Okkal jelentkezett immár fél éve ez a rovat. Igyekszem három havonta kivesézni az aktuális filmzenei termést, de a nyári felhozatal szeptemberig bezárólag igencsak harmatos volt, ezért nem láttam értelmét csupán közepes, vagy annál valamivel jobb zenék értelmezésének. Ennél fogva pár apró, nem feltétlenül kimagasló, de mégis kellemes hallgatni való, mint Az útvesztő (kritikám az aláfestésről itt megtalálható), vagy a Sírok között zenéje elemzésétől megkíméllek benneteket, és csak a nagyokkal foglalkozok a szokásos filmes és filmzenei évértékelőim előtt. Akkor lássuk – vagy inkább hallgassuk – a (mosó)medvét!
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=eiG2vZgp628[/embed]
Brian Tyler – Teenage Mutant Ninja Turtles
De az intergalaktikus rágcsálók előtt jöjjenek a harcművész hüllők. Brian Tyler és a rendező, Jonathan Liebesman már a A Föld inváziója – Csata: Los Angeles című mozin is együtt dolgoztak, így nem volt különösebben nehéz döntés, hogy kire bízza a zenét, különösen annak fényében, hogy a Titánok haragjánál Javier Navarrete-t számos kritika érte – igaz, az inkább az első rész stílusához való túlzott ragaszkodása miatt. Maga Tyler viszont általában két fajta tendenciát szokott felmutatni: a minőségi komponistáét és a középszerű iparosét. Míg az egyikbe valóban minőségi alkotások tartoznak, mint például A Lazarus-terv, A Dűne gyermekei vagy esetleg a közelmúltból a Thor: Sötét világ, addig a középmezőnyből rendre olyan, a Remote Controlra emlékeztető hangzásvilággal előrukkoló termékek kerülnek ki, mint a Dragon Ball: Evolúció, a Sasszem vagy a Vasember 3. A Tini Nindzsa Teknőcök modernkori interpretációjának az aláfestése az utóbbi kategóriába tartozik, a szerzőre jellemző előnyökkel és hátrányokkal együtt.
Az mindenféleképpen az előnyök közé sorolható, hogy Tyler ha nem is eredeti, vagy feltétlenül maradandó, de könnyen megjegyezhető főtémákat szokott komponálni még a legkisebb munkáihoz is. A Teknőcöké pedig abszolút ide sorolható: a motívum nagyon jól működik, akár önmagában (”Teenage Ninja Mutant Turtles”), akár a különböző, köré épített akció betétekben (”Shortcut”). A probléma az, hogy egyrészt a téma számos eleme emlékeztet a szerző korábbi munkáira (Vasember 3., Dragon Ball: Evolució), másrészt az egészen érződik, hogy nem több egyszerű rutin munkánál. Ha a szerző egy héten belül kiadott kettő (!!) másik albumával, a Vihar magjával és A feláldozhatók 3. scorejával összevetjük és csak random bele halgatunk mindegyikbe, nem vélnénk felfedezni lényegi különbséget.
A dobok és úgy általában az ütősök még a szerző mércéjével mérve is kiemelt szerephez jutnak. Erre jó példa a ”Splinter vs. Shredder”, amiben alkalom adtán a japán bambuszfurulya is – igaz alig hallhatóan – felüti a fejét. De kifejezetten kellemes a címszereplők felnőtté válását végig kísérő montázs alatt hallható ”Origins” is. Ezzel szemben az ellenség, élükön a Zúzóval egy sejtelmes, fenyegető vonósokkal tarkított motívumot kapott, ami ”The Foot Clan”-ban is hallható, hogy később az is hangzatos, mégis üres nagyzenekari csörtékben kössön ki, mint például a ”Shredder”. Nem ez lett Tyler legjobb munkája, noha vannak értékelhető momentumai, mint például a még visszafogott hősiességet sugalló ”Adolescent Genetically Altered Shinobi Terrapins”. Remélhetőleg a folytatásra már kiforrottabb lesz a most megkezdett út, ahogy bízom abban is, hogy a Bosszúállók: Ultron kora aláfestése is ennél nívósabb lesz.
Értékelés: 65%
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=DH_TQI7QT9w[/embed]
Tyler Bates (+ különféle előadók): The Guardians of the Galaxy
Talán egy film zenéjét sem előzte meg akkora hype az utóbbi időben, mint rakétás mosómedvéék bolygóközi kalandjaiét. Ez annak is volt köszönhető, hogy James Gunn ezeket a dalokat a cselekmény és egyben a ”csapatkapitány”, Űrlord fejlődésének a részévé tette, amit a marketingben is igyekeztek kiemelni. Ezáltal a már-már ciki, avagy idejétmúlt dalok, mint a Raspberries ”Go All The Way”-e, Norman Greenbaum ”Spirit int he Sky”-a, vagy a Jackson 5 ”I Want You Back”-je ismét sikk lett és menő.
