Chadwick Boseman neve örökre összeforrt a Marvel Fekete Párducával, s vitathatatlan, hogy tökéletes választás volt a szerepre. Ezen alakítás mellett azonban összeállításunkban kitérünk néhány másik alkotásra, melyeket érdemes lehet megnézni a tragikusan elhunyt színész filmográfiájából. Mert bizony T'Challa mellett számos fontos, többek közt valós személyt formált meg, bizonyítva tehetségét és alázatát a szakma felé.
Get on Up - A James Brown sztori (2014)
A film, ami feltette a térképre Bosemant. Tate Taylor művében a legendás soul énekest, James Brownt kelti életre, mondanom sem kell, szenzációsan. Olyannyira jól, hogy kvázi meg is menti az egyébként közepes filmet. Hiába érdekes Brown figurája, ha a cselekmény a szokásos életrajzi drámák sablonjait lövi el. Sokszor látott konfliktusok, elcsépelt fordulatok szépen felmondva, egyedi stílus nélkül. Szerencsére mégis ott a szuper zene és persze maga Boseman, aki élete alakítását nyújtja. Gesztusai, mimikája, mozgása egészen zseniálisak, egy Oscar-jelölést legalább ért volna ez az átalakulás. Sajnos nem így lett, de ez mit sem von le a színész érdemeiből, aki miatt már érdemes megnézni a komplett filmet.
Marshall - Állj ki az igazságért! (2017)
Újabb valós alak, aki fontos figurája volt az afroamerikaiak egyenjogúságáért folytatott harcának. Thurgood Marshall az első színes bőrű tagja volt az Amerikai Legfelsőbb Bíróságnak, ám a film nem erre az időszakra, hanem egy korábbi ügyre fókuszál. Reginald Hudlin műve a zsáner bevett paneljeit használja fel a rasszizmus bevonásával, s egy klasszikus tárgyalótermi drámában bontakozik ki. A formula mégis működik. Elsősorban azért, mert nem állítja be ártatlannak a bűnöst, szimplán azt ellenzi, hogy valakit a faji hovatartozása miatt ítéljenek el tévesen. A helyenkénti felszínessége és kiszámíthatósága ellenére a Marshallt nagyon jó nézni, kifejezetten szórakoztató darab, Boseman pedig uralja a vásznat, a címszereplőre jellemző magabiztossággal. Az illusztris színészgárda (Boseman mellett Josh Gad, Kate Hudson, Dan Stevens, James Cromwell és Sterling K. Brown is feltűnik) már csak hab a tortán, így téve az összképet egy kellemes, lélekemelő élménnyé.
Fekete Párduc (2018)
Az Amerika Kapitány: Polgárháború előtt nem gondoltuk volna, hogy egy karakter képes lehet az MCU-ban akkor frissen debütáló Pókembertől ellopni a show-t: aztán jött Boseman Fekete Párduca. A komor, bosszúszomjas T'Challa szerepében a színész kitaposta a karakter útját, egyöntetű tisztelet és imádat övezte az alakítását. A két évvel később bemutatkozó szólófilmje sem okozott csalódást: egy monumentális kulturális mérföldkövet jelentett a fekete közösség tagjainak és képregényrajongóknak egyaránt. Noha T'Challa karaktere talán itt kissé háttérbe szorul, hogy a remek mellékszereplőinek teret adjon, Boseman karizmatikus, egyszerre tiszteletparancsoló és megnyugtató jelenléte mégis végig érződik a film során. A kémia közte és Michael B. Jordan, Letitia Wright, Danai Gurira vagy akár Martin Freeman között is szinte tapintható, a saját jeleneteit pedig (még ha egészen keveset is kapunk belőle) egy magasabb szintre eleválja az alakításával - gondolunk itt főleg az asztrál síkon tett látogatásaira és találkozására a felmenőivel. Boseman tökéletes casting volt a Marvel részéről Wakanda királyának szerepére, aki a "filmvásznon túl" is továbbvitte a karakter örökségét, hőst, ikont és példaképet állítva számtalan fekete gyereknek az egész világon.
