeresen torolták meg. A legnépszerűbb csillagokhoz sorolt William Haines sem kerülhette el a sorsát: amikor nem tagadta le, hogy a saját neméhez vonzódik, ígéretes karrierje egyetlen kurta szívdobbanás alatt romba dőlt. Az éra hisztérikus bigottságát jól mutatja, hogy mikor hat centet kínált egy kutyáját kergető gyereknek, hogy az kopjon le, hamar elterjedt, hogy meg akarta rontani a fiatal fiút. Ezután pedig egy, magukat Fehér Légiónak nevező szélsőséges csoport pribékjei a lakásához siettek, és partnerével együtt kis híján agyonverték.
Gyors és látványos megoldás szükségeltetett - pláne, mivel a bajokat tetézendő, 1915-ben az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága úgy döntött, hogy a mozgóképekre nem vonatkozik a szólásszabadság joga. Azaz elhárultak annak az akadályai, hogy a kormány kénye-kedve szerint léphessen fel Hollywood vélt túlkapásaival szemben. Ezért a stúdiók nagykutyái 1922-ben arra jutottak, hogy az okos és mérsékletes alkalmazkodás a megmaradás legbiztosabb útja. A nagy feladattal a kiváló politikai kapcsolatokat ápoló, és Washington krémjével vígan parolázó ex-postaügyi minisztert, William Harrison Hays-t bízták meg.
Ő kezdetben bízott benne, hogy az államgépezet berkein belül tökélyre fejlesztett, atyáskodó, félhivatalos nyomásgyakorlással célt fog érni, de hamar döbbenettel vegyes haraggal konstatálta, hogy nem terem neki babér. Hovatovább, a kedélyeskedve megkörnyékezett specialisták nem rejtették véka alá, hogy a legjobb esetben is csupán okvetetlenkedő, ráadásul halmazati büntetésnek egy szifiliszben haldokló, koraszülött csimpánz kognitív képességeivel bíró, undorító tintanyalónak tartják. Aki ezeken túl megnyirbálná a kreatív szabadságukat, hogy afféle félhivatalos cenzorkápóként a maga bigottul vaskalapos elveit propagálja. A rövidke békeidőszakot emiatt kisvártatva nyílt háborúskodás követte. Elsőnek finoman közölte megbízóival, hogy ha nem állnak mellé teljes mellszélességgel, akkor cudar idők köszöntenek rájuk. Majd megszerezve azok a korábbinál aktívabb támogatását, hozzá hasonlóan vélekedő cimborái közreműködésével tető alá hozta a csak Hays kódexként emlegetett, drákói szigorú törvénytárat. Záróakkordként, hogy garantálja annak betartatását, leghűbb vérebére, Joseph Breenre bízta a napi operatív munkát.
1934. július 1-től nem volt apelláta. A jezsuita papok, a testiséget perverziónak bélyegző aszkéták, csipketerítős szalonokban trécselő széplelkek és hasonló figurák kezének munkáját magán viselő rendelkezésgyűjtemény sokkolta az álomgyárat, mert teljesen új irányt szabott a filmeseknek. A realizmusra törekvést is száműzték, és didaktikus, viccnek durva, komolyan viszont nyilván nem gondolt, népnevelő borzalmak vették át a terepet. A legfőbb parancsolat a kereszténység és a házasság szentsége lett.
Az, hogy egy katolikus pap vagy protestáns lelkipásztor nem nyája bölcs támasza, hanem gyarló halandó, vagy éppen csuhájával takarózó intrikus, pénzbírságot, vagy rosszabb esetben totális krachot magával vonó betiltást ért. Dörzsölt forgatókönyvíró azt sem feltétlen firtatta, hogy egyik-másik frigy nem éppen a mennyekben köttetett, mivel a párkapcsolati problémákra utalgatás is felkelthette a Produkciós Kódex Adminisztrációkén futó hivatal figyelmét.