Így az Awesome Mix. vol. 1. fényében Tyler Bates szerzeményéről lényegesen kevesebb szó esik, pedig Henry Jackman Amerika kapitányához, de még inkább a szerzőhöz önmagához képest a kellemes meglepetés kategória. Bates ugyanis talán Hollywood egyik legnagyobb kutyaütője, aki javarészt a horrorokhoz készített csörgés-zörgéseivel, valamint a 300-hoz ”kölcsönzött” zenéjével híresült el, viszont Gunn filmjeinek az aláfestését már hosszú évek óta ő látja el, így nem is volt kérdéses a zeneszerző személye, legfeljebb a score minősége. A galaxis őrzői aláfestése is inkább az a tisztes középszer kategória, ami ha azt nézzük, hogy egy színes világhoz íródott, kifejezetten alul komponált, másrészt a mai modern kalandzenék közt kifejezetten szórakoztató darab.
Maga az album számos témát vonulta fel, ezek jó része pedig teljesen jellegtelen. Ennek egyik legékesebb példája a Lee Pace alakította Ronan motívuma (”Ronan’s Theme”), ami az ellenlábashoz hasonlóan semmi maradandót nem tartalmaz és lényegében csak játékidő kitöltésre van, ahogy jobbára az akció szcénák aláfestései is elsősorban a képek alatt működnek.
Azonban van egy motívum, ami James Horner, A csodálatos Pókemberéhez hasonlóan szintén végigvonul az albumon és folyamatosan fejlődik, ahogy a sok s-fej kezd összeállni egy csapattá. Igaz Bates ezt lényegesen egyszerűbben teszi, ráadásul az itt-ott megkevert tracklista, valamint a nem egyszer leülő hangulat miatt a kelleténél kevésbé érvényesül. Ez a motívum valójában a kis Peter Quill gyászából fakad, és rögtön a nyitójelenet alatt felcsendül a ”To The Stars”-ban, és a csapat összeszokásával válik egyre markánsabbá az olyan számokban, mint például a ”Thy Kyln Escape” vagy a ”The Battle Begins” akcióorientáltsága, vagy a ”Sacrifice” himnikussága, hogy az abszolút csúcspontot a hősies, kórussal kiegészült ”The Black Tears”-ben érje el. Ezen kívül még akadnak olyan kisebb gyöngyszemek is az albumon, mint az éteri, szintetizátor keltette feszültségből a vonósok játékában tetőző ”The Collector”, ami egy tracken belül jellemzi zeneileg a Gyűjtő karakterét. Ezzel válik egy könnyed, de cseppet sem maradandó akciómuzsikává Bates munkája, ami igazán a válogatás számokkal kiegészülve az igazi, de szerencsére a marketingesek gondoltak erre is és nem csak külön-külön tették elérhetővé a soundtrack-et és a score-t, hanem egy limitált kiadásban együtt is.
Értékelés: 75%
https://www.youtube.com/watch?v=fd9E9u2lLW4
Steven Price – Fury
A
Gravitáció sajátos, az átlagosnál nagyobb szerepet ellátó scoreja, valamint annak díjazása után értelemszerűen nagyobb figyelem hárult a komponista következő munkájára, ami David Ayer vérben és pátoszban egyaránt úszó háborús mozija lett. A dolog érdekessége pedig az, hogy Price aláfestéséről első hallásra inkább hinnénk, hogy tévedésből ő is elkészítette
Az ismeretlen Drakula zenéjét (amit egyébként a Trónok harcáért felelős Ramin Djawadi jegyez), semmint hogy egy II. világháborúban játszódó filmhez szerezte volna. Ez viszont a képektől egyszerre elütő és azokon nem egyszer jelentősen túlnövő zene egyik erőssége.
A nyitótrack, az ”April 1945” sátánista kántálással és lüktető effektekkel tarkított kompozíciója máris nyilvánvalóvá teszi, hogy nem a hősiesség, hanem a háború véres pokla kerül előtérbe. Ez a kilátástalanság a női vokállal, a már említett kántálással és a vonósok keserű játékával együtt nem egyszer visszaköszön az olyan tételekben, mint a ”War is Not Over” vagy a ”Fury Drives Into Camp”, amikben felfedezhető a harcedzett tank megfáradt legénységének a megtörtsége. Az akció tételek, mint a "The Beetfield", vagy az album ilyen szempontból abszolút csúcspontja, a "Tiger Battle" nemcsak hangzásban, de intenzitásban is visszahozzák a szerző a Gravitációban megcsillogtatott sajátos stílusát.