21 híd (2019)
A valós történelmi személyek, igaz történetek, valamint az MCU-ban való szuperhősködése mellett Boseman a földhözragadtabb thrillerek világába is tett egy rövid kirándulást. A 21 hídban egy félresikerült rablás 8 rendőr életébe kerül, ami után hajtóvadászat indul a tettesek ellen, többek között lezárva a címben foglalt, Manhattenbe vezető 21 hidat, miközben egyre sötétebb titkokra derül fény az üggyel kapcsolatban. A Joe és Anthony Russo produceri felügyelete alatt készült és Brian Kirk (Luther) által rendezett filmben az ég egy adta világon semmi eredeti nincs, amit korábban ne láttunk volna. Pár apróságot leszámítva olyan az egész, mintha a 90-es években készült volna (Henry Jackman zenéje ezt csak még inkább aláhúzza), és egyben ez adja az egésznek a báját. Manapság már nem készülnek ilyen oldschool akcióthrillerek, ezért is hat frissnek, a Boseman által alakított Andre Davis karakterét 20 éve pedig simán Denzel Washington játszotta volna. És talán éppen ezért itt a leginkább szembetűnő Boseman elvesztésének az ereje: hogy ő lehetett volna az új Denzel Washington, ami azért nem kis szó, valljuk be! Karaktere a fájdalmas múlt ellenére erkölcsileg sziklaszilárd, egyszerre áraszt magából nyugalmat, magabiztosságot és tekintélyt, pont mint Washington figurái általában és a hozzá hasonló színészi jelenlétben sincs hiba. Ráadásul a Black Lives Matter néhány azóta elhíresült aspektusába is belekap jóval George Floyd halála előtt ez a fiktív sztori, amihez olyan színészek asszisztálnak, mint J.K. Simmons, Sienna Miller, Taylor Kitsch vagy Alexander Siddig. Így válik ez a film egy egyszerre élvezetes és szomorú mementójává egy tehetséges színésznek és egy mára már letűnt zsánernek.
A 42-es (2013)
A fent felsoroltak alapján egyáltalán nem tűnhet meglepőnek az - sőt, egyenesen adekvát lépés -, hogy Boseman az egyik leghíresebb amerikai baseball-játékos, Jackie Robinson bőrébe is belebújt pályafutása során. Brian Helgeland 2013-as sportdrámájában a színésznek az első olyan fekete bőrű játékost volt lehetősége megformálni, aki a "nagyok" között játszhatott és aki ezzel utat tört sok más sorstársának. Az alapanyag tehát itt is adott arra, hogy egy valódi ikont mutasson meg a filmnézőknek, ezt a feladatát pedig maradéktalanul teljesítette. Boseman izzó, fojtottan energikus játéka áthatja az egész filmet és végig az járt a fejemben, hogy ugyan miért nem lett ez a fiú még nagyobb sztár (mint - teszem azt - Denzel Washington). Szerepében végtelenül szimpatikusnak és karizmatikusnak hat, jutott neki néhány nagyobb, finoman teátrálisabb, de rendkívül hatásos jelenet (amikor a rasszista beszólásoktól felindulva a folyosón apró darabokra töri az ütőjét, majd sírásban tör ki - különösen erős) és úgy általában méltó emléket állított ennek az embernek, aki rengeteg fekete, sportrajongó fiúnak bizonyította, hogy igenis van helyük a pályán. Maga a film is készséggel alájátszik Boseman alakításának és ha Helgeland rendezése kissé híján is van az egyediségnek és a karakternek, haragudni nehezen lehet rá. Korrekt, megható film egy remek Boseman-nel, egy szimpatikus Harrison Forddal és némi betekintéssel a baseball-t is átitató rasszizmus keserű világába.
Az 5 bajtárs (2020)
Spike Lee legutóbbi filmjének Chadwick Boseman nem főszereplője, sokkal inkább kulcsszereplője, hiszen bár csupán néhány flashback-jelenetben bukkan fel, jelenléte annál erőteljesebb és motiváltabb. A színész egy fiktív figurát, Stormin' Norman-t formál meg, akit halála után még mindig gyászolnak bajtársai és akit minden áron szeretnének méltón eltemetni (mindamellett pedig meggazdagodni egy rakás arany által, de ez most mellékes). Boseman leharcoltan, már-már csontsoványra lefogyva jelenik meg a "vásznon", ez így utólag pedig valahogyan még szívszorítóbb. A sors fintora, hogy ez lett az egyik utolsó alakítása, de valahogy nem is tudnék elképzelni szebb hattyúdalt. Norman egyfajta összegzése is mindazon szerepeknek, amiket Boseman magáévá tett: vezér, példakép, előfutár, a harc és a béke hírnöke egyben. Valaki, akiért érdemes visszamenni rémálmaink harcmezejére. Valaki, aki képes megmutatni a helyes utat. Spike Lee filmje pedig tökéletes talajt biztosítanak mindennek és epikus hangvételével, remek alakításaival, nagyívűségével méltó búcsút int az elhunyt harcostársnak. Nyugodj békében, Chadwick Boseman.
Számotokra melyik a legjobb Chadwick Boseman alakítás?