Emellett a bűnhöz való viszony is átalakult: a gaztevőket gyors és elkerülhetetlen retorzióban kellett részesíteni, hogy sorsuk fennen hirdesse, hogy az egyenes út kifizetődőbb a görbénél. Ebből adódóan a morális szürke zónát is üldözték: nem fordulhatott elő, hogy egy tisztes apa vagy angyalokéhoz hasonló erényű anya meginogjon. Ám azt sem látták szívesen, ha egy haramia engedékeny, mert ez megzavarhatta az abszolút kategóriákra nevelt nézők erkölcseit.
A nemiség puszta léte is kiverte a biztosítékot - sőt, leszögezhetjük, hogy messze ezen a területen uralkodott el leginkább az elmebaj.
A három másodpercet meghaladó csókolózás öncélú pornográfiának minősült, és élelmes rendező arra a tényre sem pazarolt celluloidszalagot, hogy a nők hébe-hóba teherbe esnek, aztán megszülik a kis jövevényt. Mivel ez magában hordozta azt, hogy az adott hölgy közelebbről is megismert egy férfit, és ezt akkor sem volt ajánlott kimondani, ha az érintettek már összekötötték az életüket.
Hays rémuralmának hatékonyságát az is remekül érzékelteti, hogy óvatosságból szinte az összes alkotásban külön ágyban aludt a férj és a feleség. Hiszen ellenkező esetben még felmerülhetett volna a kósza gyanú, hogy a csevegésen és imádkozáson kívül mással is elütik kevéske szabadidejüket. Ennek tükrében aligha meglepő, hogy a művészet elsődleges szerepe, a vitára sarkallás vagy legalább a gyors-futó diskurzus kiprovokálása is háttérbe szorult.
A világ úgy szép, ahogy az Úr megteremtette, ergo a kisebbségek jogainak vagy a többségi társadalom vétkeinek emlegetése nem több felforgató szándékú provokációnál.
Az abszurd szabályok természetesen megannyi, bizarrabbnál bizarrabb helyzetet idéztek elő.
A külpolitikai semlegesség, pontosabban, az összes országnak és azok vezetőinek alanyi jogon kijáró tisztelet jegyében Amerika hadba lépéséig a nácikról egy rossz szót sem lehetett szólni. Igaz, ebben az is közrejátszott, hogy a zsidógyűlölő Breennek egészen XI. Piusz pápa az antiszemitizmust a kereszténységgel összeegyeztethetetlennek minősítő nyilatkozatáig nem akaródzott megsértenie a németbarát mozilátogatókat. Az 1939-es A Notre Dame-i toronyőrben Frollót két karakterre bontották: az érsek a vegytiszta jóság megtestesítőjeként segítette a hősöket, míg a bíró ármánykodásaival megnehezítette a sorsukat.
A Macska a forró bádogtetőn adaptációjából nemes egyszerűséggel kihagyták, hogy Brick titkolt homoszexualitása és szerelme, Skipper öngyilkossága miatt tengődik az alkohol rabjaként. A déli visszásságokat kendőzetlenül feltáró Ellen Glasgow Nővéremtől mindent című regényének 1942-es átiratának megjelenésekor pedig az eredetit ismerők nem tudták, hogy sírjanak-e, vagy nevessenek. Mert ebből szinte teljesen kimaradt az unokatestvérek közötti vérfertőző vágy tematikája, az intézményesített rasszizmust is elnagyoltan mutatták be, és a blőd happy end sem maradhatott el. A Bette Davis által megformált Stanley ördögi mesterkedései mit sem érnek, és a romlott szépség egy autóbalesetben leli halálát, mikor az őt üldöző rendőrök elől iszkol.
Ezzel cikkünk első felének végére értünk. A második felvonásban a Hays kódex kicselezésének megannyi módját, és az eltörléséhez vezető utat vizsgáljuk meg.