Mindemellett az albumon végigvonul a Logan Lerman alakította Norman motívuma, ami a fiú fokozatos férfivé válásával és emberségének megőrzésével együtt alakul, hogy aztán a záró tétel ”Norman”-ben teljesedjen ki, és előtte olyan gyönyörűen bánatos formában bukkanjon fel, mint az ”I’m Scared Too” vagy a ”This Is My Home”. A pátoszos ”Emma”-val karöltve pedig ez a téma egy cseppnyi megnyugvást hoz a kántálással tarkított pokolba. Pont, mint a valóságban.
Értékelés: 85%
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=-0_VuwvvS-k[/embed]
Hans Zimmer – Interstellar
A német komponistán nem mindig könnyű kiigazodni. Mikor már A csodálatos Pókember 2.
dubstep mókájánál végképp elkönyveltem egy csak társaságban dolgozni képes zenei producernek, egymaga, segédzeneszerzők nélkül előrukkolt a Csillagok között hol bensőséges, hol pedig egyszerre számítóan rideg és mégis nagyszabású muzsikájával, ami (vélhetően) a Zimmer-legendárium egy legendás darabjává fog válni és nem kezdi majd ki az idő. Ehhez persze kellett Christopher Nolan is, aki már a forgatókönyv írásának a fázisában bevonta maga mellé Zimmert és tőle származott az orgona, mint központi hangszer ötlete is. A hangszer pedig sajátos hangzást társított a filmnek, ami leginkább Philip Glass zeneiségét idézi. Ez talán leginkább a kultikus dokkolós jelenet alatt érvényesül, ami végül a kiadványra nem került rá, csak a későbbi bónusz kiadásokra, ami pár hónappal a megjelenés után szám szerint a harmadiknál (!!) tart.
Annyi bizonyos, hogy az album úgy tud bombasztikus lenni, hogy egyáltalán nem törekszik rá. Sokkal inkább a meghittség és az űr végeláthatatlan csendessége dominál. Előbbire a Cooper és Murph bensőséges apa-lánya kapcsolat a példa, amikre a ”Cornfield Chase”, ”Day One”, ”S.T.A.Y.” című tételekben halhatunk gyönyörű melódiákat. A világegyetem ismeretlenségére és veszélyeire először a ”Wormhole” emlékeztet minket, aminek hol éteri, hol fenyegető ütőseit az azt követő ”Mountains”-ben viszi tovább a szerző.
Az embernél azonban még a világűr sem veszélyesebb, ezt tökéletesen bemutatja az album talán leggrandiózusabb tétele, a majd nyolcperces ”Coward”, ahol a legkiemeltebb szerep jut az orgonának. A ”Place Among The Stars” fokozatosan erősödő kilátástalansága szépen lassan bekúszik a bőrünk alá, míg a ”Message From Home” klasszicista stílusa másfél percben tökéletesen emlékeztet minket arra, hogy milyen parányi és magányos is az ember a világűrben. Zimmer ezzel a munkájával egy újabb szintre emelte az Eredet zenéjével megkezdett hangzásvilágot és reményt adott arra, hogy alkalom adtán továbbra is komponistaként tekintsen rá az ember.
Értékelés: 90%
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=VkuQx8i5V5M[/embed]
James Newton Howard – The Hunger Games: Mockingjay – Part I.
Őszintén szólva, nem irigylem James Newton Howard-ot. Két, viszonylag eseménydús epizód után egy rendkívül eseménytelen filmhez kellett zenét komponálnia, ami az ő esetében a legkisebb problémát sem jelentené, ha egy csendes drámáról lenne szó, nem pedig egy utopisztikus, izgalmasnak eladott young adult adaptációról. Mindazon által többszörösen szerencsés a helyzet, hogy annak idején Danny Elfmantől ő vette át az első részben a karmesteri pálcát, majd ezt követően az a Frances Lawrence lett a felelős a rendezésért, akivel a Legenda vagyok óta összeszokott párosnak számítanak, mert ez most hatványozottan jól jött.
Howard zenéje ugyanis messze nem a legjobb sem a szériához, sem pedig a komponistához mérten, viszont képes annyira ügyesen felhasználni az előző részek témáit, hogy az sikeresen túlnőjön a képeken. Ennek legékesebb példája az ”Air Raid Drill” nagyzenekari csörtéje, ami a Katniss húga és a macskája körüli kergetőzést az éppen bombázott 13-as körzetben lényegesen fontosabbnak állítja be, mint amilyennek a vásznon tűnik, pláne amikor felcsendül az első rész óta a sorozat vezérmotívumának számító ”Rue’s Farewell”. De a zene kétségtelen aduásza az, ami miatt valósággal felrobbant az internet, és ami még azoknak is egy kicsit a filmzenék felé fordította a figyelmét, akiknek egyáltalán nem fedi a zenei ízlését ez a stílus. Ez természetesen a gát elleni támadást aláfestő ”The Hanging Tree”, ami Jennifer Lawrence kellemes orgánumú kampánydalából szép fokozatosan átvált a kilátástalan ellenállást kifejező, a kórus és a rezesek erős játékát igénybe vevő muzikális csodává.
Ezt – valamint a Peeta motívumát felvonultató ”Victory” című zárótételt – leszámítva az album jó része nem marad meg az emlékezetünkben, ráadásul most valamiért a számok összekapcsolása egyfajta összefüggő masszává varázsolja nem egyszer az egészet. Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy Howardnak hogyan sikerül majd lezárnia zeneileg a Poszáta kalandjait.
Értékelés: 70%
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=1zo5Q0SGgYY[/embed]
Howard Shore – The Hobbit: The Battle of the Five Armies
Középfölde kalandjainak a lezárására Howard Shore-nak sikerült helyrehoznia a Smaug pusztaságában elkövetett hibákat és egy valóban nagyszerű aláfestéssel búcsúznia Tolkien világától. A Smaug esetében ugyanis több probléma is volt: egyrészt Shore produceri kérésre egy rakat új témát alkotott, hogy a trilógia zeneileg is jobban elkülönüljön a Gyűrűk Urától, másrészt míg az azt megelőző négy filmben a hangszerelést és a karmesteri posztot is ő látta el, utóbbiért már Conrad Pope volt a felelős, aki hosszú éveket töltött John Williams mellett. Harmadrészt pedig a korábbi epizódokkal ellentétben a zenét nem Londonban, hanem Új-Zélandon rögzítették. Ennél fogva a trilógia zenéje önmagában egy minőségi, remek darab, de elődeihez mérten több téren elvérzik.
A záróakkord viszont nyugodtan kijelenthető, hogy parádésan sikerült, ha nem is feltétlen hibátlanul. Mivel a két előző hobbit kalandhoz hasonlóan itt is a közel teljes zenei anyag egyből kiadásra került, ezért nem egyszer tömény tud lenni az a temérdek nagyzenekari csörte, pláne egy olyan filmben, amelyiknek a kétharmadát egy csata teszi ki. Viszont Shore az előző epizód témáiból a hangsúlyosabbakat kiemelte és tovább gördítette. A Smaug témát például ügyesen tovább gördítette, és Thorin megszállottságának a motívumává alakította, ugyanakkor a sárkány legjobb zenei megfelelőjét és az album legjobb tételét rögtön a nyitótételben ”Fire and Water” elsütötte, amihez a későbbiekben csak felérni sikerül, utolérni nem. Viszont már ebben az egy trackben felvonulnak a jól ismert motívumok: Erebor és a tündék, valamint Smaug témája, utóbbi szépen át is vált a fent taglalt szerepre.
Az előző epizód messze legjobb témája Tóvárosé volt, ami XVIII. századi klasszicista hangzásával hiába lógott ki az összképből, a régi nemességből a korrupcióba belesüppedő települést és annak vezetését tökéletesen kifejezte. Most az otthon nélkül maradt, majd Bard vezetésével szépen magukra talált városlakókat szépen leképezi az egyre hősiesebbé váló ”The Ruins of Dale” – ”Mithrill” kettősben. Emellett még a törpök, hősies fanfárjai is említést érdemelnek, amely a legpompásabban a ”Sons of Durin”-ban érvényesülnek. Ezek a motívumok pedig szépen ütköznek az olyan trackekben, mint a ”Ravenhill” vagy egyik személyes kedvencemben, a Thorin és Azog összecsapása alatt halható ”To the Death”-ben, amelyben a sasok éteri témája is reménykeltően csendül fel, és ami hasonló formában A váratlan utazásban is hallható volt, az albumra azonban akkor nem ez a verzió került. Shore munkáját – néhány hozzácsapott bónusztétellel karöltve, mint a kelta hangzású ”Ironfoot” – a megye témát ismét, igaz kissé keserűbben visszahozó ”There and Back Again” zárja, hogy Középfölde zeneiségétől az egykori Pippin, azaz Billy Boyd dalával, a ”The Last Goodbye”-al búcsúzzunk. Remélhetőleg nem végleg.
Értékelés: 85%
